Mindenki a maga kis világát hozza

Szabó Imola Julianna intermediális alkotó, de leginkább költőként, íróként ismerhetjük: tavaly Varratok című versprózagyűjteménye, idén pedig felnőttmesekönyve, a Kinőtt szív jelent meg a L’Harmattan Kiadó gondozásában. Utóbbi kötet két részből áll, két kislány mesél bennük a hiányról: a Szélkislány édesapját, Zsilike a látását veszítette el.



Első könyveden, a tavaly megjelent Varratokon három évig dolgoztál, második köteted, a Kinőtt szív viszont már idén megjelent, de úgy tudom, utóbbi sem egy év leforgása alatt született.

A Szélkislány firkantásai tényleg az első szövegeim között volt, azóta sokat változott. Eleinte nem tudtam hova tenni, de a Varratok után újra előkerült, elkezdtem csiszolni, dolgozni rajta. A Zsilike kabátja újabb szöveg. Most egy furcsa, légüres térben érzem magam. Az ember megírja az első könyvet, aztán túlesik rajta, és szerencsés esetben jön a második. Szakmailag szeretnék lépni egy szintet, fejlődni, ami inkább magammal szemben elvárás.

Könnyű volt elengedni ezt a könyvet?

A Szélkislánynál volt egy pont, amikor éreztem, nem tudok már belenyúlni, tovább gyúrni rajta. Akkor a Zsilikét gyúrtam. Szenvedek, jön a könyvbemutató, aztán egy hosszú csend. Még nem reagálnak rá, még nem olvasták el. Ezt a csendet nem szeretem. Várok valami visszajelzést, aztán ez elmúlik, ilyenkor szoktam elővenni és elolvasni. Amikor nyomdába kerül, nem olvasom el, csak egy hónappal a megjelenés után. Akkor sikerül elengedni. Megtörtént, nem tudok rajta változtatni.

A Szélkislányról és Zsilikéről szóló két szövegrésznek vannak közös vonásai, mindkettő a hiányról, valaminek az elvesztéséről szól, mégis önálló történetek. Arra nem gondoltál, hogy egymástól függetlenül jelenjenek meg?

Egyfelől együtt adtuk be őket az NKA-pályázatra, másfelől együtt sokkal izgalmasabbak, mint külön-külön. És vékonyak is lettek volna önmagukban. Rájöttem, hogy ők szomszédok, és íróilag is kihívás volt, hogyan tudom őket szétválasztani, és szerintem az illusztrációkat készítő Maros Krisztinek is kihívás volt egy könyvbe beletenni két világot, ami hasonló, mégis eltérő. Ezért lett egy harmadik címe, ami összefogja őket.

Itthon van fogadókészség az ilyen típusú könyvekre?

Nem tudom, mi lesz a sorsa, itthon még alig született róla kritika. Sokan kérdezték, miért lett felnőttmesekönyv. Piaci igény is volt, hogy valahogy megjelöljük. Nem tudom, lesz-e zavar ebből, gyerekpolcra kerül-e, vagy elfogadják felnőtt prózának. Van olyan felnőtt, akit érdekel, van olyan gyerek, akinek egyáltalán nem való. De jó, hogy végre nem csak a cukiság megy. Úgy látom, mostanában a progresszív dolgok iránt nagyobb az érdeklődés. Öt éve a Szélkislány terve irreálisnak tűnt. Ki fogja elolvasni? Kinek való? Akkoriban nem igazán lett volna helye. De lehet, hogy öt éve én sem voltam kész rá, és a szöveg sem.

Ősszel a Vakok Óvodájának szeretnénk gyűjteni és felolvasókörutat szervezni, vakoknak és gyengén látóknak elvinni a könyvet. A Zsilike kabátja Braille-írással is olvasható. Érdekel, hogy ők mit éreznek, mit gondolnak majd a könyvről. Adna egy pluszt a szépirodalmi visszajelzések mellé. Most az olasz fordításon dolgozunk. Kíváncsi vagyok, hogy olyan közegben, ahol nem kapják fel a fejüket, ha a halálról írsz, képes-e olvasókat találni. Maros Kriszti rajzai biztosan megállják a helyüket nemzetközi szinten, kérdés, hogy az én szövegeim is megállják-e.

Hogyan találtátok meg egymást azokkal, akikkel együtt dolgozol a könyveken?

A Bárka Színháznak volt egy kritikusképzése, ahonnan a Varratokat illusztráló Palman Zsuzsit és a Kinőtt szív szerkesztőjét, Darvasi Ferit ismerem. Maros Krisztivel egy Mesepiac nevű rendezvényen futottunk össze ismeretlenül. Elkezdtünk beszélgetni, és ledöbbentem, hogy mennyire érdekes dolgokat művel. Később elkérte a Szélkislány könyvtervét, és amikor újra elkezdtem dolgozni a szövegen, egyértelmű volt, hogy ő fogja illusztrálni, hiszen évek óta együtt álmodtunk erről a könyvről. Küldött képeket, terveket, együtt agyaltunk a tipográfiai játékon. Nem ilyen lenne a könyv, ha nem lett volna benne ennyi várakozás. Mindenki a maga kis világát hozta, és ebből összeállt valami közös.

Gondolom, ugyanez igaz a könyvbemutatókra is.

Igen, Herbert Anikó papírinstallációkkal dolgozott, a férjemmel csináltunk videót, a zenei részt pedig a Spiral Road (Oravecz Péter, Bíró Zsolt és Krolikowski Dávid) készítette. Volt egy vízióm, hogy mit szeretnék, ők pedig értették. Mint egy színházrendező, tudtam, hogy ki fogja megcsinálni a díszletet és a zenét.

A színház és a tánc korábban része volt az életednek. Visszatérhetnek később?

A színház a könyvbemutatók szervezése révén igen, de ami a táncot illeti, már nem bírom annyira a strapát, a férjemmel is ritkán mozdulunk ki, mióta gyerekeink vannak. Öregszem, tudomásul kell venni, hogy ez a test már nem az a test. Viszont izgat, hogy ezt elfogadva tudjak kiállni a színpadra. A könyvbemutatókat egyébként nem tudtuk továbbvinni, túl sok ember dolgozott rajtuk, jó értelemben persze, de emiatt inkább csak egyszeri élmények maradtak. Lehet, hogy megismételhetetlenek, és pont ezért. Írni könnyebb.

Van polgári foglalkozásod?

Szabadúszó grafikusként dolgozom, kiadványokat tervezek, hellyel-közzel ez a polgári foglalkozásom. A férjem is művészlélek, de amúgy informatikus-kocka. Apukám színész-rendező volt, anyukám pantomimtáncos, művészcsaládból érkeztem. Aztán jött a megélhetési kérdés, nagyon sokféle munkát végeztem. Most van az az időszak, amikor többet dolgozom, mintha nyolc órát ülnék egy irodában.

Tevékenyen vettél vagy veszel részt olyan irodalmi és összművészeti projektekben, mint a Hímzőkör, a JAK Pass, a PopJAK, a Frissítő vagy az InstaVers – egyikből sem lehet meggazdagodni.

Nem kifejezetten. Más miatt fontos. Egy idő után lemorzsolódnak ezek a feladatok, kifutnak, mert nincs több bennük. Például a JAK Passban annyi volt, nem több. De rengeteget tanultam és tanulok belőlük. Most csak a PopJAK-nak és a Frissítőnek csinálok képeket, meg az InstaVersnek. Szabad tér, játéknak, ujjgyakorlatnak fogom fel, miközben kihívás is megcsinálni. Felfogás kérdése, hogy hova teszem a fejemben ezeket a feladatokat. A PopJAK például olyan képi világ, amit amúgy nem csinálnék magamtól. Ezek a dolgok kibillentenek, feltöltenek, el kell hagynom miattuk a kényelmi zónámat. Mindig lelkesen várom Sepi (Sepsi László) levelét, hogy mi is az a havi feladat. A Könyvhétre tizenhat borítót terveztem, az tényleg sűrű volt, de utána hetekig semmi. Most tanítottam például a Hajdúböszörményi Írótáborban. Minden mellékút, ami nem a megélhetést szolgálja, hozzátesz valamit a tapasztalataimhoz, a portfóliómhoz.

Mindezt két gyerek nevelése mellett csinálod. Van egyáltalán alvásigényed?

Mostanában nem sok. Egy gyerekkel sokkal egyszerűbb volt a logisztika, de kettejükkel nehéz megszervezni a hétköznapokat. Próbálok egyensúlyozni, anyukámon kívül nem szívesen bízom őket másra, inkább magamtól veszem el az időt. Soha nem küldöm el őket egy hétre a nagyihoz, mert gyorsan felnőnek, és most kell velük lennem. Nem is vágyom rá, hogy ne legyek velük. És ha csak egy órám van, sokkal céltudatosabban tudok dolgozni.

Budapesten születtél, és művészcsaládban nőttél fel, én viszont éppen azt tapasztalom, hogy vidékről feljönni és elsőgenerációs értelmiséginek lenni mennyire nehéz.

Anyukám is dolgozott irodában mint pénzügyi referens, és azt láttam, hogy megeszi ez a kényszerpálya. Meg kellett találnom az egyensúlyt: legyen pénzem, de nem kell túl sok, csak annyi, hogy csinálhassam, amit szeretnék. Apukám a másik véglet volt: csak a színház, semmi racionalitás. Én tizennyolc évesen a semmiben találtam magam, pénzt kellett keresnem. Azóta utálok telefonálni, hogy HR-esként napi négyszáz hívást kellett lebonyolítanom.

Ismerős helyzet, én call centerben dolgoztam egy ideig… A gyerekeidet lebeszélnéd a művészi pályáról?

A kislányom egy ideig pop-rock angyal akart lenni, mostanában biológus, de szövegeket talál ki, és szobrokat is gyárt. Nem tudom, mit tanácsolnék nekik. Ha nem lesznek táncosok, annak örülök majd, mert az egy nagyon rövidtávú pálya. Folyamatos alázat kell, kitartás, fejlődni akarás. Ne álljanak be egy komfortzónába! Amikor a kisfiam a játékboltban pont azt a félszemű pingvint akarja megvenni, amiről az eladó is próbál lebeszélni minket, akkor egyszerre örülök és érzek bűntudatot. Úristen, mi vár rá, mennyit fog szenvedni?! Benne van a pakliban, hogy a gyerekeim ugyanolyan agyament, de boldog életet fognak élni, mint mi. Kutya, macska, kis lakás, nincs autónk, bringával járunk mindenhova.

A Varratokra is jellemző volt a gyermeki hang, a Kinőtt szívben pedig két kislány beszél. Te hogy érzed, ha nem is fognak fel mindent, de tisztábban látják a világot a gyerekek?

Annyira képlékeny kis lények, közben tökéletes anyagok is. Csomó mindent értenek anélkül, hogy el kéne magyarázni nekik. Tiszták, a civilizáció és szocializáció még nem törte meg őket. Sokkal élesebben tudnak megfogalmazni valamit, vagy őszintébben tudnak rákérdezni valamire. Semmi prekoncepció vagy megfelelési kényszer nincs bennük. Hiába neveljük mi is szinte ugyanúgy a két gyerekünket, teljesen más dolgokat vesznek észre a világból. Azért érdekelt a kislány, akin keresztül beszélni tudtam valamiről, mert nem úgy szólal meg, mint egy felnőtt. Bennünk is ugyanezek a kérdések vannak, csak nem merjük feltenni őket.

A könyvben megszólaló Szélkislány édesapját veszítette el. Mi, felnőttek, illetve civilizált európai emberek a gyerekekhez vagy a természethez közelibb népekhez képest kevésbé őszintén állunk a gyászhoz?

Azt próbáltam megfogalmazni, hogy ez mennyire nem egy homogén állapot. Azt hisszük, hogy minden fekete-fehér, hogy a gyász mindig fájó. Sokszor átéltem, és azt tapasztaltam, hogy mások sem tudnak mit kezdeni azzal, ha valaki gyászol. Sokat olvastam arról, hogy a gyerekek hogyan gyászolnak. Például hosszú éveken keresztül képesek úgy csinálni, mintha nem történt volna semmi, aztán egy teljesen irreleváns ponton dührohamot kapnak. Lehet, hogy a kislány ugyanabban a pillanatban gyászol és tetszik meg neki egy fiú. Nem áll meg az élet, csak eltűnik egy fontos szelete. El tudtam képzelni, hogy az édesapját gyászoló kislánynak röhögőgörcse legyen. Ez egy hullámvasút.

„Szeretem, ha minden úgy van, ahogy akarom. Ha pont akkor kell aludni, enni és öltözni, amikor kedvem van”– olvasható a Kinőtt szívben. A gyerekek hisztiznek, ha a világ nem olyan, amilyennek látni szeretnék. Attól leszünk felnőttek, hogy megtanuljuk kezelni ezeket a helyzeteket?

Én sokkal nagyobb idiótaságokra vagyok képes, mint a gyerekeim. Egy játszótérről már ki is tiltottak minket a férjemmel, mert lecsúsztunk a csúszdán, és ez ott nem szokás. Próbálom megtartani ezt a nyitottságot, miközben muszáj felelősségteljesen gondolkodnom. Bizonyos őrültségeket már nem tudok megcsinálni, mert gondolnom kell arra, hogy mi lesz később. Még mindig kényelmetlenek a szituációk, amikor például valakivel tárgyalni kell, de már megtanultam kezelni ezeket a helyzeteket. Bennem van még mindig a kislány, a gyerekeimnek van egy cinkosuk. De annyit bántják egymást az emberek, annyi kudarc és csalódás ér minket, hogy ezek után nehéz naivan nézni a világra, és fel kell tudni nőni.

„Már majdnem felnőtt vagyok, mert felfelé növök. Az is gyanús, hogy egyre több mindent felejtek el, és egyre kevésbé tartom meg, amit ígértem.” Én azt tapasztalom, hogy a gyerek egészen kicsi korában mindenkit szeret, kedves és empatikus, és ez mintha akkor romlana el, amikor bekerül egy közösségbe, mondjuk az óvodába. Abban a korban már ők is kegyetlenek, sőt gonoszak tudnak lenni, és megtanulnak hazudni. Törvényszerű mindez?

Szülőként pokoli érzés elengedni egy közösségbe a gyereket. Nehéz mit mondani neki. Egyrészt meg kell tanulnia megvédeni magát, másrészt azt mondom, hogy úristen, miért kell ennek történnie? Ezektől a helyzetektől nem tudod se magadat, se a gyerekedet megkímélni. A felnőttség egy praktikus állapot. Nagy csalódás látni, hogy máshogy telik az idő, vannak kötelességek. A kislány a könyvben azt látja, hogy a felnőtteknek van egy sajátos világa, más metódusban élnek. Felfelé nőnek, de ki tudja, hogy ez jó-e.

Kérdezték már tőled többen is, hogy van-e társadalmi felelőssége egy írónak. A gyászról már beszéltünk, az személyes élményed volt, de a vaksággal kapcsolatban érdekelne, hogyan választasz témát?

Inkább azt mondanám, hogy szándékaim vannak, és leginkább olyan témát választok, amiről még kevesen írtak, vagy amikről azt érzem, hogy meg tudom fogni, valamit tudok vele mondani. Párkapcsolati kérdések például egyáltalán nem mozgatnak meg a „beszél, aki keres / hallgat, aki talált” alapon. Fontos az is, hogy világokat teremtsek, apró bolygókat, szigeteket. Mindenki arra érzékeny, ami személyesen érinti. A vakság engem ugyan személyesen nem érint, mégis tapasztaltam valamit, ami bennem maradt és elkezdett dolgozni. Volt egy beteg kisfiú, akinek a történetét egyszerűen nem tudtam úgy megírni, ahogy nekem tetszett volna. Valahogy nem állt össze. Zsilike viszont magától elkezdett létezni, működni.

Zsilike találkozik egy születése óta vak kislánnyal, és ott érződik a különbség a gyerekkorukban megvakulók és a vakon születők között.

Igen, idősebb korban bonyolultabb a rehabilitáció. Olvastam sok tanulmányt, miközben a könyvet írtam. Ha idősebb vagy, már tudod, mit veszítesz el. De aki például családból kerül állami gondozásba, annak is nehezebb, mint akinek egyáltalán nincs képe a szeretetről és a gondoskodásról.

A Szélkislány végül elengedi képzeletbeli barátját, és Zsilike is mintha elfogadná sorsát. Szándékosan zártad le reménykeltően a történetek végét?

A Szélkislány legjobb barátja elmegy, ami egy áldozat. Életszerűen, de szürreálisan akartam lezárni. Zsilikénél két vízióm volt: vagy kirepül az ablakon, és ez egy szörnyű átváltozás, vagy pedig megadja magát. Furcsa kettősség. Az, hogy egy gyerek megtanul elfogadni egy ilyen helyzetet, szerintem szomorú. Az álmában megjelenő varjakkal kapcsolatban hallottam olyan visszajelzést, hogy rémálmok, de olyat is, hogy a kislány segítői. Sok mindent bízok az olvasóra.

Intermediális alkotó vagy, sokféleképpen ki tudod magad fejezni. Ha ezt nem csinálhatnád, mondjuk, anyagi okok miatt egy munkahelyen, főállásban kéne dolgoznod valahol, és nem maradna időd alkotni, vagy ha egyszerűen betiltanák a művészeteket, akkor is szeretnél valamit megmutatni a gondolataidból?

A művészet sajnos már most is luxuskategória… Hogy mihez kezdenék? Hát ez jó kérdés. Szerintem ugyanezt csinálnám, csak nem mutatnám meg senkinek. Amikor irodában dolgoztam, és nem maradt időm, stikában írtam, és elküldtem magamnak e-mailen. A fejben írás is érdekes. A videókat is, amiket csinálok, fejben sokszor összeraktam már.

Kevésbé fontos, hogy megmutasd mindezt másoknak? Elég, ha magadat szórakoztatod?

Alapvetően nincs bennem késztetés, hogy például a Facebookon promotáljam magam. Ez szerintem szükséges, ugyanakkor kicsit kényszeredett dolog, én ellennék a saját kis barlangomban. Az érlelés fontosabb. Ha megszületik egy könyv, olyan, mintha lezárult volna valami, pedig többen mondják, hogy akkor kezdődik az egész, menni kell és promotálni, de én akkor már másban vagyok, előre menekülök. Viszont nagy öröm, ha szeretik, és ha értik, hogy miért fontos nekem a könyvtest, miért akarom, hogy szép legyen. És szinte szomjazom a visszajelzésekre. Lehet, hogy meglennék könyv nélkül, de mégiscsak megmérettetés, ha a szöveg tárggyá válik. Onnan kezdi el a saját életét, ami kegyelem és öröm egyszerre.