Pokoli panorámakép

„Amikor a korabeli újságokat olvastam, elszörnyedtem, miket mondtak egymásnak emberek” – nyilatkozta a szerző egy interjúban a regényben a fizikai brutalitás mellett gyakori szóbeli erőszak kapcsán. Zoltán Gábor – ahogy ugyanebben az interjúban említi is – regényének valóban egyik legfontosabb kérdése-tétje, hogy miképpen tudja megteremteni azt a nyelvet, amellyel az elmondhatatlant beszéli el, amit viszont mindenképpen el kell mondani – és az értelmező első kísérlete a problémakör felvázolására máris közhelyes paradoxonba fulladt.

A nyelvi brutalitás eszközei (trágár szavak sűrű használata, nyers, stilizálatlan, hiányos mondatok gyakorisága) mellett az elbeszéléstechnika is az elmondhatatlan leképezésének szolgálatában áll. A naturalista részletességgel ábrázolt, borzalmas kínzás- és tömegjelenetek mellett gyakran belső monológok révén lehetünk tanúi annak, hogy mi zajlik a szereplőkben. A regényben többnyire a nyilasok szemszögéből láthatjuk az eseményeket, akik nevesítve, sőt a valódi nevükön szerepelnek – ellentétben az áldozatokkal, akik vagy névtelenül, vagy álnéven –, egyénítve viszont nincsenek. Ez azonban nem hibája, hanem inkább erénye a regénynek, hiszen jelen esetben nem a mélylélektani hitelesség vagy az árnyalt jellemábrázolás a cél – sokkal fontosabb az olvasó kíméletlen szembesítése azzal, mi történik, amikor olyan a társadalmi közeg, illetve az ideológiai klíma, hogy egy adott történelmi korban végletesen elszabadul a pokol.

A fizikai és nyelvi agresszió nyers ábrázolását tovább fokozza azoknak a reflexióknak a gyilkos iróniája, amelyek a nyilas szereplők érzelmi viszonyulását tükrözik. Ilyen például az, amikor mérnöki rajzszögekbe fektetik a foglyokat, majd az elbeszélő megjegyzi, hogy „szívből megszerették” a többiek Nidosi nevű társukat, aki kieszelte a tortúrát, vagy amikor egy szép lány perzselését „mulatságos módon” egy disznóéhoz hasonlítja egyikük. Hasonló célt szolgálnak a már-már Sade-ot idéző pornográf tömegjelenetek is. Megállapíthatnánk, hogy az eredendően pozitívnak számító fogalmaknak (pl. humor, erotika) a kegyetlenséggel való összemosása mindenféle evidenciát megkérdőjelez, így egy olyan világban találjuk magunkat, ahol nem léteznek a jó vagy a rossz alapvető kategóriái. Mondhatnánk, hogy itt csak az számít, fajtatiszta-e az illető vagy nem, és minden ennek rendelődik alá – de ezáltal egy totálisan eltorzult értékrendet és világképet vázolunk fel. Az, hogy hogyan jut valaki idáig, nem derül ki a regényből – ennek megválaszolása az olvasó dolga. A szövegben in medias res a pokolban találjuk magunkat, és ez határozottan dicsérendő a könyv távolabbi sorsa szempontjából: ha ismernénk az idevezető utat, a motivációkat, az indokokat, az bántóan megnyugtató volna, hiszen jelezné, hogy mindez lezárult, ott rekedt a múltban, és nem hívná fel a figyelmet a korántsem eltűnt ideológia veszélyeire. Arról nem is szólva, hogy a regény alapjául szolgáló valós történelmi események, a nyilasoknak a Városmajorban elkövetett borzalmai alig ismertek a szélesebb közönség előtt – az olvasót ért sokkhatás mellett a tágabb körben való figyelemfelkeltés célja sem mellékes.

Mégsem pusztán pokolbéli panorámakép vagy éppen sátáni bacchanália a regény, bár akármennyire messzire vezetne is ez, a történet egyik figurája, Kun páter hivatása révén önkéntelenül is evokálja a fenti vallási asszociációkat. Az áldozatokból és gyilkosokból összegyúrt masszából ugyanis kiemelkedik egy főhős, aki nagyobb hangsúlyt kap: a zsidó származású családtagjainak megmentése céljából a nyilasok közé kerülő vasgyáros, Renner. Az ő horribile dictu kettős játéka önmagában is erős történetszál, motivációi jóval komplexebbek, mint a többi karakternek. A gyakori nézőpontváltás miatt azonban úgy érezni, az ő alakjának még sincs akkora súlya: mintha afféle viszonyítási pont lenne az abszolút tettesek és az abszolút áldozatok között – ő nem elsősorban az egyén, akin keresztül megismerjük a közösség traumáját. Ennek ellenére a kötet egészét nézve a főszereplő haloványsága sem nagy probléma: talán mert ő is egy példa arra, hogy az ennyire szélsőségesen szorongatott léthelyzetben feloldódik az individuum.

Zoltán Gábor: Orgia, Kalligram, 2016.