Séta a monográfia erdejében

Szilágyi Zsófia 782 oldalas monográfiájában a saját korábbi kutatásait is továbbdolgozva igyekszik összefoglalni a közel tíz éve tartó Móricz-újraolvasás eredményeit. A könyv 28 fejezetből áll. Az egyes fejezetek regénybe illő címet kaptak, mint például Beteg ország bolond szíve, Kultúrák keresztútján vagy Most már majdnem.

Szilágyi Zsófia könyvében a monográfia műfajának újraértelmezésére tesz kísérletet. Ahogy írja: „nem hiszem, hogy ehhez az értekező műfajhoz feltétlenül az egészlegesség, a komor objektivitás és az omnipotencia kategóriáinak kellene társulniuk […] valóban kutya nehéz eldönteni, birtokában vagyok-e az igazságnak”. Vagyis a szerző a tudományos műfajt igyekszik áttolni a szépirodalom területére. Ahogyan a posztmodern regényben nincs mindentudó elbeszélő, (álláspontja szerint) úgy az irodalomtudományos műfajokban is vigyázni kell a kinyilatkoztatásokkal. Ennek ellenére nem akarja teljesen atomjaira bontani a tudományos szöveget. A monográfia keretét ez az elméleti kérdés adja: hogyan lehet manapság monográfiát írni? Ilyen kérdésekbe ütközünk: mikor kezdődik az írói életút (a születéskor, az első szöveg megszületésekor, az első érett műnél?) vagy éppen mivel ér véget (a halállal, a temetéssel, az emlékezetkultúra megszakadásával?).

Szilágyi Zsófia a bevezetőben is arra sarkall, hogy alakítsuk át olvasói elvárásainkat, és ne ragaszkodjunk mereven a monográfia szigorú követelményeihez. Leginkább egymásra reflektáló tanulmányokból álló, biográfiaszerű kötetként érdemes kezelnünk a könyvet.

A művekre van felfűzve az életrajz, a szerző az egyes műveknél tér ki a keletkezési körülményekre, felbontva ezáltal a kronológiát. Emiatt azonban sokszor letér a főcsapásról, elrugaszkodik a szűkebb témától, így túlburjánzik a monográfia. Nélkülözi a rendszerbefoglaltságot. Az 502. oldalon például Móricz és a színház kapcsolatánál túlságosan belebonyolódik a színháztudomány intézményesülése körüli problémás kérdésekbe, mint ahogyan a Mindenki rokon című fejezetben öncélú tudásfitogtatás, amikor neves európai filmeket sorol fel mintegy párhuzamba állítva a Szabó István rendezte Rokonokkal. Szilágyi sok témába vág bele, majd elvarratlanul hagyja a szálakat. Többször válik túlerőltetetté az értelmezés, például a Rokonok kapcsán: „Azt is mondhatnám, hogy a korrupció már önmagában olyan, mint egy irodalmi mű, amely a valóság és a szöveg párbeszédéből születik meg.” (551.)

Bán Zoltán András a Magyar Narancsban megjelent kritikájában azt írja, hogy monográfiaként teljesen használhatatlan a könyv, már csak azért is, mert olyan átláthatóságot segítő elemek hiányoznak belőle, mint a név- és tárgymutató. Összegzése szerint „a könyv inkább csak egy sok témát felkapó, azt kidolgozatlanul elejtő, sokfelé néző, de kevés valódit meglátó, kicsit kusza, kicsit közhelyes és felületes, ám nagy szándékokkal készült, de a sok ígéretet be nem váltó munka”.

B. Z. A. a komoly bibliográfiát is hiányolja, azonban az nem feltétlenül negatívum, hogy Szilágyi számos esetben internetes forrásokra is hivatkozik (pl. a neten fellelhető, Móriczról szóló érettségi tételeket elemzi és kritizálja). Kötete így nem válik halott tudományos szöveggé, nem zárkózik el a magas irodalomtörténet-gyártás megközelíthetetlen fellegvárába.

Mindezzel együtt tehát, hibái, hiányosságai ellenére a könyv egyértelműen új értelmezési lehetőségeket ad a Móricz-életmű újraolvasásához. Bár több fejezetben (leginkább a Naplók, feljegyzések címűben) zavaróan nagy hangsúlyt kap az író által megélt szexualitás, mindez nemcsak polgárpukkasztás. Szilágyi értelmezése szerint ugyanis Móricz az első írónk, aki kísérletet tesz a nemi aktus irodalomba emelésére. Móricznál az írás azonos a nemi vággyal, többször is utal erre a szerző. Legegyértelműbben a Litkei Erzsébetet tárgyaló résznél: „Én egy jó írásért kész vagyok megb[…]ni az ördög öreganyját is, de anélkül?” (645.)

Nagy hangsúlyt kap az újraolvasás során a Móricz mint parasztíró kép lerombolása is. Ehelyett azt az identitásválságot igyekszik hangsúlyozni Szilágyi, hogy Móricz egész életében visszavágyódott a faluba, ahol valójában soha nem érezte otthon magát. Móricz nem tartozott teljesen egyetlen társadalmi csoporthoz sem, éppen ezért szinte mindenhol otthonos volt (vagy – éppen emiatt – mindenhol kicsit idegenül mozgott, hiszen sehova sem tartozott egészen). Új megvilágítást kap az író és a magyar falu kapcsolata is. Móricz életművében két arca van a magyar falunak: egyrészt ott van az ősi mitikus tisztaság, másrészt a falu a szegényt kitaszító, a másmilyent kiközösítő kegyetlen világ.

Kirajzolódik továbbá az irodalmi nyelvet megújító Móricz képe is, aki a nyelvi tabu, a káromkodás irodalmi szövegbe emelésével és élőbeszédszerű dialógusai révén a posztmodern előfutárává válik.

Rendszertelensége és kuszasága miatt ugyan nem egyszerű monográfiaként használni az egyébként olvasmányos könyvet, de mindenképp alkalmas arra, hogy egyes fejezetei gondolatébresztő beszélgetéseket indítsanak el, például egy szemináriumon.

Szilágyi Zsófia: Móricz Zsigmond, Kalligram, Pozsony, 2013.

7/10