Nincs történet zöld fotel nélkül

Balázs K. Attila 2009-ben megjelent verseskötete, a Vizuáliák után 2013-ban egy tudatfolyam-regénnyel jelentkezett, ami regény a regényben is egyben. Elbeszélői szövegeiben bonyolult és összetett világot hozott létre egy rendkívül sematikus és egyszerű alaphelyzetből. A zöld fotel lakója, amely a Fiatal Írók Szövetségének gondozásában jelent meg, C írói gyakorlatát és annak előfázisait C egy életszakaszán belül mutatja be, amelyben C mesélőként is jelen van. Mindeközben a vadromantikus történet maga tragikomikus, a szöveg gyakran lapos, helyenként pedig közhelyes.

A könyv címében felbukkanó zöld szín Kafkát és Camus-t idézi meg; a zöld tág asszociációs tere a bogárrá való átváltozást is magában hordozza, mindeközben a zöld fotelbe való „csobbanás” a szöveg végén Matsuo Bashō klasszikus haikujára szintén emlékeztet, amely párhuzamosan teremti meg a fikciót, valamint képezi le a valóságot. Balázs K. Attila stílusában mindemellett halványan Kertész Imre komor, fekete humorát és Virginia Woolf párbeszédes költői megszólalásait (Hullámok című regény) is megidézi a vájt fülű olvasóban.

A szerző megpróbál szakítani azzal a hagyománnyal, hogy munkáját regénynek vagy elbeszélés-, illetve novelláskötetnek nevezze, ehelyett kiadói történet(ek)nek aposztrofálja azt. Ezt a posztmodern irányt erősíti, hogy a szöveg szintjén a romantikus és posztmodern szerzők által használt, párhuzamosan eltolt idősíkokon történő események jelennek meg (regény a regényben), amelyek kölcsönösen hatnak egymásra: ha C leül zöld foteljába, akkor olyan víziószerű látomásai támadnak, amelyek történetekké állnak össze, de ezek „valóságossá” is válnak, amint C leírja őket.

A főszereplő C mindeközben ironikussá s egyúttal szánalmassá is teszi önnön élettelen alakját. Meg sem próbál kimászni az írói létből, sőt csak mélyíti maga alatt e katlant: begubózva él könyveivel, és szexuális vágyának tárgyáról, a szomszédnőről ábrándozik fáradhatatlanul, lemondva mindennemű közösségi életről. C tehát egy peremszéli értelmiségi, aki görbe tükröt mutathat a mai bölcsészek számára. A szürkeség, a statikus tér (akár egy sitcomban: egy ház nappalija a fő élettér, ahol történnek az események) feltérképezetlen tájai helyenként jól megírtan domborodnak a lap szélei között, hisz C melankolikus, tehetetlen alakját az önmaga körül kialakított teátrális tér teremti meg: „Tengerpart a háttérben, műsirályok röpködnek, műszél fúj, mely meglebbenti néha a színpad közepén álló asztal terítőjét.” A megrögzöttség apatikussá és narcisztikussá teszi e főhőst.

A kötet gerincét mindemellett a festő és segédjének története adja, amely C unalmas élete mellett párhuzamosan zajlik, teljesen függetlenül attól. Nincsen köztük igazi kapcsolat, pusztán a zöld fotel. Ha a festő fragmentált története kiválna C szövegfolyamából, akkor egy késői 19., korai 20. századbéli kisregénnyé állhatna össze, amelyet Jókai cselekményessége és a terek, tájak festői leírásai jellemeznek, jóval egyszerűbb figurákkal. Eszerint A zöld fotel lakóját lehetne egy paródiának vagy egy posztmodern kísérletnek is tekinteni, hiszen egy készülő regény munkafolyamatába kapunk betekintést, amibe még bele is olvashatunk. Mégis, C csapongó sorai olykor leginkább egy iskolás napló igénytelenségére hajaznak, és ez a mű egészére nézve felemás érzetet ad – amit egy erősebb szerkesztői kéz elkerülhetővé tehetett volna.

A történet végkifejlete, amikor Gina – aki mellesleg a szomszéd Bandi felesége, és akibe beleesett C – karácsonykor átmegy, hogy megnézze a szánalomra méltó C-t, megkapta-e az ajándékot (Bandi címadó zöld foteljét). C hevesen letámadja, majd erőszakos közösülésre kényszeríti a nőt. Amikor mindketten a zöld fotelbe zuhannak, a párhuzamosan futó események egymásba csúsznak, és nem válik el többé a beszélő világa a festő történetétől. C látja a festő testét, amint egy templom mennyezetéről lóg, akár egy zöld madár, majd ő maga is a földre esik: „Aztán egy ideig semmi. Csak fény, fény, fény. Mintha a szív zsákja felkészülne a végtelenre.” C megpróbálta ugyan felélénkíteni monoton életét, de ezzel a tettével őrjöngő „állattá” vált, így állítva helyre belső harmóniáját: tudatalatti vágyainak levezetésével, ami már egy pszichoanalitikus olvasatot is lehetővé tenne (az alkotás mint a szexuális, ösztönös késztetések szublimációja).

Balázs K. Attila könyve nem mutat mást, mint ami: az alkotásfolyamat fázisait egy készülő regényhez, de ezen nem jut tovább. Ha a szerző nem mosta volna össze a választékosabb belső történetet C árnyalatlan, faragatlan stílusával, vagy egyszerűen stílusosabban ötvözte volna a kettőt, akkor mindenképp fogyaszthatóbb írást kaptunk volna. Így egyfajta „bölcsésztükörként” jellemezhető a könyv, amely magát a szerzőt is a gúny tárgyává teszi. Ez a gúny viszont végeredményben eltereli a figyelmet az amúgy kifejezetten jól kidolgozott, izgalmas és szép részekről.

Balázs K. Attila: A zöld fotel lakója, FISZ, 2013.



Értékelés: 6/10