Mindenes füzet a színházról

Zsigmond Andrea új könyve – egyelőre maradjunk ennél a „megjelölésnél” – már külalakjával sem veretes elméleti írásokat ígér, avagy túlbonyolító „hantalógiát” – hogy rögtön kölcsönözzek a szerző diákjaival közösen gyártott alternatív színházi szótárából (8. fejezet). A rendhagyó, majdnem négyzetforma borítón ironikus humorral fűszerezett, mesei állatfigurás kompozíció látható, és alatta a kettős cím: Mi kritika még?, valamint a Kaffka-regényre rájátszó Színek és ének (szín-ek és én-ek).

A főcímben megfogalmazott kérdés óvatoskodónak is tekinthető, amennyiben nem pusztán a hagyományos kritika ellen kíván fellépni, de kitágítani próbálja a látószögünket, a hangsúlyt a mégre, illetve a kérdőjelre helyezve. (Bár a szerző bevallja, hogy a „hagyományos kritika műfajával nincsen túl jóban”.) A kötet láthatóan nem a kritika differentia specificáját kutatja, de ha szigorúan vesszük, a cím felől nézve – még ha kérdez is – a túlzott tágasság mégis szemére vethető az összeállításnak.

Akad itt kisesszésorozat a boldogságról, találkozhatunk szótárszerű jegyzetekkel, drámarészletekkel, e-mail-váltásokkal, gyakorlatias, naplójegyzetszerű beszámolókkal fesztiválok szervezéséről vagy akár a színházigazgatók kerekasztal-beszélgetéséről, de interjúk, versek, esszék, fórumbejegyzések és még egy színházi sudoku is előbukkan. Természetesen ezek mellett s ezeken belül számos adekvát és érdekes írás található a kötetben akár magáról a színikritikáról, színháztudományról, akár a véleményformálás mikéntjéről vagy egy színdarab (szorosan vett kritikai szempontból) releváns összetevőiről, és beleegyezhetünk abba is, hogy nem igazán botlunk olyan fejezetekbe, amelyek ne lehetnének érdekesek, fontosak egy színikritikus vagy egy a színház világához vonzódó műkedvelő számára.

A mi kritika még? – kérdés mellé odabiggyeszthetnék akár a Ki kritikus még? – kérdést is, hiszen a kötetben a színtársulatok is vallanak egymásról, a színészek is írnak a kritikusokról, és a gyerekek is szóhoz jutnak a gyerekelőadások vagy épp regények értékelésében. Az internetes fórumok bejegyzései vagy a kritikus rajzai egyaránt értékes megnyilatkozásokként vannak tálalva a Mi kritika még borítói között, de minden esetben látjuk a kritikus-szerkesztőt is, aki cikkekbe szerkeszti a begyűjtött töredékeket.

Ennek köszönhetően a nyelvezetében és műfajiságában szintúgy eklektikus színházi szöveggyűjteményből, ami éppen sokrétűségével tüntet, egy színház közeli, gyakorlatias és több perspektívát használó kritikai nézőpont rajzolódik ki. Zsigmond Andrea kritikusként és színháztudományi szakemberként élő és szerves kapcsolatban van a színházcsinálás szereplőivel és folyamatával. A szerző érezhetően láttatni kívánja az egy-egy társulat, fesztivál vagy színdarab debütálásáig vezető nehézkes utat, nemcsak a szakértőknek vagy a készítőknek adva hangot, de akár a ruhatárosoknak és a rendezvényszervezőknek is. Amennyiben hiszünk a címnek, és a kritika felől olvassuk ezt az egyveleget, leginkább egy olyan „bennfentes” kritikus képe rajzolódik ki a szövegek összességéből, aki a statisztakészítés metódusától kezdve a színész és rendező kapcsolatán vagy a rendezők rigolyáin át egészen a díszletek beszerzésének nehézségéig látja át a legapróbb részleteket, és nem csupán egy elméletileg megalapozott elváráshalmazzal érkező külső szemlélő, aki „megszakérti” a végterméket.

Ez a megközelítés olyannyira hangsúlyosnak tetszik, hogy a kötet akár a „Kulisszák mögött” címmel, (vagy ennek egy kevésbé közhelyes változatával) is remekül működne. Magyarországi olvasók, az erdélyi színház világát kevéssé ismerők számára épp itt adódik az egyik nehézség: bár összességében izgalmas betekintést kapunk a helyi színjátszás életébe, sok társulat, darab, név, illetve hozzájuk kapcsolt szubjektív széljegyzet előkerül, melyek sokszor nehezítik a bevonódást és a szövegek megállapításaihoz való értő viszonyulást a nem „beavatottak” számára. De ha nem is teljesen transzparens néhány leírás, többségében nagyon plasztikus, életközeli, és szerkesztésében is érdekes cikkekkel, összeállításokkal találkozunk.

A kötetkompozíció látszólag teljesen esetleges, bár jól láthatóan tudatosan az, hiszen még a boldogságról szóló kisesszék sem egymás mellé kerültek; ez a módszer bár nehezíti a visszakereshetőséget és a tematikus haladási szándékot, de egyben lazítja a lineáris olvasás kényszerét is. Az egyes fejezetek, melyek a teljesség igénye nélkül engednek betekintést az alkotás vagy véleményezés egy-egy apró szeletébe, alaposan járják körül az erdélyi színjátszás gyakorlati és elméleti összetevőit, egyszersmind mintát is adva a színházról való beszéd alternatív módozatairól.

Zsigmond Andrea arra tesz kísérletet, hogy értekező módon tárja elénk, milyen változatos formákban lehet még gondolkodni, beszélni, véleményt formálni a színjátszásról, színdarabokról. Nem ad egyértelmű válaszokat a címben feltett kérdésre, inkább közös gondolkozásra hív. Nemcsak kritikusoknak (illetve csak annyiban, amennyiben mindannyian azok vagyunk), de a színház iránt érdeklődőknek, szakembereknek és laikusoknak egyaránt ajánlható a szöveggyűjtemény, melynek szerzője és szerkesztője egy a színház világában otthonosan mozgó és azt minden elemével együtt szerető, figyelmes kritikus.

Zsigmond Andrea: Mi kritika még? Színek és ének, Kolozsvár, Korunk – Komp Press, 2012.

Pontszám: 8/10