„napról napra meg kell tanulni írni”

Nyerges Gábor Ádám költői pályafutása korán indult: első verseskötete, a Helyi érzéstelenítés megjelenésekor még csak huszonegy éves volt, két év múlva jelent meg Számvetésforgó címmel a második könyve, de hozzá köthetők Petrence Sándor versei is. 2013-ban kisregénnyel jelentkezett (Sziránó), a tavalyi év végén pedig azért figyeltek fel rá sokan, mert miután nem kapott támogatást az NKA-tól Az elfelejtett ünnep című új kötetére, a reménybeli olvasók segítségét kérte.



Csepella Olivér Nyugat+Zombik című képregénye után most te és Bojtár Endre is előfizetőket kerestek új könyveitek megjelenéséhez, mivel állami finanszírozást nem kaptatok. Két-három eset után talán még nem beszélhetünk tendenciáról, de később esetleg az lehet?

Szerintem az lesz. A legutóbbi NKA-pályázatnál nemcsak a Műút-könyvek, de sok más fontos kiadó esetében sem láttam, hogy bármely kiadványuk szerepelt volna a támogatottak között. Ha abból lesz tendencia, hogy bizonyos szerzők, kiadók véglegesen kiesnek a támogatottak köréből, egyre többen fognak direkt módon az olvasókhoz fordulni, ahogy most én teszem. Persze nyilván minél többen és többször, annál kisebb hatással.

Lehet ennek személyes vagy politikai oka? Mindenesetre négy kötettel a hátad mögött már nem számítasz pályakezdőnek…

Nem tudom, de nem hiszem, hogy itt a szerzőkön sok minden múlna. Inkább azon, hogy melyik kiadó mennyire rokonszenves, mennyire fontos a Nemzeti Kulturális Alap számára. Nem véletlen, hogy nem a szerzők, hanem a kiadók pályáznak. Gondolom, az elbírálásnál is ez számít. Folyamatosan nyirbálják az NKA költségvetését, és egyértelmű, hogy kevesebb pénzből kevesebb dolgot lehet támogatni. De alapvető fontosságú kérdés, hogy ilyenkor mit hagynak el. Hogy érvényesülnek-e politikai szempontok? Azt hiszem, túlzott naivitás lenne azt mondani, hogy nem, viszont túlzott paranoia azt állítani, hogy csak azok.

Kiút lehet a magánmecenatúra vagy self-publishing? Vannak országok, ahol ezek működnek, nálunk nem.

Hogy mennyiben lenne kiút a magánmecenatúra, akkor látnánk csak igazán, ha egy-egy kirívó eseten felül is jelen lenne a kultúránkban. És persze, milyen szép is volna, ha volna, de félreértés ne essék: ha lenne is magántőke, az nem menti föl az államot, ettől még ugyanis az ő feladata, mi több, kutya kötelessége a kultúrafinanszírozás. Egy olyan állam, amely hagyja döglődni, lassan elsorvadni a saját kultúráját, alapvetően hazafiatlan és szuicid hajlamú.

A self-publishinggal vagy esetemben inkább (már a kifejezés is szörnyű: self-managementtel) megint csak baj van. Nagyon nehéz megtalálni azt a mértéket, ameddig még nem irritáló az ember jelenléte. Ördögi kör: ha nem próbálod népszerűsíteni magad, más sem teszi meg helyetted, egy-két kivétellel erre a kiadók nem képesek (sok esetben még a szándék sincs meg, amit őszintén nem értek, elvégre a könyvek megjelenése, majd fogyása anyagilag elsősorban az ő érdekük lenne). Ha magadra vállalod azt a munkát, ami élhetőbb országokban irodalmi ügynökök és kiadók reszortja, ha egy emberként végzed egy komplett team munkáját éjt nappallá téve és ingyen, előbb vagy utóbb megutálnak érte – tulajdonképp joggal, mert az önpromó (főleg egy kritikus mennyiség felett), bárhogy igyekszik is az ember elkerülni ezt, mélységesen taszítóvá válik. Csak remélem, hogy én egyelőre még az „előbb”-fázisban járok az „utóbb” helyett.



Író és költő is vagy. A műnemek és műfajok (vers, novella, kisregény) közötti ugrálás kikapcsolódást is jelent? Ki tudod pihenni egyiket a másikban?

Szó szerint. És ha hozzávesszük még a cikkírást, tanulmányírást, mostanában néha még a dalszövegírást is… Akkor érzem magam igazán jól, ha meg tudom találni azt a műnemet vagy műfajt, amit éppen nem unok. Az ember nagyon el tudja untatni magát a saját szövegeivel, akkor is, ha elvben izgalmasat ír. A tavalyi évem nagyobbik fele regényírással telt, most pár hónapja már nem tudok prózát írni, cserébe viszont termett két vers. Így most épp inkább költőnek érzem magam, de nagyon pihentető lesz, ha majd újra lesz időm aktívan regényt írni.

Elfogadod vagy visszautasítod a vádat, miszerint grafomán lennél?

Is-is. Jelen állapotomban messze nem írok annyit, amennyivel kiérdemelhetném ezt a jelzőt. De volt ilyen korszak is. A Számvetésforgó című borzasztó vastag verseskötetemet szokták felróni nekem, mint a grafomániám bizonyítékát. Másfél év alatt írtam százötven verset – az a legkínosabb, hogy a kábé százhúsz verset tartalmazó kötet már egy húzás eredményeként jött létre. Ez egy kényszeres időszak volt, de elmúlt, (mennyiségi értelemben) előzménye sem volt. Ha azt a másfél évet nem számítom, általában nem írok sokat, a legtöbb ötletem el se jut a leírásig, már fejben elhal, kidobom vagy elteszem későbbre, érlelgetni. (Értsd: késleltetve hal el.)

Petrence Sándor verseit az elejétől kezdve álnéven akartad kiadni?

Eleinte ez nem volt egyértelmű, annál is inkább, mert amikor ezeket elkezdtem írni, még nem publikálásra szántam, kizárólag a saját magam és néhány barátom szórakoztatására. Ez akkor változott meg, amikor odaadtam Margócsy tanár úrnak Petrence úr néhány „kűttemínyít”. Arra gondoltam, ha csak az egyikkel is meg tudom nevettetni, már nem éltem hiába. Aztán egyszer csak megkérdezte tőlem, hogy nem akarom-e ezeket megjelenteni, mire én minden álszerénység nélkül, meglepve rákérdeztem, hogy ki lenne az a hülye, aki ezt leközölné? Azt mondta, hogy ők a 2000-ben. Hát így kezdődött. Ekkor vetődött fel a kérdés, hogy a közlésnél odaírjuk-e a polgári nevemet is. Ellene szólt, hogy ez jó játéknak, jó viccnek tűnt (nem kevésbé tanulságosnak is) – provokálni az irodalmat, ne tudhassuk, ki a szerző. Mellette szólt viszont, hogy ne tűnjön úgy, mintha szégyellném Petrencét, és nem vállalnám fel. Végül a játék mellett döntöttem, de rögtön megszületett bennem az az elképzelés is, hogy valamikor mindenképp le akarom leplezni magam.

Átküldted nekem az új versesköteted, Az elfelejtett ünnep kéziratát. Terjedelemre is jóval rövidebb, mint például a Számvetésforgó, és a versek is sötétebb tónusúak, kevésbé humorosak, játékosak, mint az előzőek. Tudatos váltás volt ez?

Nálam – első körben – minden koncepció félig-meddig szokott megszületni. Folyóirat- és kötetszerkesztőként is azt szoktam mondani a szerzőknek, ha tanácsot kérnek, hogy a legszerencsésebb állapot ez a fajta féltudatosság. Ha nincs a szemed előtt a nulladik pillanattól fogva, hogy milyen típusú verseket akarsz írni, akkor nem veszhet ki a folyamatból az az egészséges spontaneitás, izgalom és variabilitás, ami szerintem alapvetően fontos eleme az alkotásnak. A teljes koncepciótlansághoz viszont túl görcsös vagyok. Inkább azt szoktam (nagyjából) sejteni, hogy mit nem szeretnék csinálni, és ahogy elkezdenek születni a művek vagy az egyes részek-részletek, úgy kezd lassan körvonalazódni a fejemben, hogy valójában min is dolgozom épp. A Sziránó folytatásánál is ez van: elkészült pár fejezet, most már azt is sejtem, hogy mi lesz majd a regény vége, de hogy az eleje és a vége közt mi és hogyan lesz, arról egyelőre csak nagyon keveset tudok.

Ugyanez volt a Számvetésforgónál: amit tudtam, úgy éreztem, kihoztam abból a nagyon eklektikus, sokat ironizáló, néha meg egészen melodramatikus verselésből. Abban az egyben voltam csak biztos, hogy másképp szeretnék írni, mielőtt még nagyon gépiessé válnék. Ha túlságosan kiismerem a saját (aktuális) írástechnikámat, a végére már tudok prototipikus Nyerges-verset írni. Ez sosem jó, hiszen az ideális állapot mindig az, amikor az ember reggel felkel és nem tud semmit, így napról napra meg kell tanulni írni – lényegében a nulláról.

Az embernek ilyenkor persze vannak félelmei, hogy már soha nem is fog tudni, aztán megnyugszik, hogy az sem fog senkit zavarni. Amikor Az elfelejtett ünnep versei kezdtek megszületni, azt hiszem, félig öntudatlanul is megpróbáltam ahhoz visszanyúlni, hogy én személy szerint, olvasóként mit tekintek a leginkább esszenciálisan versnek. Most még nem tudom megítélni, mennyire lett érzelgős, patetikus, adott esetben nyálas ez a kötet, vagy hogy baj-e, hogy szinte nyomtalanul hiányzik belőle a korábbi szövegeim ironikus távolságtartása. Olyan idegállapotban írtam meg, folyton arra gondoltam (ez mondjuk már biztosan patetikus, nem is kicsit), hogy ha másnap, teszem azt, elcsapna a kombínó, és előtte már csak egyetlen verset írhatnék, akkor mi lenne benne, mondjuk így, „az utolsó szó jogán”. Ilyenekből került harminckettő ebbe a kötetbe.

Ezek szerint a Számvetésforgó annak idején nem volt lezárás?

Bizonyos értelemben az volt. Az én afféle költői eszmélésemnél a legfontosabb hatás Orbán Ottó volt. A legtöbb ilyen mesterhez – ha nevezhetem így, bár sajnos sosem ismerhettem személyesen – való viszony egyszerre tud rendkívül termékeny és egyben terhes is lenni. Úgy éreztem, ha valamilyen módon meg tudom verselni a magam (elég privát és persze fiktív) Orbán Ottó-viszonyát, akkor talán az emlékállítás és tiszteletadás mellett egyben le is tudom zárni magamban mindezt. A gyakorlat azt mutatja, hogy ez (legalábbis a lezárás része mindenképp) sikerült.

Bár még a szóban forgó új verseskötet, Az elfelejtett ünnep sem jött ki, úgy tudom, párhuzamosan szoktál dolgozni a könyveiden. A Sziránó-folytatások mikorra jelenhetnek meg?

Kevés lélekölőbb dolog eshet meg egy szerzővel, mint mikor arról beszél, hogy éppen min dolgozik, miközben még egy korábban megírt könyve is megjelenésre vár (jó esetben, de ez persze legtöbbször nem tudható, talán nem végleg hiába). És megint csak úgy tűnhet, hogy esetemben valami megalomán állatról van szó, aki éjjel-nappal nyomasztja a kiadókat, hogy minden nap megjelenhessen egy-egy új (vélt) remekműve, holott per pillanat, 2015-ben épp azért gyűjtjük a Műút kiadóval az előjegyzéseket, hogy a 2011 és ’13 (!) közt írt harminckét versem mostanra nagy nehezen napvilágot láthasson. Másrészt borzasztó frusztráció, hogy úgy kell dolgozni valamin, hogy még az sem biztos, hogy az eggyel (vagy többel) korábbi munkafázis egyáltalán az olvasók kezébe kerülhet.

Nem is tudom, anno hogyan találtam időt és energiát ahhoz, hogy prózát írjak, nem mintha verset gyorsan lehetne írni, de verssorokat mégis könnyebb sietve feljegyezni, mint egy többoldalas fejezet koncepcióját fejben tartani. A Sziránó esetében az segített, hogy menet közben alakult kisregénnyé, de novelláskötetnek indult, így főleg eleinte még csak kisebb egységekben kellett gondolkodnom. A folytatást már regényszerűbb regénynek tervezem (lám, nagyjából ennyi volt a kezdeti koncepcionális tudatosság), ennek következtében sokkal lassabb is a munkatempóm. Borzasztó nehéz úgy regényt írni (ahogy egyébként az elmúlt, kicsit több mint egy évben folyamatosan tettem és teszem, mikor egyáltalán tehetem), hogy az ember ír egy fejezetet, aztán átkapcsol valami másra két hónapig, és utána, ha megint adódik egy kis lopható idő, talán ír egy másikat vagy befejez egy félbehagyott korábbit. Ahhoz, hogy mindez rendesen menjen, egybefüggően kéne több idő és rendszeresség (napi írás-fejadag, például), ennek ellenére azért igyekszem haladni, hiszen ki tudja, megadathat-e nekem valaha ilyen luxus. Mit ne mondjak, ahogy sok más kérdésben, ez ügyben is szkeptikus vagyok.

Azt el tudod magadról képzelni, hogy távol a fővárostól elvonulsz egy kis vidéki házba, és bár laptopot viszel, de mondjuk nincs internet? Főszerkesztő vagy, kritikákat is írsz…

Főszerkesztőként ez elképzelhetetlen. Amúgy internet nélkül valószínűleg boldogan meglennék. Napi elvonási tüneteim lennének ugyan, de közben nagyon kényelmes volna nem ránézegetni kényszeresen, fél percenként a netre. Kifejezetten jót tenne egy ilyenfajta pihenés. Nem engedhetem meg magamnak, de vágyom rá, hogy elvonulhassak csak írni.

Kritikát is írsz, szerkesztesz – összesen hány órát töltesz a gép előtt egy nap? Vagy nem is mersz tippelni?

Nem merek, isten ments. De amíg nem kizárólag melóból áll az élet, (legalább erre) nem panaszkodom. Sőt boldog vagyok (ezt így a beszélgetés vége felé azért nem árt rögzíteni), és az, hogy irodalommal foglalkozhatok, hogy a szenvedélyem és a hivatásom lehet egyben a munkám is, nem kis részét képezi ennek a boldogságnak. Az eddig elmondottak ellenére alapvetően rettentő szerencsésnek tartom magam. Ezt sem árt rögzíteni, időről időre.