A költő folyamat

A Magyar Napló gondozásában megjelent Tények, titkok, varázslatok című négyszázhatvanhat oldalas válogatás immár a III. kötet, amely Németh László magyar irodalomról szóló kritikai tevékenységét mutatja be 1927 és 1935 között, kiegészülve néhány későbbi cikkével (1941–77). A mű szerkezete alkotókhoz rendelve bomlik ki, időrendben. A tudományos publicisztikai igényű írások a korabeli köteteket kritikák és körképek (Három elbeszélő, Hiányzó arcképek, Magyar irodalom 1932-ben), a nagyobb alkotók pályaívét tanulmányok formájában vonultatja fel, a kor emblematikus alakjait pedig metsző éllel (Ignotus) vagy szimpátiával írt portrékban (Hatvany Lajosról).

Az első százhatvan oldal a Babitstól való távolodás és a Móriczhoz való közeledés rajza. Németh László a Nyugat főszerkesztőjéről tisztelettel ír még akkor is, amikor epikájának hibáit láttatja. Babits lírájának jellegzetességeit 1928-ban még a költő retorikáját utánozva, modorosan közelíti meg: „Elhatározott formaösszegzés s a formák ellenállhatatlan destrukciója, pallérozott nyelvművészet és idegesség, bizarrá tördelt beszéd, égbetörő képzelet s a kínos realitás robbanó kézigránátjai, áhítatossá, játékossá, átkozódóvá induló s félúton elcsukló hang, tartózkodás és gyilkos önkitárás, hitek és nihilizmus s mindez összeforrva, ahogy csak vegyületekben tapadnak össze az elemek karjai: énnekem ez a Babits-jelleg.” Ám a kötet végén álló körkép, amely az 1932-es év lírai és prózai termését szemlézi, már egy kiforrott ítész magabiztos hangján szól, legpontosabban Babitsról, akinek lírai életműve kiegyensúlyozottan magas színvonalú, fénytörésmenetes.

A tudományos művek fontosságát hangsúlyozó gondolkodó előtt fokozatosan bontakozik ki a nagy generáció és saját művészete. A másokra vonatkozó precíz meglátások saját vonzalmairól, ízléséről és eltávolodásairól vallanak. Legközvetlenebbül – és ebben a kötetben leghosszabban – Móricz foglalkoztatja. A ’20-as években még egyenetlen teljesítménye miatt kritizált géniuszt a formátlanság formaművészének, a legnagyobb valóságábrázolónak tartja. Csodálja őserejét, termékenységét, amely az apróban és a jelentőségteljesben egyaránt meglátja a témát. A tisztelet hangszerelése mellett erőltetett képek, természettudományos hasonlatok tükrözik küzdelmét Babits regényeivel (Halálfiai, Elza pilóta), Móriczról viszont egyszerűen és közvetlenül beszél, mégis megnő szavai kifejezőereje. Egymás felé című önéletrajzi írása a legszeretetteljesebb szöveg, amely egy öntudatos és autonóm író formálódását közvetíti a nagy ember vonzáskörében, akitől mégis képes távolságot tartani.

Németh László kitűnő pályaelemzéseiben visszatérnek ítéletének sarkkövei. Vannak ismétlődő megállapításai, de nem takargatja elmozdulásait sem: közeledését Kosztolányihoz, aki az „újságírás-cellájából a próza szonettjét teremtette meg”. Ugyanakkor szembenéz ifjúkori rajongásának tárgyával, Szabó Dezsővel is, hogy leszámoljon vele. Rokonságot érez az őt, illetve a Babitsot megtámadó Hatvany Lajossal, akivel sosem alkottak egy tábort, csak a művészet tiszteletében, de ez felülírta ellenérzéseiket, sőt (Hatvany Lajosról).

Németh László látja a századelő kaotikus irányzatait (szimbolizmus, impresszionizmus, realizmus, szociológiai érdeklődés, naturalizmus, avantgárd, népiesség, pszichologizáló irodalom, klasszikus formakultusz), a különböző politikai táborok útkereséséről nem is beszélve, és ebben a sokszínűségben nagy jelentőséget tulajdonít a kritika- és tanulmányírásnak, a nemzedékek és tendenciák kibogozásának. Folyamatosan foglalkoztatja a lírai és epikus teljesítmények mérlegelése. Míg a versírás terén kiapadhatatlan az alkotókedv, és jók vagyunk a novellisztikában is, addig a regényírás nagyon deficites. Kosztolányit regényei mellett főként tárcái, Móriczot elbeszélései és kisregényei miatt csodálja, utóbbi nagyregényeinél viszont szemet szúr – például Tolsztojjal összevetve – a filozófia hiánya.

Németh László kritikáinak közlése azért bátor tett, mert ítéletei, amelyek a Nyugat, a Napkelet, a Tanu, a Protestáns Szemle, a Magyar Csillag, a Híd hasábjain láttak napvilágot, nem változtathatók meg, nem rostálhatók újra az irodalomtörténet (a kialakult kánon) függvényében. Lehetne, de jó, hogy a szerkesztő, Ekler Andrea nem tette, mert ez a szerzőhöz méltatlan hamisítás lenne. És mi, olvasók sem törölhetjük ki emlékeinkből azt a kettős karaktergyilkosságot, amelyet 1929-ben követett el József Attila ellen a Nincsen apám, se anyám bírálata során a Nyugatban, majd 1933-ban, a Külvárosi éj megjelenését követően immár saját szakállára a Tanu című lapban.

Németh László írásaiból a kortárs irodalomra koncentráltan figyelő, az irodalmi folyamatokat szintetizáló kritikus és alkotó portréja néz ki ránk, aki művészként is formálódik egészen addig, ameddig saját ízlése engedi. Ritkán tévedő, olykor elnéző, néha fölényes ítész, aki az értékek és hibák szemrevételezése közben megérleli a maga módszereit, és nemcsak hiánypótló kritikát, de minőségi regényt alkot. Az előbbire Móricz csak legyintene, de az utóbbit értékelné.

Németh László: Tények, titkok, varázslatok – Írások a magyar irodalomról III., Magyar Napló, 2017.