„megalkudsz a helyzettel, már történik” – Oravecz Imre hat verse olvasható a friss Kortársban

ŐSZI MERÉNYLET

Elment a fecske, barátposzáta, haris,
visszatértek nyári élőhelyükről a széncinkék,
elszáradt a bogáncs, terülőpernye, csenkesz,
az udvaron még zöld a fű, de dércsípte,
idén már nem lesz több nyírás,
megkurtította útját a Nap,
és délig csak annyi fényt ad,
amennyivel áttöri a völgyben a ködöt,
csend van az erdőn, a határban,

Ujiszkó felől hirtelen lövés dörren,
magaslesről egy vadász adta le egy őzre,
mely a közeli etetőn gyanútlan ette a kiszórt tarlórépát.

VISSZASZÁMLÁLÁS

Tél lesz, november,
fagy még nem,
csak nyálkás hideg,
és köd,
mely eltakarja előlem a völgyet, a hegyeket,
fáimon se harkály, se gerle, se cinke,
még a verebek se mutatkoznak,
az ereszcserép alatt hallgatnak,
a baljós csendet csak az ágakon kicsapódó nedvesség töri meg időről időre,
mikor csepp alakjában az avarra hull,
vagy egy-egy autó tompán beszűrődő zaja az útról,
négylábú társaim sem olyanok, mint máskor,
rosszkedvűek, nyomottak,
Akira nem hozza örömében a labdáját,
Okoska pedig nem hempereg önfeledten a földön,
pedig látják,
hogy jövök az edényükkel, és etetés lesz…

Igen, ilyen lesz a reggel, az idő, a nap,
ilyen ellenséges, durva,
mikor megtudom,
hogy végstádiumú rákbeteg vagyok,
és megkezdődött a visszaszámlálás.

A HALÁL VÁRÁSA

Sűrűn kitekintesz ablakon,
nézed szemközt a hegyet, a völgyet, a kertet,
az utat is figyeled, az autókat, kivált a furgonokat,
előfordulhat,
hogy tollszedőnek, futárnak vagy gázóraleolvasónak álcázza magát,
az udvarra is kimégy időnként,
átvizsgálod,
ami ott rejtekhelyként szóba jöhet,
a szerszámospajtát, műhelypadlást,
a súlyos betonfedelet elhúzva még a derítőbe is lepillantasz,
az építkezés idejéből maradt kőhalomról sem feledkezel meg,
felforgatod a laposabbakat,
hogy meztelen csiga alakját öltve nem lapul-e valamelyik alatt,

türelmetlen vagy,
mindenáron tudni akarod,
mikor és hogyan,
hogy megtedd az előkészületeket,
kíváncsiskodással illetlenül sürgeted,

ez helytelen,

jelentkezik majd, ha eljön az ideje,
és bízzál benne, mert igazságos,
senkit sem vesz eléd, mikor te kerülsz sorra
ami meg a többit illeti,
profi, érti a dolgát.

MAJD ELJÖN…

Majd eljön az is,
a csövek, vezetékek, tűk ideje,
a fémé, gumié, műanyagé,
a monitoré, szinuszhullámé, pityegésé,

egy távoli sarokban a lélegzeted,
ijesztő, de nem hallod,
mert kómában vagy,
anyaszült meztelen
és kiterítve egy asztalon,

éjszaka van,
kékes félhomály,
fertőtlenítőszag,
és hideg,
mert hűtik a termet,
de nem fázol,

orvos, ápoló sehol,
csak gépek, készülékek
körötted, rajtad, benned,
őriznek, figyelnek,
rögzítenek, feldolgoznak,

minderről mit se tudsz,
de jobb is,
mert tiltakoznál,
és értetlenségbe ütköznél,
még élsz, de már halott vagy.

AZ UTOLSÓ ÉJ

Az elfekvőben ébredsz,
ahol egy kék lámpa ég
és félhomály van,
először nem tudod, hol vagy,
de aztán rájössz,
és eszedbe jut az is,
hogy már feladtad,
nem remélsz többé,
olyan az állapotod,
hogy beszüntették a kezelésed,
bár egy kis oxigén még jól jönne,

de már azt se adnak,
igaz, így se fulladsz,
és nem fáj semmid,
mintha megszabadultál volna a testedtől,
mely annyi gondot okozott életedben,
jobb lenne most egyedül lenni,
de sorstársaiddal fekszel a sokágyas szobában,
ki alszik, és nyög, szortyog közben,
ki ébren van, és siránkozik vagy káromkodik,
áporodott a levegő, izzadtság-, széklet- és vizeletszag van,
minden zavar, de megalkudsz a helyzettel,

már történik, folyamatban, amire vártál,
nemsokára megnyílik a halál féreglyuka,
és azon átjutva megkezded végtelen utazásodat a nemlétben.

VERS

Visszereimnek kedvezve felrakom a lábam az íróasztalra,
a jobb combomra fektetem az alátétet,
ráfogatom a fél A4-est,
és kiválasztok a frissen hegyezett ceruzák közül egyet,

verset szeretnék írni,
koncentrálok, keresem a hívó szót, sort,

jön, de nem jó,
megint találok egyet,
ez is alkalmatlan,
még eggyel próbálkozom, aztán feladom,

leteszem a ceruzát, az alátétet, felállok,
és kimegyek az udvarra,

valószínűtlenül kék az ég,
szokatlanul melegen süt az októberi Nap,
béke van és csend,
csak a hulló levelek nesze hallik,
amint a fák alatt földet érnek,
nem a rilkei ősz,
de jó benne lenni,
és házam is van,

és meglett, amit akartam:
az a vers, hogy kijöttem.

A versek a Kortárs folyóirat friss lapszámában az 3. oldaltól olvashatók. A lapszám online elérhető a kortarsfolyoirat.hu-n.