Mint nem holt nyelv

A Színről színre lírai monológjainak egy része mintha családtörténetek krónikájából került volna ki – ilyen az első ciklusból a Költöztetők (amelynek hangja és logikája a gyermekit illuzionálja), a gazdag és összetett Méhkirálynő (amely egy elvetélés esetét járja körül) vagy a kötet egyik legerősebb darabja, a Talált gyerek (amely mintha egy árvaházi gyerek távlatából szólna). Mindhárom az anya(ság) és apa(ság), a gyermek (-vállalás, -nélküliség, -elveszítés) helyzetéhez és egyben képzetköréhez kapcsolódik, amely a művek egy részét eredendően szervezi. Ettől legkevésbé sem független a másik nagy témacsoport, a gyász, halál, veszteség, betegség által dominált szövegkorpusz (Az első búcsú, Abban a pontban tűnni el, Szkafander és mások). Azonban Izsó Zita költészetének számomra legfontosabb tapasztalata az, ahogyan a költői nyelv áramában (amely egyszerre áramlás és villamosság) a világ és annak jelenségei egészen idegenként teremtődnek meg. Úgy idegenként, hogy az bizony delejez, kérdéseim vannak hozzá, és amely akar valamit megszokott világomtól. A szituációk, az életviszonyok nem (teljesen) ismeretlenek, mégis, újra és újra rácsodálkozunk arra, hogy egy mondat, egy hasonlat mire készteti elménk működését, és miképpen tudja galvanizálni agy- és idegpályáinkat.

Különös szókapcsolat a címben szereplő színről színre. Természetesen „idézet a Bibliából” (ez pedig idézet a Ringató című versből), s e kontextus nélkül aligha volna érdemes közelíteni hozzá. Ugyanakkor mintha felütése lenne annak a ritmusnak is, amely a könyv cikluscímeiben mutatkozik meg: „házról házra”, „évről évre”, „óráról órára”, „fokról fokra”. Játék ez a javából: fussunk csak végig ezen a soron, fokozatosan, lépésről lépésre, versről versre. A hasonló toldalékok elterelik a figyelmünket arról, hogy mindez voltaképp ellentéte a „színről színre” jelentésének, amely sokkal kevésbé a fokozatosságra, a lassú feltárulkozás útjára, mint inkább a revelációra, a látás teljességére utal. De a nyelvtantól nehéz volna szabadulni: a „színről színre” önálló kifejezésként mégiscsak magában foglalja azt, hogy mozgásról is szó van, a tekintet és az értelem mozgásáról, a befogadás egyszerre érzéki és pillanatnyi, valamint értelmi és időbeli módjáról. Mindez, úgy gondolom, a költészet működésének is metaforája. A líranyelv épp azáltal ajándékozhat meg bennünket a maga teljességében történő látás és megértés élményével, hogy valójában a legkevésbé egyértelmű nyelvi formációról van szó – a vers érzéki, azonnali hatása és az értelem szöszmötölő, topogó mozgása együttesen hozza létre a meglepő felismerés és felvillanyozódás élményét.

Hogy Izsó Zita költeményeinek legkedveltebb és legmarkánsabban jelen lévő alakzata a hasonlat, éppenséggel nem áll távol az elmondottaktól, s fontos hangsúlyozni, hogy a hasonlítás, a hasonítás (de időnként az azonosítás) e költészetben nem dekórum, hanem a szövegműködés fundamentuma. Amikor egy érzékletes, sokszor bonyolult, helyenként körmönfont egymáshoz rendeléssel találkozunk, akkor úgy kezdünk másként (és jobban!) érteni valamit, hogy nem közvetlenül fordultunk oda hozzá és pillantottunk rá, hanem kerülő úton, körülírva, valamilyen más, a nyelv által létrehozott fenoménen keresztül. Amikor a kötetnyitó vers (Várakozás) zárásaként azt a sorpárt olvassuk, hogy „Olyan vagyok, mint egy holt nyelv, / amit néha még használnak, de már rég nem változik.”, akkor abba ütközünk bele előbb, hogy mi is az a „holt nyelv” (rendelkezünk is ezzel a fogalommal, de állít is róla valamit a szöveg, amit értelmeznünk kell), majd ezt kapcsoljuk össze azzal, amire vonatkozik: leginkább a beszélőre („olyan vagyok”), aki viszont korántsem áll még előttünk megfogható énként, letapogatható arcként. Biztosan nem látjuk még a színéről (vagy épp a fonákjáról), de a nyelv feltalált valamit a számunkra, amely benyomásként, hatásként, nem racionális tudásként megmarad. Észre sem vesszük, s megtörtént a beavatás – még ha nem is tudjuk azonnal megmondani, hogy egészen pontosan mibe. (Érdemes a Befejezetlen hűség című verset nagyon lassan végigolvasni, percekre elmerengeni a képeken, és élvezni a részleges érzékelés gyönyörét és rejtélyét.)

A kötet versei alapvetően a monológformát követik, de a körvonalazható beszélők nem egyetlen figurához köthetőek. A művek egy része eredetileg Karádi Márton néven jelent meg, s ezekhez jellemzően rendelhető is férfi megszólaló. Számomra a legérdekesebb ebben a szituációban nem a szerepjátszás lehetősége, nem a föl- és levetett álnév szerepe, hanem az a gyöngéd odafordulás, amely a könyv eleji ajánlásban megmutatkozik: „Karádi Mártonnak”. Izsó Zita nem kisajátítja vagy „gyarmatosítja” Karádi verseit; sokkal inkább arról van szó, hogy ebben a kötetben mindketten költőien lakoznak – s rajtuk kívül még sokan mások is. Elég utalnunk ezúttal csak az olvasókra.

.

Izsó Zita: Színről színre, PRAE.HU–PALIMPSZESZT, 2014.