Nukleáris szemiotika és barangolás a mémesben

Nagy Dániel a muzikológia és szemiotika szakok elvégzése után az ELTE Irodalomtudományi Iskolájába járt, ahol jelenleg doktorjelölt. Zene-, nyelv- és irodalomelméleti témákról ír, valamint ezekről tart kurzusokat. Legutóbb Wagner és Saussure elméleteinek viszonyáról közölt tanulmányt.

Szerinted mit tekinthetünk kulturális értéknek, és mi a szerepe a kultusznak?

A tudományosan vállalható válasz olyasmi lenne, hogy kulturális érték az, amit egy adott közösség a saját kultúrája számára fontosnak és megőrzésre méltónak tart. Amennyiben a szubjektív véleményem érdekel, akkor azt mondanám, hogy az a szöveg tekinthető értékesnek, amitől az emberek képesek másképp látni, új oldaláról megismerni a világot és benne önmagukat. A kultuszok pedig egyrészt erősítik egy közösség tagjai által értékesnek tekintett dolgok renoméját, másrészt a kulturális emlékezet szempontjából azért különösen fontosak, mert ezek a nagy presztízsű szövegeket, cselekvésformákat nagyon hosszú ideig és nagyon pontosan képesek megőrizni, illetve továbbadni.

A téma, amivel megnyerted az ösztöndíjat (Szellemi alkotások „nukleáris szemiotikája”), kicsit mással foglalkozik, mint a disszertációs kutatásod. Hogyan képzeled el ennek hasznosíthatóságát az értékek megőrzésében? Mi a célod e tanulmány elkészítésével, mi a legfontosabb, amire rá szeretnél mutatni?

Azért állítottam a „nukleáris szemiotikát” párhuzamba a kulturális értékőrzéssel, mert szerintem ez a szélsőséges gondolatkísérlet mind gyakorlati, mind elméleti, mind etikai szempontból olyan problémákat vet fel, amik hasonlóképpen jelentkeznek, ha kulturális értékek megőrzéséről gondolkodunk. Adott egy kultúra, amiről tudjuk, hogy változik, ráadásul – úgy tűnik – egyre gyorsabban, és mi mégis olyan üzenetet akarunk küldeni az utánunk jövő generációknak, amit ők pontosan úgy értenek, ahogyan mi. Egyrészt korántsem triviális kérdés, hogy ennek elméletileg mi a leghatékonyabb módja, és az sem, hogyan kivitelezhető ez a gyakorlatban. Másrészt pedig az is vizsgálandó, hogy az egyes módszereknek milyen morális kockázatai vannak, és hogy hajlandóak vagyunk-e ezeket vállalni. Ahogy az atompapság elméletileg ideális ugyan, ám a gyakorlati megvalósíthatósága minimum kétséges. Etikailag pedig nem vállalható megoldás egy ilyen fontos információ kisajátítása, vagyis kiválasztott kevesek általi birtoklása és széles tömegek tudatlanságban tartása.

Mi az az atompapság, kifejtenéd ezt néhány mondatban?

Az atompapság (atomic priesthood) ötlete a magyar származású amerikai nyelvész-szemiotikusnak, Thomas A. Sebeoknek köszönhetően került a köztudatba, aki egy amerikai kormányhivatal megbízásából azt kutatta, hogyan lehetne a használt nukleáris fűtőelemek tárolására szolgáló atomtemetők helyét olyan módon megjelölni, hogy az utánunk következő generációk figyelmét még akár tízezer évvel később is egyértelműen fel tudjuk hívni a veszélyre. Számos alternatívát megvizsgálva Sebeok végül arra jutott, hogy a legnagyobb valószínűséggel működőképes mód egy ilyen információ tíz évezreden át tartó megőrzésére egyfajta vallásos (vagy pszeudo-vallásos) kultusz kialakítása lenne, ami az emberek szemében tabuvá nyilvánítaná ezeket a helyeket, míg a tilalom valódi okát csak a beavatott tudósokból álló „papság” ismerné, akik egyben a betartására is ügyelnének.

Mit gondolsz a pályázatról, mennyiben segít ez neked a megvalósításban? Ez és a hasonló pályázatok mért fontosak a bölcsészettudománnyal foglalkozók számára?

Rám nagyon inspirálóan hatott. Amikor megláttam a kiírást, rögtön el is döntöttem, hogy ezen a témán szeretnék elgondolkodni, és hozzászólok, ha alkalmam nyílik rá. A pályázat nyerteseként lehetőséget kaptam erre, egyrészt azáltal, hogy hozzájárul a megélhetésemhez, amíg összeszedem a gondolataimat a kérdésről, másrészt fórumot biztosít, ahol ennek a magányos munkának az eredményeit megoszthatom másokkal. Az ilyen pályázatok azért rendkívül fontosak – különösen a mi területünkön –, mert bizonyítják, hogy a bölcsészek által kutatott problémák is lehetnek bárkihez közelállóak és relevánsak, így ezek iránt is fel lehet kelteni az emberek érdeklődését – ha jól csináljuk.

Weiner Sennyey Tibor költő, író, a DRÓT főszerkesztője. Legutóbbi két kötete a PIHIK válogatott és új versek és AZ ELVESZETT KIRÁLYSÁG – hét esszé. Szentendrén él.

Pályázatod – A mémesben, avagy irodalom és művészet reprezentálása a digitális világban és a közösségi médiában – előfeltételezi, hogy (látszólag?) szűk kört érdekel a művészet. Ezért van szükség átgondolt marketingre a népszerűsítéshez?

Ha nem lenne így, akkor egy boldog, okos, békés világban élnénk. A művészet elsősorban azok számára fontos, akik nem tudják elképzelni az életüket nélküle, és rendelkeznek azzal a kulturális tőkével, amely őket a művészet alkotására és/vagy befogadására inspirálja. Az emberek többsége azonban még mindig olyan hibás közhelyekben gondolkozik, hogy a művészet valami furcsa, lila dolog, és az első kérdésük nem az, hogy hogyan működik, miért szép, miért jó, miért fontos, hanem, hogy „és ebből meg lehet élni?”. Pedig valójában a művészetért érdemes élni. Éppen ezért ahogy bármi másnak, a művészetnek is szüksége van átgondolt marketingre, amely segíti alkotó és befogadó párbeszédét, a művek – ezáltal pedig a gondolatok – szabad áramlását.

Amikor te magad írsz, szem előtt tartod-e az olvasótábor milyenségét, s változó-e ez a különböző műfajok és megjelenési felületek esetén?

Az olvasómat legalább olyan kritikusnak és befogadónak képzelem el, mint amilyen én magam vagyok. Természetesen bizonyos gondolatok inkább esszékben, tanulmányokban, cikkekben manifesztálódnak, míg mások versben. Vannak történetek, amelyeket jobb novellában elmondani, de vannak, amelyek színpadra kívánkoznak. A mondanivaló megtalálja a saját műfaját, ezért jó, ha több műfajban alkot az ember. Tehát egyáltalán nem mindegy, hogy mit és hol, hogyan és miként jelentetünk meg. Ezek végtelenül gyakorlatias dolgok, és igen, én mindig átgondolom, hogy mit és hova szánok. Az olvasótábor milyenségét azonban nem tudom elképzelni, hiszen minden befogadó más. Így az egyetlen, amit tehetek, hogy úgy gondolom, az olvasó egyenlő velem, olyan mint én, és ő is azt akarja, amit én – vagyis azt, hogy az a tanulmány, esszé, cikk, vers, novella, dráma működjön. Értse. Hasson. Alakítson.

Szerinted mit tekinthetünk kulturális értéknek, illetve tőkének? Mit jelent az, hogy a művészet alapja a mém?

Pierre Bourdieu „kulturális tőke” és az evolucionista pszichológia „mém” definícióját kötöm össze. Bourdieu felveti, hogy a gazdasági és a társadalmi tőke mellett számot kell vetnünk a kulturális tőkével is, amikor az emberi világ működését szeretnénk megérteni. Ezt a kulturális tőkét különböző helyeken kezdtem feltérképezni az elmúlt években, akár a kortárs magyar irodalmi életet átható transzgenerációs jelenséget, akár egyes szerzők életét és műveit vizsgálva. Továbbá megfigyeltem azt, hogy egy-egy műalkotás vagy annak részlete, szereplője hogyan alakul úgynevezett mémmé, és ez hogy hat vissza műre, alkotóra. Hogyan kell mémet generálni. Amikor a DRÓTon több tízezres olvasottságot érünk el egy-egy cikkel, akkor az esetek többségében ezt az elméletet visszük át a gyakorlatba. Kulturális mémeket generálunk. Hogyan? Miért? Ezt fogom kifejteni majd a tanulmányban, és ezért is lesz érdemes elolvasni.

Hogyan célszerű elkezdeni felépíteni egy személyességet sugárzó kulturális felületet és kiépíteni egy érdeklődő olvasói bázist?

Szerintem mindenekelőtt az a fontos, hogy aki felépíti a felületet, rendelkezzen biztos, alapos, érvényes kulturális tőkével, tudással, melyet folyamatosan fejleszt, vagyis állandóan tanul. Mert többet és jobban akar érteni, tudni, s éppen ezért folyton rákérdez saját és mások kijelentéseire. A valódi tudás soha sem lehet kész, lezárt – mindig folytatható, és mindig újabb kérdéseket vet fel. Ugyanakkor vannak igazságok, amelyek alapot adnak. Ilyen például a Fermi-paradoxon a földönkívüli életről, mégis többen ismerik az X-aktákat, sőt hisznek is benne, mint ahányan megértik a Fermi-paradoxont. Mert a sorozat kulturális mém lett, a Fermi-paradoxon viszont továbbra is csak egy elvont elmélet, pedig érdekesebb, mint az X-akták. A példámmal csak azt szerettem volna érzékeltetni, hogy sokkal összetettebb dologgal állunk szembe, amikor a szellem lámpásával be akarunk világítani az információáradat labirintusába, mint azt elsőre gondolnánk.

A személyesség pedig azért fontos, mert hitelessé teszi a mondanivalót, ahogy ez fordítva is igaz, vagyis a hitelesség jó értelemben vett személyesség. Hiszen mű és alkotó kölcsönhatásban van, ahogy mű és befogadó is. Nem lehet megúszni az alkotás felelősségét. Hamvas Béla ezt úgy mondja, hogy „nem elég tudni, meg kell valósítani” – éppen ezért saját példákból is építkezik a tanulmányom, nemcsak a kiváló Pierre Bourdieu, Lev Manovich, Hakim Bey vagy Mike Hoolboom gondolataiból.

Hogyan segít neked az ösztöndíj a téma kifejtésében? A hasonló alkotói pályázatok miért fontosak az irodalom, a művészet területén tevékenykedők számára?

Időt nyerek. Háromszázezer forint nagy segítség egy költőnek, írónak, s az ösztöndíj egyrészt ezt jelenti, másrészt pedig – ami fontosabb – számomra szakmailag is elismerő és inspiráló az a bizalom, amit a Kortárs szerkesztői ezzel az ösztöndíjjal felém jeleznek. Az irodalmi díjaknál sokkal többet érnek az ösztöndíjak az alkotók számára, mert a szakmai és a magánéletben is segítségünkre lehetnek. Nagyszerű dolog egy-egy díj – bár átpolitizált magyar valóságunkban sajnos kissé minden díj gyanús is lett –, mégis sokkal jobb az, ha valaki bizalmat fektet az ember munkájába, és támogatja, ösztönzi azt. Csak javasolni tudom mindenkinek, aki teheti, hogy támogassa művészek alkotó munkáját. Hogy miért jó és miért fontos a művészet? Miért és hogyan lesz tőle boldogabb, jobb és élhetőbb a világ? Te hogyan leszel tőle boldogabb? Nos, én most épp erről írok az ösztöndíj keretében.