Számsor mindannyiunk karján

Most induló sorozatunkban Pilinszky Jánosról közlünk beszélgetéseket, melyek a költőről készülő emlékfilmhez felvett interjúsorozat részei. Az emlékfilm rendezője Mispál Attila. Kirilla Teréz interjújában Takács Zsuzsa mesél Ady-rajongásról, a Pilinszkyvel való első találkozásáról, a szép férfiról. Vallomásában megidézi a költő jellegzetes felolvasási stílusát, egy beteljesülő jóslatát, valamint azt is, mi volt a kereszt óta az emberiség legnagyobb botránya.



Emlékszik még az első beszélgetésükre Pilinszky Jánossal?

Egykori belvárosi házunk, a Petőfi Sándor u. 17. márványlépcsőjén hangzott el ez a velős párbeszéd, talán ’57 elején, talán ’58-ban. Gimnazista voltam még, vagy vendéghallgató a bölcsészkaron, illetve a Színművészeti Főiskolán, az élet és halál nagy kérdésein töprengtem, vagy Ady-rajongóként verseket írtam, köztük nem egy Lédának szóló szerelmes költeményt. Anyámtól hallottam, hogy nagynénjeihez, Baitz Máriához és Bébihez, azaz házunkba költözött a költő unokaöcs.

Ámuló szemem előtt egy kora délután angyali jelenségként valóban ott lépkedett lefelé a márványlépcsőn Pilinszky János. Én lelkem mélyéig megrendülve azt mondtam neki, „Jó napot kívánok!”, és ő azt válaszolta, hogy „Jó napot kívánok”. A mai fiatalok nem is tudják elképzelni, mennyire szép férfi volt, hiszen jobbára az agyondohányzott, rossz fogú felvételeket ismeri. Egy elegáns, magas, jó tartású, harminc és negyven közötti férfi, végtelenül szelíd tekintettel.



Viszont már korábban olvashatta a verseit...

Nem ismertem az első kötetét, a Trapéz és korlátot, nem is találkozhattam a verseivel, csak annyit tudtam, hogy jelentős költő. Arra viszont, hogy mikor volt először a kezemben Pilinszky-kötet, pontosan emlékszem: 1959 őszén. Az akkori bölcsészkar a mai Piarista közben álló épületben volt, ott futottam össze a harmadik és a negyedik emelet között egy rendszerhű költőjelölt évfolyamtársammal. Előtte ígéretes karrier állt,  biztosan számíthatott a támogatott kategóriába való besorolásra. Én a tűrt kategóriára tartoztam, és a szerényebb műfordítói pályára készültem. Gimnazista koromban írt rossz kamaszverseim után egy időre abba is hagytam a versírást.

Évfolyamtársam kezében láttam meg a Harmadnapont, Pilinszky új kötetét. Nálam is volt egy könyv, pontosan a régi magyar irodalom sorozat Széphistóriák című kötete. Elkértem egy percre a Pilinszky-kötetet, cserébe odanyújtottam évfolyamtársamnak a Széphistóriákat. Fölütöttem a verseskötetet és elsüllyedt velem a világ. A könyv a Ne félj című versnél nyílt ki, azaz a Harmadnaponba felvett előző kötet, a Trapéz és korlát egyik versénél. („A házatok egy alvó éjszakán, / mi lenne, hogyha rátok gyújtanám? / Hogy pusztulj ott, és vesszenek veled, / kiket szerettél! Együtt vesszetek.”)

Továbblapoztam a könyvben a Mire megjössz című versig  („Egyedül vagyok, mire megjössz, / az egyetlen élő leszek, / csak tollpihék az üres ólban, / csak csillagok az ég helyett”). Fogalmam sincs, hogyan fogalmaztam meg magamban a szöveg jelentését. Nyilván önkényesen, magamra és helyzetemre vonatkoztatva minden sort. A versben leírt, nyilvánvalóan szerelmi szakítás vad és kétségbeesett gesztusát a Pilinszky János családját és az enyémet is jellemző, hagyományos és rendíthetetlen katolicizmussal való szakításként értelmeztem, továbbá úgy éreztem, hogy a szüleim iránti ragaszkodó és mély szeretet ellenére is el kell szakadnom tőlük, magamnak kell kialakítanom, kamaszos nagyképűséggel fogalmazva, szuverén életem szabályait. (Azóta is úgy gondolom, hogy a kiválasztott vers nem a költő, sokkal inkább az olvasó tulajdona. Nyilván van köze az eredeti indulathoz, sugallathoz, biztosan más-más élethelyzetekben is gyógymód vagy a rombolás eszköze, összeomlásokhoz és kilábalásokhoz vezet. Elég annyi, hogy úgy éreztem, Pilinszky a nevemben beszél.



Hát csalódás volt, mit mondjak – kommentálta évfolyamtársam Pilinszky-élményét. Felneszeltem a kínálkozó lehetőségre. Mármint hogy nem adom vissza a kötetet. Úgy éreztem, mintha egy tévedésből alkalmatlan kezekbe került szótárat kellene visszaadnom az adott nyelvhez mit sem konyító, műkedvelő fordítónak. (Akkoriban sűrűn szórakoztattam magamat különböző szerepjátékokkal, az a gyerekes gondolat is megfordult a fejemben, hogy erőszakkal magamnál tartom a Pilinszky-könyvét. Biztos voltam benne, hogy egyébként jámbor évfolyamtársam erőszakkal nem veszi vissza tőlem.)

Neked tetszik? – kérdezte furcsállkodva. Lecsaptam a lehetőségre, megkérdeztem tőle, nem akarná-e elcserélni a Széphistóriákkal. Legalább nem kell elmennem a könyvesboltba – válaszolt. Hihetetlen szerencsém feletti örömömet leplezve azonnal elköszöntem tőle. Bementem számtalan óráim egyikére (akkor már felvettek olasz–magyar szakra, a spanyol órákat pedig dékáni engedéllyel szintén hallgattam). Attól a naptól kezdve a Pilinszky-könyv általában nálam volt. Súlyos költészet két füzetnyi lepkesúlyban, papírborítóval, keménykötésben.

Ezek szerint komoly hatást gyakorolt Önre mint induló költőre.

Óriási hatással volt rám. Első kötetem, a Némajáték őrzi is az olvasásélmény nyomát. Olyannyira, hogy a helyesírásom is megváltozott, szövegeimben például elszaporodtak az ő írásait jellemző, önkényesen alkalmazott hosszú í-k. De a második kötet írásakor már verseim tematikája, a megfogalmazás módja változott.

Hol és mikor látta őt először költőként beszélni vagy fölolvasni?

Egy szép napon bedobtak postaládánkba egy meghívót. A borítékon tintával írva az én nevem állt. (Abban a hitben ringattam magam, hogy a szálkás betűk a költő tolla alatt alakultak, végtelen meghatottsággal olvastam újra és újra általa leírt nevemet. Utóbb sajnos kiderült, hogy Baitz Mária címezte a borítékot.) A meghívón az állt, hogy irodalmi est lesz az Építők Műszaki Klubjában, ahol Ottlik Géza és Pilinszky János olvas fel új művéből. (Ha nem is hajszálpontosan azon a helyen, de ott működik ma a FUGA a Petőfi Sándor utca 5. alatt.)

Pilinszky a Trapéz és korlát megjelenése óta ismert költő volt már akkorra, Ottlikot jóval kevesebben olvasták. Ottlik az ’59-ben megjelent Iskola a határon Apagyi-epizódját olvasta fel, szépen, érzéssel, professzionális módon. Pilinszky felolvasása viszont sokkolóan egyedi és módfelett szuggesztív volt. Soha senkit sem hallottam még úgy olvasni verset, ahogyan ő tette. Megrendülten, nárcisztikusan, élvezettel, külön ízlelgetve a szavakat, emelt, magas, az énekhanghoz közeli hangon. Bátor, magas művészi teljesítmény volt maga a felolvasás is.

Közismeret, hogy Pilinszky írt az Ön első kötetéről egy kifejezetten pozitív hangú kritikát. A költői pálya több évtizedes távlatából még mindig találónak érzi a megállapításait?

A Költők egymás közt című, mára már irodalomtörténeti érdekességű antológiában ismert költők (Weöres, Pilinszky, Kormos, Vas István, Juhász és Nagy László, Zelk Zoltán és mások) mutattak be kötettel még nem rendelkező fiatal költőket (Petri Györgyöt például Vas, Oraveczet és Beney Zsuzsát Weöres, Kiss Annát Nagy László), engem Pilinszky János. Meglep és megindít, hogy ő egy félkötetnyi versből megjósolta, milyen verseket írok majd évtizedek múlva. „Az egyre növekvő zavart és bizonytalanságot mind nagyobb gazdagságra fordító hűség, tévedek-e, ha ezt látom e költészet legbensőbb törvényének, értékének és sorsának? Minden igazi költészet kívülről megragadhatatlan, egyszeri sakkjátszma. Ami bizonyosat nyitás után láthatunk, nem több, mint hogy a játszma valódi.” Az érzelgősség nélküli látásmód, a mindenek ellenére való hűség témáimhoz, életem szereplőihez ma is jellemzik írásaimat.

Nagyon gyakran beskatulyázták, például a katolikus költő jelzőjét is ráaggatták, de ő mindig tiltakozott ez ellen, mondván, hogy az utolsó katolikus költő Assisi Szent Ferenc volt. Hogyan vélekedik erről a kérdésről?

Cs. Szabó László, Pilinszky nemzedékének fontos esszéistája, irodalomszervezője két interjúban is feltette a kérdést, hogy keresztény költőnek tartja-e magát. Pilinszky egyforma szelídséggel tiltakozott minden alkalommal a besorolás ellen, mondván, hogy ő költő és keresztény. Mondhatni, kibújt a számára állított kalitka rácsain, és továbbrepült. Úgy gondolom, éppolyan ostobaság keresztény költőként besorolni a hazai vagy világirodalomba jelentős alkotókat, mint azt állítani, hogy Nemes Nagy Ágnes nem költő, hanem költőnő.

Vagy képtelenség azt kérdezni egy magyar költőtől, hogy versei mennyiben magyarok. A rendszerváltozás idején egy bécsi felolvasás után ezt kérdezte tőlem egy Ausztriában élő külhoni  magyar. Röviden és elképedten azt válaszoltam, hogy annyiban, hogy magyarul írok. Osztrák meghívóm helyeselte a választ, és provokatívnak ítélte a kérdést. Én nem hiszem, hogy provokálni akart volna a kérdező, mint ahogyan én sem akartam volna megbántani a válaszommal őt, de biztos vagyok abban, hogy nem tehető fel így egy ilyen kérdés. Mondhattam volna, hogy minden ízében magyar, mert például diktatúrában és szabadságvágyból született. De felületes és bombasztikus  lett volna feleletem, hiszen számos más vonás jellemez egy írót. Például én hosszú időn keresztül Adyt, József Attilát, a nyugatosokat, Dsidát, Pilinszkyt tartottam mindenkinél többre, de a magyarok mellett számtalan külföldit is: Eliotot, Baudelaire-t, Dosztojevszkijt, Graham Greene-t, később Kafkát és Thomas Bernhardot, Ionescót és tucatnyi más írót is.

Visszatérve Pilinszky keresztény mivoltára, mindnyájan tudjuk, hogy számára a jézusi minta, a keresztény tanítás, Karamazov Aljosa irodalmi figurája nem ihlető erő volt, hanem létezésének indoka. Költészetére, esztétikájára nagy hatást gyakorolt a misztika, és ezen belül Keresztes Szent János. (Talán épp ezért éreztem úgy, hogy Keresztes Szent János költői életművének magyarra fordításával nemcsak a hazai irodalom adósságát törlesztem, hanem a misztika felől közeledve közelebb kerülhetek Pilinszky költészetéhez is.) Keresztes Szent János szerint az ember akkor jut el Isten befogadásának képességére, ha lemond képességeiről, köztük a világ fizikai érzékelésének képességéről is. Ha teljesen kiüresíti, és Istennek adja át magát.

Az az érzésem, hogy a Pilinszky által sokat emlegetett, de világosan soha meg nem magyarázott evangéliumi esztétika, melynek hirdetőjévé vált, költői gyakorlatában azt jelentette,  hogy  lemond a javítgatásról, a szépség igényéről, a megfogalmazás pontosításáról. „A szemek homálya pontosabb lehet a lámpafénynél” – írja egy esszéjében. Utolsó köteteiben, különösképpen a 25 oldalnyi Kráterben, melyet vallomása szerint néhány hét alatt firkált össze, néhány kivételesen jelentős vers mellett több gyenge is szerepel. Életműve mégis költői elhallgatásával teljesedett ki, fel-, illetve leépülése az egyre markánsabb eszköztelenség révén valósult meg.

„Albert Camus a Sziszifusz mítosza című könyvében szemére veti Dosztojevszkijnek, hogy fölismerve a világ abszurditását, mégse írt abszurd regényt, hanem a hit vigaszába menekült” – írja  (a Nagyvárosi ikonok kötet utolsó darabjában, az Ars poetica helyett című esszében). „Csakhogy a világ abszurditásának fölismerésén túl – és épp a menekvés irányában – van egy még következetesebb, ha úgy tetszik, még abszurdabb lépés, s ez a világ képtelenségének a vállalása” – írja másutt. Olyan mértékben érezte át a világ nyomorúságát, az üldözöttség felkentségét, hogy érdektelenné és jelentéstelenné vált számára a mindennapok öröme. A Harmadnaponban van egy kivételes  – a kötet kiadásának érdekében, a kiadó megrendelésére írott „optimista” – verse, a Novemberi elízium. Nehéz pillanataimban sokszor ütöttem fel. „Bátortalan vagy és ujjongó! Igen, / gyermekien áttetsző tagjaiddal / […] mint Karamazov Aljosa, olyan vagy. // És olyan is, mint ama szelidek, / […] hisz semmit nem akarsz már, / csak ragyogni a novemberi napban.”

Végül pedig van itt a költészetéhez és hitéhez közvetlenül kapcsolható esemény is. Az Auschwitz-tapasztalatra gondolok, ami megfogalmazása szerint a kereszt óta az emberiség legnagyobb botránya. Egy megrázó, Pilinszky által többször említett fényképfelvételen falusi öregasszony megy a gázkamrák felé, szoknyájába két kisgyerek kapaszkodik. Egy a helyszínen felvett másik fotón pedig egy kislány tartja a karját oda (kinek is? hóhérának? egy hajdani egészségügyisnek?), hogy bőrébe égessék a auschwitzi számsort. Én úgy gondolom, hogy mindannyiunk karján ott van ez a számsor. Függetlenül attól, hogy kik vagyunk. De kivétel nélkül mindnyájunk bőrén ott sötétlik, ha Pilinszky olvasói és/vagy hívő keresztények vagyunk.

•

Az említett Pilinszky-versek mindegyike olvasható a PIM DIA tárában ITT.

---

A beszélgetés 2014. június 3-án, Takács Zsuzsa budapesti lakásán zajlott le működő kamera jelenlétében, az alábbi dokumentumfilm forgatása keretében: