Az olasz eredetű barokk szó amúgy nyakatekert okoskodást jelent, és Dés regénye nem áll távol ettől. Regényében nincsen megfelelő arány a címben felvetett két fogalom között: jobb lett volna több Pest, és kevesebb barokk…
„Szójátékokkal próbáltam szemantikai kérdést csinálni egy szexuálpatológiai problémából”, írja a Pesti barokk narrátor-hőse, Koszta Jani a regény 51. oldalán. Az 582. oldalról visszatekintve pedig már úgy tűnik, ez a legpontosabb megragadása a könyv lényegének: egy hosszúra nyújtott, de korántsem annyira lekötő szerelmi történet közhelyes, nehezen befogadható nyelvi megformálása, egy erre tett kitartó, mondhatni hiú kísérlet.
Pedig Dés Mihály regényének nem erről kéne szólnia: legalábbis nem ekkora arányban. A ’84-ben íródó, ám ’82-ben induló történet elbeszélője maga a főhős, Koszta János, aki a Pesthidegkúti Szanatóriumból írja visszaemlékezéseit, (sok más mellett) egy szerelmi viszony krónikáját. A választott korszak (a hanyatló Kádár-rendszeré) és a fővárosi környezet rendkívül termékeny talajt biztosíthat bárkinek, aki a „liberális” „értelmiségi” szemüvegén át akarna világot láttatni és teremteni. Jómagam is azért vettem kézbe a terjedelmes regényt, mert kíváncsi voltam olyan alternatív-underground Pest-történetekre, amelyeket első kézből érdemes hallgatni csupán. A csalódás több szinten, oldalról oldalra ért.
Koszta Jani (akiről fontos megjegyezni, hogy Vízöntő) harminckettő, amikor megismeri a tizenhét éves Évit. Koszta nagy nőcsábász, de nem igazán érteni, miért ragadnak rá a nők, vagy miért kell elhinnünk róla, hogy a már említett liberális értelmiségi kategóriájába tartozna. Attól, hogy valaki diplomás bölcsész vagy éppen ellenzéki, esetleg nem veti meg a filozófiát, a vallástörténetet vagy a művészeteket, talán mégsem lesz egyik vagy másik a két áhított jelző közül. Koszta pedig, bár csapongó, a semmiből véletlenszerűen felbukkanó és oldalakon át ívelő filozofikus, de inkább csak filozofál(gat)ó gondolatoknak ad hangot, igen távol áll attól, amit – politikai elkötelezettségtől függetlenül – liberálisnak nevezünk. Koszta felületes, arrogáns, beképzelt, nőgyűlölő, előítéletes, szűk látókörű és makacs, és kevés időbe telik, amíg az olvasó először felteszi magának a kérdést: érdekel engem ez az ember és a története?
Koszta én-narrációjában Budapest csak díszletként van jelen: nem válik organikus szereplővé, alakító erővé, bár Dés megpróbálja teletűzdelni az elbeszélést utca- és helyiségnevekkel, közéleti és politikai személyiségekkel, de egy idő után az az érzésünk támad, hogy a történet végül is bárhol játszódhatna. Nem pesti, inkább csak testi barokk ez, amelyben Koszta szinte minden fejezetben, akár többször is, szexuális élményeit ecseteli: az olvasó rendszeresen ütközik egy éppen merevedő vagy már felrobbanó farokba. Nem prűdség miatt zavaró ez, hanem azért, mert a harmadik-negyedik, roppant részletes és hosszadalmas leírás után unalmassá válik mindez, és nem egyértelmű, hogy milyen tétje van mindennek. Már ha van.
Évi és Jani love storyját beárnyékolja egy abortusz, megannyi veszekedés, a szakítás pedig elkerülhetetlen. Jani számos futó kapcsolata és szeretője mellett idős nagymamáját is megismerhetjük: ő talán a regény egyik legkedvesebb szereplője. De lesz itt még öngyilkosság és disszidálás is, végül pedig hősünk haláláról (1989, nyárvég) is értesülünk. Hatszáz oldalba sok minden belefér. Az utolsó fejezet, a Visitatio 2004-ből szól hozzánk, a Gábor álnéven megismert jó barát tollából, aki maga is részletesen számol be mindenről, amiről mi már nem tudhatunk, kezdve kettejük levelezésétől az Évivel való szerelemig. „Gábortól” és másoktól is találunk a regény során kommentárokat, de nem eleget ahhoz, hogy érezzük: egy következő narrátorra is számíthatunk majd. Ez a megoldás tökéletesen működik például Ottlik regényében vagy a Jadviga párnájában.
Az olasz eredetű barokk szó amúgy nyakatekert okoskodást jelent, és Dés regénye nem áll távol ettől: a megannyi műfaj, stílus és regiszter (nem posztmodern vagy jelentésképző) keveredése egyfajta dilettantizmussal itatja át a regényt, a semmiből eredő és sehova nem vezető eszmefuttatások pedig annyira közhelyesen és közönségesen vannak elénk tárva, hogy az az érzésünk támad, egy szólásmondásszótárat lapozunk. Mindezen az sem segít, hogy a szövegbe itt-ott beékelt angol szavak nagy része helytelenül (és következetlenül) van leírva: hollywoody, new wawe, uptoday. Sajnos a minőségibb részek is elkallódnak a szövegrengetegben: érdemes lett volna egy feszes, ütős, erős kézzel megszerkesztett formában újragondolni mindezt. Talán a majd következő regényben.
Dés Mihály: Pesti barokk, Magvető, Budapest, 2013.
Pontszám: 6/10