„Versnek látszó lírai érzelmi futamok” – Hervay Gizella Siratók és keservesek című kötetéről Pécsi Györgyi kritikája a friss Kortársból

„Nemcsak az egyén, de a közösség – azon belül az irodalmi köztudat – emlékezete is feledékeny. Ki emlékszik ma már – szégyen az én arcomat is pírba borítja – Hervay Gizellára (1934–1982), az érzékeny, a női lélek titkait és saját sanyarú sorsát férfimód-férfierővel kibeszélő költőre?” – írja a kéziratgondozó egykori barát, Szakolczay Lajos Hervay Gizella kiadatlan verseinek utószavában.

Kíméletlen az utókor, folyamatosan rostál, méltán, meg méltatlanul. Még a legnépszerűbb, leginkább megbecsült író, költő halála után is visszaesik műveik iránt az érdeklődés, az élő, az aktuális, a belépő új vonja el, magára a figyelmet. Hervay Gizella költészetét és különösen kései költészetével tragikusan egybeforrott életét a maga idejében, a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején a határon túli magyar írókra, az erdélyi irodalomra figyelő hazai írók, irodalmárok és olvasók nagyon is számon tartották.

Sorsa, jelenléte egyedül, szinte már önmagában is szimbóluma volt a kisebbségben élő erdélyi magyar sorsnak.

Hervay Gizella 1976-tól élt Magyarországon, hiperérzékeny, zaklatott idegrendszerrel, személyes, friss tragédiák emlékével. Második férje, akitől ugyan évek óta külön élt, de teljes jogú özvegynek tekintette magát, Szilágyi Domokos 1974-ben követett el öngyilkosságot. Hervay közös fiukat is szerette volna áthozni, őt az áttelepülés ügyintézése idejére egy baráti családra bízta Bukarestben, fiát távollétében a befogadó családdal az 1977-es súlyos földrengés maga alá temette. Innentől szinte kizárólag a gyász, a siratás, a veszteség öngerjesztő fájdalma, parttalan gyötrődése határozta meg mindennapi életét és költészetét. Kínkeserves golgotajárását sem barátai, sem orvosai nem tudták oldani. Lelki, idegi összeomlások kísérte sokadik sikertelen kísérlet után öngyilkossággal zárta le az
életét.

[…] Az érzékeny, támogató barát, a határon túli irodalom lánglelkű ismerője, Szakolczay Lajos a most megjelent, kiadatlan versekhez előszót és utószót is közzétett. A bevezető írás 1984-ben készült, két évvel Hervay halála után, a Ceauşescu-rémálom legdurvább időszakában. Megrendült, érzelmileg telített emlékezés: még közel a költőnek a barátok végtelen türelmét próbára tevő, elviselhetetlen szeretetéhsége, szenvedése, összeroppanásainak sorozata. A sorok közt ott az örökre válasz nélkül maradó túlélő nyugtalanító bűntudata is: megtettek-e mindent, lehetett-e volna többet tenni a sebzett idegű, lelkű, túlérzékeny asszonyért, aki személyes szenvedésében, golgotajárásában, női sebzettségében, megfosztott anyaságában valahol mélyen mégis a tragikus erdélyi magyar sorsot glóriázta fényesen. És a kötetzáró esszé sem távolodik el nagyon az akkor rögzült Hervay-képtől, víziótól, a szerkesztőt ma is felzaklatják a fájdalmas emlékek, alig-alig érzékelhető az érzelmi elfáradás, elcsitulás.

A 2008–2025-re datált utószó szerint Hervay a hetvenes évek közepén-végén ajándékozta meg Szakolczayt „azzal a kéziratos – részben sima, részben francia kockás papírból álló – »füzettel«, amely a »lódenkabát-sorsnál« is rémisztőbb költeményeket tartalmaz”. Emlékezete szerint Szepesi Attilával látogatták meg a kórházban, s akkor beszélt, mutathatta meg a költő terápiás céllal írt versszerű szövegeit.

[…]

Kérdés, minek tekintsük ezeket a versnek látszó lírai érzelmi futamokat.

A szövegeket poétikailag Szakolczay maga is elegyes minőségűnek tartja, s valószínű, hogy a költő sem tekintette igazi verseknek azokat, bár azáltal, hogy nem megsemmisítette, hanem egy irodalmár barátra bízta, fönntartotta a megjelenés, megjelentetés, az „érvényesség” esélyét. Kínálkozna a Siratók és keservesek füzet darabjait József Attila Szabad ötletek jegyzékéhez rokonítani, ezt Szakolczay is fölhozza, de mindjárt el is veti: „Olyan kilengések – föltétlen betegségre utaló jelek, a trágárságig lemeztelenített mozzanatok – nincsenek benne, mint József Attila pszichoanalitikus naplójában, ám a logikátlan logika többször is önmaga körül köröz. Vagyis a nemegyszer túlontúl nagy gondolatváltások – asszociáció szülte asszociációk – inkább rontanak, mint javítanak a »költeményszerűségen«.” Pszichológusok, pszichiáterek nyilván lélekgyógyászként részletesen is meg fogják vizsgálni a füzet anyagát, az irodalmi utókort pedig remélhetően Hervay költészetének árnyalásához, finomításához
segítik.

A Siratók és keservesek kötet két nagyobb szövegegységet tartalmaz, magát a füzet verseit és egy kisebb szövegtömböt, a „Melléklet”-ként 17, vélhetően a füzet körüli időben írt, valahonnan előkerült darabot, továbbá az eredeti, kézzel írt füzetoldal néhány fakszimiléje került közlésre. Ahogy az utolsó három verseskötetében, Hervay határozott kérésének megfelelően, úgy itt sincsenek verscímek, jelen kötet is az első sorokat használja címként. Meggyőző a kötetcím, ezek a szövegek műfajilag valóban siratók és keservesek, formailag dalok, dalfélék és szabadversek – és persze jellegzetesen hervays az érzelmi tónus és a nyelvi regiszter.

Valószínű, hogy Hervay – esetleg orvosa biztatására – terapikus céllal, feszültségoldó kibeszélésként is vetette papírra pillanatnyi lelki, érzelmi állapotát, de a lírai megszólalás alaptermészete volt. Költőként leírt szavakkal kapcsolódott a világhoz, leírt szavakkal tudta legpontosabban kifejezni magát, ezzel kommunikált, és ezzel próbált menekülni az elviselhetetlen lelki, idegi fájdalom elől is. Hogy versek-e, vagy mennyire jó versek a füzet darabjai, mérlegelhető, néha egyértelműen igen, de többnyire nem, megzökken a ritmus, elugrik az asszociációs kép, megbicsaklik a szerkezet, a szép részek ügyetlenül folytatódnak. Az azonban

egyértelmű, hogy nem szimpla kórházversek vagy pszichiátriai termékek – még a legügyetlenebb, leginkább kibicsaklott szövegfutam mögött is költő áll,

költő írja azokat. A megszenvedettség hiteles, és bármennyire is személyes a fájdalom, a siratás, a keserv, az átok, nincs közvetlen referenciális vonatkoztatás, a panasz, a kétségbeesés, a halál hívása vagy éppen a haláltól való menekülés mindig kulturális térben jelenik meg. Költői képekben, szimbólumokban, a folklór archetípusaiban, magas fokú stilizáltságban fogalmazza meg önmagát, illetve a világhoz való viszonyát.

A kritika teljes terjedelmében a Kortárs folyóirat márciusi számában a 68. oldaltól olvasható. A lapszám online elérhető a kortarsfolyoirat.hu-n.

Ha biztosan kézhez szeretné kapni a Kortárs friss lapszámait, ide kattintva előfizethet a folyóiratra a Magyar Posta oldalán, illetve aktuális számunkat megvásárolhatja az Írók Boltjában, a Magyar Napló Könyvesboltban és a Ludwig Múzeum shopjában, valamint fellapozhatja könyvtárakban.