Menedékház a Havason

Két, megjelenésében markánsan eltérő férfi áll a marosvécsi kastély egyik kőoroszlánjának talapzatánál. Gesztusaik is különbözőek. Egyikük, egy szemüveges úr, jobb kezével visszafogott határozottsággal tartja sétapálcáját. A másik férfi lovaglónadrágot visel, összehúzott szemekkel a távolba révedve magyaráz valamit. Valami azonban közös bennük: az átszellemült nyugalom. A történelem viharai közt vergődő, sokat tapasztalt emberek ők: Áprily Lajos és Reményik Sándor.



Erdélyt 1919. január 11-én csatolták Romániához, 1921-ig nagy részén még hadiállapot volt érvényben. Rengeteg magyar kényszerült arra ebben az időben, hogy elhagyja szülőföldjét, vagy a kor szóhasználata szerint: repatriáljon. Ebben a zűrzavaros világban talál barátra és testvérre egymásban a két erdélyi magyar költő, miközben a román hatalomátvétel árnyékában elkezdődött a magyar irodalomtörténet egyik különleges fejezete. Kialakultak az erdélyi irodalmi élet keretei. Kiadók születtek néha szinte a semmiből, és megalakult az Erdélyi Szépmíves Céh is. Ez volt az erdélyi irodalom hőskora.

Reményik Sándor és Áprily Lajos valóban különböző alkatú emberek voltak, ám – a költészeten kívül – összekötötte őket a Havasok tisztelete. Talán nem túlzás azt állítani, hogy reményre találtak a hegyek között, és állandóságra, amit sem politikai változás, sem határmódosítás nem sérthetett. Miközben dörögtek a fegyverek, és a politikusok szőtték nagyravágyó vagy kicsinyes terveiket, a vándorokat várta fenn a Hója, a Hohe Rine, az erdélyi havasok: a fenyők és a szelek birodalma. Olyan helyek, amelyekre még ismeretlenül is nosztalgiával gondol az ember.

A nosztalgia persze mindig hamis, leginkább akkor az, ha nem saját múltból, saját tájakból, hanem egy rosszul rajzolt ősködből táplálkozik. S sokszor hajlamosak vagyunk arra, hogy ebből az ősködből építsünk díszletet múltunkhoz. Nagyon nehéz olyan forrást találni, melynek segítségével hitelesebb képet kaphatnánk: ami egyszerre tényszerű, és mégis átengedi magán az élet lüktetését. Szent Ágoston veti fel vallomásaiban a múlt megismerhetőségének kérdését: „Hogyan beszéljük el a múlt eseményeket híven a valósághoz? Úgy, hogy emlékezetünkből merítünk – ugyan nem elmúlt dolgokat, hanem szavakat a dolgok és események képeiből.”

Reményik Sándor és Áprily Lajos levelei sokszor csupán hétköznapi dolgokkal foglalkoznak, levelezésük bővelkedik az erőteljes képalkotásban. Hol tömör, hol áradó mondatokban rögzítik a mindennapok pillanatait. Olykor szinte megfogható tárgyakká válnak a szavak, azt az illúziót keltve, hogy a maga teljességében, közvetlenül tárul fel a múlt.

Mégis, e képszerűség ellenére, az az érzésünk támad néha, hogy nem valódi levelezést olvasunk, hanem egy jól megkomponált levélregényt. Ennek pedig Reményik Sándor és Áprily Lajos már-már gránittömbből faragott jelleme az oka. Aligha szoktunk hozzá ahhoz, hogy ilyen nézőpontokból szemléljük múló napjainkat. A kötet alig négyszáz oldalán regényoldalakba tömörítve jelenik meg a két háború közötti Erdély, miközben tanúi lehetünk egy barátság kialakulásának is.

Reményik Sándor Csak így című kötetét Áprily Lajosnak, a „rokon álmok álmodójának” dedikálta. Verseiket olvasva azt gondolhatnánk, hogy nehezen lehetne találni két ennyire különböző módon alkotó költőt. Áprily Lajos zenélő versei, játékos rímei, s Reményik Sándor ritmusváltásokra épülő gondolatlírája mögött aligha feltételezhetnénk rokon vonásokat. Ám Áprily a dalformát bonyolult érzelmek megszólaltatásának eszközévé alakította: csengő rímei sokszor különös disszonanciát rejtenek; Reményik pedig asszociációival új, lüktető formákat hódít meg. S a két líra a képek szabad hömpölygésében találkozik.

Ezért is tökéletes Liktor Katalinnak, a könyv szerkesztőjének a címválasztása, aki a pár hónapja megjelent kötetbe 381 levelet gyűjtött össze. A rokon álmok maguk aligha foghatóak meg egyetlen jól hangzó szószerkezetben vagy egy jól kigondolt mondatban: az egész levelezés tekinthető az álmok esszészerű megközelítésének.

A kötet szerkezete tiszta, világos. Liktor Katalin gondosan felépített jegyzetapparátusa tökéletesen igazítja el olvasóit a ’20-as, ’30-as, ’40-es évek (irodalmi) világában. Egyetlen dolgot hiányolhatunk csupán, lehetett volna egy mutatót készíteni azokról a versekről, amelyekről szó esik a levelezésben. Mindenképpen hangsúlyozni kell, hogy a kötet szerkesztője nem holmi irodalmi kuriózumra bukkant, nem pusztán kordokumentumokra, hanem valódi irodalomra.

Eddig sem volt titok, hogy Reményik és Áprily barátok voltak. Két évtizedig tartó levelezésük megjelenésével azonban igazán mély kapcsolat tárul fel: két jellem találkozik egymással. Amint Áprily első verseinek megjelenése után a két költő egymásra talált, mindkettőjükben lélekzetformáló változások indultak meg. Áprily és Reményik is az önelemzés állandó poklában élt. Különösen Reményik fordult egyre inkább önmaga felé. Így megismerhetjük belső vívódásait, kétségeit.

Nemes Nagy Ágnes, aki Áprily tanítványa volt a Baár-Madas gimnáziumban, így jellemezte egykori tanárát: „Wittenbergát járt, protestáns betűmetsző. Akinek semmi kedve hitvitázni. Mik voltak az élete keretei? Természet, család, munka. Erdély, kollégium, gyermekszeretet. Erdőjárás, favágás, vízhordás. És semmi-semmi irodalmi élet. Talán nem is igényelte igazán ezt az irodalmi életet, a társakkal való beszélgetést, az intellektuális légkört, a küzdelmet, azt a jó és rossz érzelmekkel fűtött közösséget, amelyben a legtöbb író él, és akar élni – mert különben így vagy úgy, megszerezte volna magának. Vagy volt ilyen élete is?” (Nemes Nagy Ágnes: Az első költő – Áprilyról) Leveleiből tudjuk, hogy volt. Bár olykor még a versek keletkezéstörténete is felsejlik, inkább mintha költészetük filmnegatívjait pásztáznánk egy zümmögő villanykörte fényénél. Mintha a két poétatestvér egymásnak írt leveleivel tört volna utat magának az újabb és újabb versek felé.

Új versek is kerültek elő a hagyatékból. Különösen Reményik Sándor két verse és Jékely Zoltán versei tekinthetőek jelentős felfedezéseknek. Jékely Zoltán verseit Áprily Lajos 1931. március 22-én kelt leveléhez mellékelte. Jékely átveszi édesapja verseinek dallamvilágát, de közben érezhető, hogy a világ egészen más szeletét szeretné felfedezni az alkotásaiban. De természetesen Jékely Zoltán is örökölte édesapjától Erdély szeretetét, ahogy Reményik Sándor barátságát is. Ez érződik egyik (a Holmi 2013. áprilisi számában megjelent) leveléből is, melyet 1944 szeptemberében írt apjához.

„Tudjuk, rettentő hírek érkezhettek oda felőlünk. Még mindig élünk, hajunk szála se görbült meg, csak a szívünk facsarodik jobban s jobban össze. Reményik-Végvári tragikus árnyéka búsong mostanában a sötét őszi városon, de hiába fogja meg az emberek kezét: hanyatt-homlok rohannak nyugat felé. Apuka, Anyuka! Értsék meg, hogy én nem vehetek részt egy ilyen gyáva rohanásban, nem tehetem ki magam annak, hogy gazember neobarokk csiszliknek nevezzenek azok, akik itt maradnak!”

„Sándorom, ha lassan is, közeledem” – írja Áprily Lajos 1941 szeptemberében Reményiknek. A levelezésből már nem derül ki, találkoztak-e ezután egymással. Reményik Sándor 1941. október 24-én halt meg, Áprily több mint két évtizeddel élte túl barátját. Érdemes lenne kiadni Reményik Sándor és Áprily Lajos havasi verseit egy kötetben, ahogy azt a két költő is tervezte.

Rokon álmok álmodója – Áprily Lajos és Reményik Sándor levelezése (1920–1941), szerk., sar. Liktor Katalin, Polis Kiadó – Petőfi Irodalmi Múzeum, Kolozsvár–Budapest, 2014.



Pontszám: 10/10