„harminc-hetven százalék”

Pallag Zoltán író, olvasó, találkozó, ahogy saját magát jellemzi könyve fülszövegében. Alkohol- és drogfüggő volt, vagyis függő ma is, de egy éve tiszta. Első verseskötete, a Noir idén jelent meg a JAK és a Prae.hu gondozásában. Korábban dolgozott újságíróként és szerkesztőként, most múzeumi alkalmazott Székesfehérváron és régészetet tanul Pesten – utóbbi városban találkoztunk, és ültünk be beszélgetni a Csendesbe.







Milyen gyakran jársz fel Székesfehérvárról Budapestre?

Heti háromszor.

Nem lenne jobb egy pesti albérlet? Az utazás biztos sok időt elvesz.

Van elővárosi közlekedés, háromnegyed óra. Fehérváron szállok fel, Kelenföldön szállok le. Ha időben elindul a vonat, bár olyan sosincs, hogy időben elindulna, akkor negyven perc – papíron. A székesfehérvári Szent István Király Múzeumban dolgozom, a hét egyik felében ott vagyok, a másik felében meg az egyetemen. Közösségi média menedzserként működöm a múzeumban. Régészetből viszont nincs levelező, csak nappali. A napok elég sűrűk, hétfő, szerda, csütörtök. Ókori és római kori régészetre járok.

Mi érdekelt a régészetben?

Középiskolában végigment a felhívás, hogy lesz régészszakkör a múzeumban Fehérváron, és elmentünk rá az osztálytársaimmal. Ott kaptam rá az ízére. ’97-ben érettségiztem, ’99-ben kezdtem a régészet szakot. Először nem vettek fel, elmentem katonának, azután kezdtem az egyetemet. Középkori és népvándorlás kori régészetet tanultam, de kivágtak, mert túl sok volt az első év végén az elhagyott tanegységem. A következő évben elmentem ipari alpinistának, utána megint felvételiztem, megint felvettek. Most harmadszorra kezdem a régész szakot, csak más szakágon. Mindig átlapoztam az ókort, de most rájöttem, mennyire izgalmas a római és a görög művészet.

Az ásatás érdekelt, vagy inkább a múzeumok világa?

Mindkettő. A helyes arányt kell megtalálni szerintem. Tavasszal és nyáron ásatásokon dolgoztam, de ha két héttel tovább kellett volna ott dolgoznom, akkor meghaltam volna. Fárasztó volt reggeltől késő délutánig kint a mezőn, a tűző napon. Másrészt ha egy évig nem vagyok ásatáson, akkor elvonási tüneteim lesznek. És kell a múzeumi része is, a múzeum szaga is egy addiktív cucc igazából.

Szeptember 1-től vagyok állásban, tök jó, az egyik nap az egyetemen érdekes dolgokat tanulok, könyvtárazok, másnap meg a múzeumban vagyok. Pár hete, amikor világossá vált számomra, hogy ez van, Zolikám, tényleg el lehet hinni, hogy felvettek egyetemre, és felvettek dolgozni a múzeumba, álltam a konyhában, összetettem a két kezem, néztem a plafont és hangosan mondtam, hogy köszönöm, köszönöm.



Még csak szeptember van – nem félsz, hogy a munka mellett egy kicsit sok lesz az egyetem?

Már most sok. Az utóbbi hetekben nem aludtam öt óránál többet egyhuzamban, de így is megéri. Csinálok egy agykondis játékot minden nap, tíz percet vesz igénybe. Regisztrálni kell, a program ad három fejtörő játékot random jelleggel, és méri a problémamegoldó képesség, a figyelem, a memória területeit az agynak, összehasonlítja az előző napiakkal. Látszik, hogy az embernek azért kell legalább hét óra alvás. Látom egy skálán az agyteljesítményemet. Butulok el a kevesebb alvás miatt.

És nincs olyan terület, ahonnan el tudnál csípni egy kis időt az alvás javára?

Volt idő, amikor tudtam volna, de most már annyi mindent csinálok. Ami nem baj, azon gondolkodtam, és egy hete meg is valósítottam, hogy sabbatot tartok. Nem vagyok zsidó, de ez egy nagy okosság, hogy szombaton nem dolgozunk. Ösztönösen dolgoznék – a munkám is kötetlen, ami azt jelenti, hogy tegnap éjfél után is bütyköltem a múzeumi dolgaimat, előtte tanultam, és utána is.

Amikor azt veszem észre, hogy van két óra szabadidőm, azt három perc alatt megtöltöm. Leírom a jegyzetfüzetbe, hogy mit kell csinálnom, nyelvtanulás, történelemtanulás, múzeumi munkák befejezése, előre dolgozás, és megint eltűnik az a két óra. Szóval elhatároztam, hogy szombaton nem csinálok semmit, inkább elmegyek sétálni vagy bringázni. Öregkoromra jöttem rá, mennyire fontos, hogy az ember harmóniában legyen önmagával, kipihent legyen, legyenek energiatartalékai. Erre korábban sohasem figyeltem. A legfontosabb dolog a világon a helyes időbeosztás. Ezen a téren már vannak félsikereim.

A versírás hogy fér bele?

Mióta megjelent a kötet, egy fél verset írtam. Elkezdtem egy verset, amit nem fejeztem be. Prózát írogatok, de azt is keretek közé kell szorítani, hogy rendszeresen menjen. A Hogyan kell élni? munkacímű kötetem fejezeteit csinálom.

Egy éve vagy tiszta, ugye?

Igen, tegnap volt egy éve.

A kísértésnek ezek szerint még ellenállsz. Ha egyedül vagy, akkor is?

Volt olyan, hogy kocogás közben jutott eszembe, hogy jó lenne tekerni egy kurva nagy trombitát, beülni egy fotelbe, és csak nézni ki a fejemből. Az ötödik kilométernél jártam, ezen flesselgettem, aztán elengedtem a gondolatot. Meg kell tanulni a stressz-levezetési technikákat. Ilyen a sport. Rágyújtanék egy cigire, meginnék pár töményet vagy tíz sört. Ezeket kidobtam, de a stressz ugyanúgy ott van, amire reagálni kell. Ezért elmegyek sportolni, biciklizni, futni, kijárok kondiparkokba fehérvári gettóarcokkal húzódzkodni, otthon csinálok fekvőtámaszokat. Ezeknek több értelme van. Húsz fekvőtámasz egy ingyen cigi. Épp azt a hatást éred el vele, sőt annál is jobb: nem károsít, hanem épít, és ingyen van. Levezeti a stresszt, és nem is büdös, ha az izzadságszagot nem számítjuk. Az meg kezelhető.

Mikor döbbentél rá, hogy függő vagy? A középiskola után még nyilván nem, mert annyi idősen szinte mindenki bulizik. Mikor érezted, hogy ez már sok?

Érdekes, hogy még akkor sem, amikor elszállt felettem az idő, amikor a csoporttársaim lediplomáztak, gyerekük született. Múzeumokban, tudományos intézményekben kezdtek dolgozni, én pedig ugyanazokban a körökben maradtam. Amit húszévesen csináltam, ugyanazt csináltam harminc évesen is. Oké, sok minden mást is csináltam, de ez volt a lényeg, bulika, bebaszás, csajozás, míg másoknál család, gyerek, autó, ház. Persze mindenkinek más a sorsa: nekem, úgy látszik, ez volt megírva.

A legnehezebb bevallania magának az embernek, hogy függő, hogy a saját maga ellensége. Egy durva ivós korszak után elmentem pszichológushoz. Nem vágtam, mi a probléma, csak éreztem, hogy valami nincs rendben. Mondta, hogy függő vagyok, én meg tagadtam, közben remegtem, mert két hétig folyamatosan ittam. Mondta, hogy Zoltán, ma még csak az alkohol, de később jön a többi, és az amfetamin nagyon le tudja reszelni az agyat. Két kézzel imitálta, hogy káposztát reszel. Néztem, hogy ez az ötven éves hölgy ilyeneket mond nekem. Huszonhét voltam, azt sem tudtam, mi az a speed. Aztán megtudtam, és tényleg igaza volt a nőnek. Nem mentem hozzá többet. Nem akartam elfogadni az igazságot. Ez a legnehezebb.



A pszichológussal való találkozás után mennyi ideig tartott, hogy belásd?

Eltelt öt év. Először csak le mertem írni az akkori pszichiáteremnek, hogy doktor úr, én nem csak iszom, de füvezem is, meg bélyegezek, plusz amfetamin, kokain, akármi. Az, hogy ezt leírtam, traumatikus élmény volt, de megszabadultam tőle. Írásban szembesültem vele, pedig csak egy magánlevél volt, hogy akkor én most drogos vagyok, nem csak hogy időnként füves cigit szívogatok. Leírva sokkal durvább. Aztán még jó pár év eltelt. Két éve merem kimondani, hogy alkesz vagyok, drogos vagyok, és egy éve történt, hogy azt mondtam magamnak, hagyjuk abba ezt a baromkodást, és kezdjünk el élni, mert ebből a részéből mindent kihoztam, amit lehetett.

A Csak a mai nap tumblr segített, hogy kimondj dolgokat, megmutass valamit?

Igen, jó, hogy említetted. Segített az átgondolásban, hogy kimondtam, leírtam dolgokat. Voltak részei a felépülésnek, amik akkor tudatosultak, akkor ülepetek le bennem először. Kaptam pozitív visszajelzéseket másoktól, hogy abbahagyták az ivást, vagy csökkentették a mennyiségét, vagy a füvezésről álltak le, vagy a cigit hagyták el. Ez mindenképpen megerősítés volt. Érdekes ez a példakép-szerep. Szükségét érzik az emberek közölni velem, hogy képzeld, Zoli, nem cigizek!, képzeld, Zoli, abbahagytam a füvezést!, sokat segítette a te példád.

Elég régóta publikálsz. Felszabadító érzés, hogy megjelent?

Felszabadító érzés, mégpedig azért, mert túl vagyok rajta. Sokkal korábban azért nem jöhetett volna létre. Abban hogy egyáltalán létrejött nagy szerepe van Borsik Mikinek, aki nyüstölt, kérdezte, hogy van-e egy kötetre való anyagom. Azt hazudtam, hogy van. A háromnegyede volt meg, akkor még írtam hozzá, illetve a határidők is inspiráltak, és így jött létre az anyag. Megrostáltam, megrostáltuk az elmúlt tíz-tizenkét év verseit. Szerencsére nem került bele minden, csak amiről mindketten úgy gondoltuk, hogy ez megüti a vállalható színvonalat.

A kötet mintha kevésbé lenne sötét, mint a cím.

Az egyik vers címe Noir, persze ez önmagában nem lenne elég, hogy kötetcím legyen. Én választottam ezt a kötetcímet. Először munkacím volt, ez adódott. Szélsőséges, sarkos világlátás, film-noir hangulat, városi képek, élethelyzetek, romantikus szemlélet, harmincas-negyvenes évekbeli könyvekre, fekete-fehér szerelmi történetekre emlékeztet. Ez több versben benne van, amivel utólag szembesültem.

Tudatosan válogattatok nagyrészt párkapcsolatokról, visszaemlékezésekről szóló verseket?

A fő témáim nekem is, mint a legtöbb írónak, költőnek, a szerelem, élet, halál. Nyilván nem véletlen, hogy a párkapcsolatok terén volt a legtöbb csalódásom, legtöbb bánatom, és ebben a tíz évben megtanultam, hogy mi a bánat az a bánat. Ezeket a stresszhelyzeteket, csalódásokat sikerült feloldanom egy-egy szövegben, és úgy már könnyebb volt elviselni. Amik nem kerültek be, azoknak a háromnegyede is szerelmes, csalódásos vers, egynegyed részük pedig minden más. Volt egy tízéves kapcsolatom, de a kötetben vannak versek x-nek, y-nak és z-nek is.

Sok zenei hatás is érződik, vannak dalszöveg-utalások. Nálad mi jött előbb, az irodalom vagy a zene?

A zene, a ritmus ösztönösen fontos nekem, akár versről, akár prózáról van szó. Ha nem működik felolvasva, akkor azzal nem is tudok mit kezdeni. Vannak olyan versek, amiket először dalszövegként ismertem meg, és utólag jöttem rá, hogy valójában versek. Például középiskolában hallgattam a Frigid-Air nevű zenekart, ők énekelték, hogy „Az ember szíve kivásik. / Egyik nyár, akár a másik”. Később esett le, hogy ez egy Weöres Sándor-idézet. A bemondások, amik a refrént is jelentik, mivel jó a hallásom, belém égtek. Ha sikerül egy-egy bemondásértékű sort összehoznom, akkor már büszke vagyok magamra. Szóval ezek szervesen összefüggenek.

Nálad biztosan lehet tudni, hogy a versekben szereplő Zoli te vagy, bár még a legszárazabb önéletrajzban is van fikció.

Kétségtelen. Azért ez végeredményben irodalom. Azt szoktam mondani, hogy jelentős átfedések vannak köztem és a szövegeim narrátora között. Nem egyeznek, de hasonló élményanyagból dolgoznak mindketten. Kérdezték egyszer egy beszélgetésen, hogy az írásaimban mennyi a valóság és mennyi a fikció. Mondtam, hogy harminc-hetven százalék az arány. De amikor kérdezték, hogy melyik javára, nem tudtam eldönteni. Ezt mindenki döntse el saját maga. Mindenki találgat, hogy a történetek valóban megtörténtek-e. Sok minden megtörtént, de nem árulom el, hogy mi. Nem ez a lényeges.

Az Árgus főszerkesztője is voltál. Erre hogy emlékszel, milyen időszak volt?

Rock ’n’ roll volt a javából. 2005-től 2010-ig dolgoztam az Árgusnál, 2006-ban lettem főszerkesztő. Jó volt a szerkesztőtársakkal egy ilyen remek lapot csinálni. Mindig esemény volt egy-egy szám megjelenése. Legalábbis így emlékszem, de elfogult vagyok. Általában tematikus lapszámok voltak. Amikor egy szám kijött, beszéltek róla, voltak viták is, az embereknek volt véleményük róla. Aki akkoriban lapozgatott irodalmi folyóiratokat, nem tudta kikerülni az Árgust, és ennek nagyon örülök. Kiváló szerzők jelentek meg nálunk, költők, írók, tudósok, Simon Mártontól Marosi Ernőig.

Miért lett vége?

Jó kérdés. Természetesen a pénz miatt. Nagyon drága volt egy ilyen lapszámot előállítani. Aztán nem tudtam már támogatókat szerezni, egy év alatt töredékére csökkentek a támogatások, és akkor már nem lehetett kiadni egy háromszáz oldalas periodikát, ami elsőrangú szerzőkkel van megtömve, és elsőrangú a dizájnja. Előtte is nagy hagyománya volt a folyóiratnak Fehérváron. Sok embernek nem tetszett, ahogy csináltuk, de talán még több embernek igen.

Számodra most egy új élet kezdődött?

Igen, új élet, ez biztos. De a régit sem tagadom meg.

Nem bántál meg semmit?

Non, je ne regrette rien. Nem bánok semmit sem. Sőt az az életem, amit már feladtam, az is rendkívül jó írói alapanyag. Mások ölre mennének azokért a mélységekért és magasságokért, amiket nekem sikerült megtapasztalnom, és amiket egy „normális” ember nem tapasztalhat meg soha. Bizonyos dolgokról csak irodalmi eszközökkel beszélhetek, különben büntetőjogi következményei lennének, ha egy az egyben írnám le azt, ami történt. Volt elég sok rock ’n’ roll, ezt bűn lenne tagadni, és bűn lenne nem megírni. Örülök, hogy minden úgy történt, ahogy történt.

Ezt milyen formában szeretnéd megírni?

Most prózában gondolkodom, hiszen a verseskötet is tíz év alatt jött létre. Ha évente sikerül négy-öt darabot írnom, akkor már elégedett vagyok, a következő verseskötetet tíz év múlva várom. Remélem, jövőre megjelenik a Hogyan kell élni? című könyv, aztán majd meglátjuk. Most a prózai énem került elő, már amikor hagyok neki helyet, mert a tanulás elég sokat elfoglal a tárhelyemből. Csinálnék mindent. Milyen jó lenne, ha negyvennyolc órából állna egy nap, nem? Abból tizenkettőt csak aludnék, a többi maradna minden másra. Voltak olyan napok (hetek, hónapok, évek), amikor nem csináltam semmit, csak néztem a plafont.

Menyire nehéz feldolgozni, hogy elvesztegetted ezeket az éveket? Provokatív a kérdés, de harmincöt évesen érzed ugyanazt az energiát, mint húszévesen?

Több hasznos energiám van most, mint húszéves koromban. Ha tíz egységnek vesszük az akkori energiáimat, akkor abból legalább hetet önpusztításra használtam fel. Ha most csak feleannyi energiát fordítok munkára, tanulásra, írásra, épülésre, mint amit az önpusztításba fektettem, akkor már én vagyok az élet császára. Ha pedig mondjuk száz vagy legalább hetven százalékát sikerül jó irányba terelni, az már most sokkal több hasznos energia, mint húszévesen volt. A Grinzingi meg az Ibolya vécéjében meg a kocsmák előtt hánytam, vagy a vécékben szívtam fel a porokat, és ebből állt három napom vagy egy hetem. Ezekre rengeteg energia elment.

Most marad a tanulás, az írás, és ezeket nem adnám oda egy görbe éjszakáért. Rájöttem, hogy józanul is el tudok butulni. Az embernek van igénye a butulásra. Megfigyeltem, hogy nem azért rúg be az ember, hogy teljesen meghülyüljön, és egy bizsergő érzés legyen a kisagyában. Ez is erős motiváló erő persze, de a bebaszás, vagy akár a szalonspicc is útlevelet adhat oda, ahol legálisan lehet hülye az ember.

Mentem pár hete Fehérváron, este kilenckor az utcán. A másik oldalon egy konszolidált házaspár sétált, a férfi már be volt baszva, megállt, és elkezdte a kerítést pisálni. A felesége kínosan érezte magát, a fejét fogta, hogy „úristen, Józsi ne csináld ezt!”. Saját tapasztalatból tudom, hogy örült, amiért a várost egy kicsit máshogy használhatja, hogy áthághatja a szabályokat. Nem olyasmit csinált, ami komoly büntetőjogi következményekkel járna, de mégis áthágta a szabályokat. Egy kicsit buta akart lenni. Ha megjelent volna egy rendőrautó, egyből haptákba vágta volna magát. Meg tudná magát emberelni, de a részegségnek, a bódulatnak van egy olyan varázsa, hogy szabaddá tesz. Üvöltheted az utcán, hogy „Fradika!” vagy „Vidike!”, vagy akármit, és ez milyen jó érzés. Most megélem ugyanezeket az állapotokat, amikor a barátaimmal kocsmázok: józanon, szárazon vagyok hülye, ugyanúgy tudok hőzöngeni, mintha részeg lennék. Megvan nekem is az igényem, hogy ezt megéljem.