A sokat látott Tiszarét

1882 áprilisa, Tiszarét: eltűnik a tizennégy éves Solymosi Eszter. A helyiek a környékbeli zsidókat vádolják a lány rituális meggyilkolásával, és emellett kitartanak azután is, hogy előkerül egy holttest, amely ugyan Eszter ruháit viseli, mégsem tudják egyértelműen azonosítani. Az ügy a '83-as tiszaeszlári perig jut, amely során az állítólagos szemtanú, az ugyancsak tizennégy éves zsidó fiú, Scharf Móric vallomását nem veszik figyelembe, a vádat pedig egyértelmű bizonyítékok híján ejtik. A Hamis tanú ezt az esetet járja körbe – a körbejárás pedig szó szerint értendő, térben és időben egyaránt.

A regény egy pontján Viola Mihály szolgálóbíró annak a lehetőségét vizsgálja, hogy a régóta keresett Eszter valójában a Holdon van. Ehhez segítségül hívja Verne Utazás a Holdba című regényét, ám csalódnia kell a Szathmáry H. Gyula által lefordított magyar változatban, mert egyetlen Eszter nevű szereplőt sem talál benne. Elhangzik az állítás, mely szerint „[e]zek a műfordítók sokféle alávalóságra képesek”, Viola pedig arra gyanakszik, hogy fordítás közben Szathmáry talán elszöktette Verne könyvéből az Eszter nevű női mellékszereplőt, és most együtt él vele. Össze kéne vetni a fordítást az eredetivel, ez utóbbi azonban nem áll rendelkezésre, így Viola továbbra is gyanakodhat. Ebből a körülbelül másfél oldalas részből szinte önleleplező módon világlik ki a Hamis tanú elbeszélési technikájának leírása: a regény hemzseg a valóság és a fikció műfordítói bravúrral elkövetett összemosásától. Mintha maga a könyv is egy nagy műfordítás lenne, magyarról magyarra, a fordítandók között irodalmi és történelmi anyagokkal egyaránt: Ludas Matyitól és Gányó Julcsától kezdve Petőfin és Gudbrand Gregerssenen keresztül nagyjából Horthy Miklósig bezárólag.

A fordítói nyelv pedig a regény cselekményének ideje és helye, a '82-83-as Tiszarét. A szinte mindentudó elbeszélő – aki lehet akár egy műveltebb tiszaréti lakos is – gyakran szól többes szám első személyben, az eltűnt lány említésekor pedig rendszeresen az „a mi Eszterünk” megnevezést alkalmazza. Az említett irodalmi és történelmi személyek néha visszaemlékezések vagy pillanatnyi utalások formájában, máskor epizódszereplőkként tűnnek fel. Megjelenítésükben a dokumentációs szándék gyönyörűen keveredik beszélt köznyelvi megoldásokkal, amely néha már-már olyan hatást eredményez, mintha Hrabal csapongó, szószátyár figuráinak egy sajátosan magyar megfelelője villanna fel Márton elbeszélőjében. A könyv első felében például egy fél mondatban kerül említésre a betegeskedő Arany János, majd egy időben jóval későbbi részben hasonló tömörséggel hangzik el, hogy már meg is halt szegény.

Márton tehát egy sajátos – elbeszélőjéből fakadóan a leginkább tiszarétinek nevezhető – legendárium részévé teszi a magyar történelmi és irodalmi figurák jelentős részét, lokálisan elérhető közelségbe hozva őket. Ez pedig azt jelenti, hogy alaptémájából fakadóan egy másik fordítói munkát is elvégez, amelyben a fordítandó nyersanyag a tiszaeszlári per valósága – legalábbis ahogyan azt ismerjük –, a fordítói nyelv pedig a fikció, vagyis maga a regény. Ezen a vonalon továbbhaladva Márton még szereplői neveivel is alaposan eljátszik, Solymosi Eszterből például Ölyvesi Eszter lesz. Az ilyen gesztusok az elbeszélés legendajellegét erősítik, és egy bizonyos mennyiség után már annyira szórakoztatóak, mintha mindig is hozzátartoztak volna a magyar irodalomhoz. Ki ne tudná elképzelni például Erős Pista sírásót?

A valóságtól való ilyen típusú eltávolodások akkor válnak érthetővé, amikor arra gondolunk, hogy Solymosi Eszter története már önmagában legenda. A tiszaeszlári vérvád – pontosan kényes és tisztázatlan jellegéből adódóan – van annyira fontos és meghatározó történelmi esemény, hogy képes legyen magával rántani az egész magyar történelmet. A Hamis tanú ennek a magával rántásnak egy lehetséges verzióját mutatja fel, amelyben még a címszereplő, a vád hamis tanújaként előállított Spitz (eredetileg Scharf) Móric a legrealistább figura. Az ő sorsában érezhető az őrült legendaképzés másik oldala, a józan ész valóságának fájdalmas elhallgatása. Móric folyamatosan tagadja saját zsidóságát, mert „a vármegye tanújaként” ezt kiemelt feladatának érzi, és mert folyamatos javait tapasztalja meg e kiemelt pozíciónak. A vármegye tanújaként ő nem lehet zsidó.

Azt sem lehet nem észrevenni, ahogyan a regény alapvetően szatirikus jellege fokozatosan válik végtelenül szórakoztatóból maróan fájdalmassá. Az utolsó fejezetek egyikében szemtanúi lehetünk, ahogyan a Tiszaréttel szomszédos települést felszámolják, egykori lakói pedig hajléktalanokká válnak. Mindennek fényében nehéz eldönteni, hogy morálisan mi is a legmegfelelőbb hozzáállás a szemünk előtt lezajló történelemhez: a legendagyártás segít ugyan elviselni, a pusztulás azonban ettől teljesen függetlenül zajlik tovább.

Tehetünk-e aktívan a pusztulás ellen, vagy marad a legendagyártás? Ebből a szempontból Márton megoldása meglehetősen keserédes, de ezzel együtt is lenyűgözően komplex. A benne felhasznált irodalmi-történelmi alapanyagok szinte egy kirakósjáték darabjai, amelyek egyenkénti felismerése akár egy gimnáziumi irodalom- és/vagy történelemórán is izgalmas feladat lehetne.

Márton László: Hamis tanú, Kalligram, 2016.