© Kortárs Online. Minden jog fenntartva!
Kacsák a megfagyott vízben
Dés Mihály: Pesti barokk
Pesti és barokk: az életútjának felén járó Holden Caulfield vallomásai arról, milyen a szabadság illúziójának súlya alatt tengődni egy olyan országban, amely elzár életfogytiglan, ahol a kétségbeesés ironikus nemtörődömségbe fordul át, s az indulásra készültség ellenére nem történik semmi. Az útra kész állapot állandósul, a test öregszik, miközben a hang megmarad egy kamasz álmodozásának szintjén.
Szinte hallani a megkönnyebbült lélegzetvételt, amelyet a Pesti barokk az első soraival kiválthat az olvasókban. Ám sajnálatos módon, ahogy beljebb haladunk, az öröm hangja szapora levegő utáni kapkodásossá válik.
Dés Mihály elbeszélőjének, Holden Caulfieldnek a hangja, mondatai, viszonyulása az őt körülvevő emberekhez, helyszínekhez, nőkhöz mintha Salinger hősét idéznék, egyfajta nemtörődömség álcájába bújtatott válságot és kétségbeesést. A téli park befagyott taváról elszállított kacsák képének irracionalitása lüktet Dés regényében is, valahol a nyolcvanas évek nosztalgiától megfosztott Budapestjén.
A Pesti barokk nem más, mint egy letűnt korszak, egy borostyánokkal eltakart stílus a városliget kastélyának északi oldalán. Nem egy nosztalgikus visszaemlékezés, hanem egy sajátos, rácsok nélküli börtön világának néhol szívszorítóan érzékeny, néhol túlságosan is eltúlzott bemutatása. Egy olyan rendszert ábrázol, amelynek kezdő- és végpontjai pontosan meghatározhatók, egy apró kitétellel: a lezáró végpont bekövetkezése bizonyos, csak épp azt nem tudni, mikorra is időzíthető.
E kettősség okoz gondot Dés Mihály regényében, ami miatt talán épp a hosszúság (egy hatszáz oldalas regényről van szó) és a bőbeszédűség okolható. Nincs egységes történetszál Koszta János élettörténetében. Ez önmagában nem is lenne gond, azonban az ide-oda kapkodó anekdoták a regény legértékesebb pontjait törik meg, s hiába talál vissza az elbeszélő egy korábban elhagyott csapásra, a hatás elmúlik. Fele ekkora is lehetett volna a regény, egyes fejezetek kimondottan fárasztóak, az olvasó legszívesebben átugraná, hogy újra rátaláljon arra az eredeti hangra, amely a vaskos kötet majd felében megszólal.
Mindemellett ismerős hangok egybemázolt kavalkádja Dés regénye, a hagyomány ilyenfajta keveredése adja a regény különlegességét, s talán, ami a legfontosabb, az időszerűségét. A már említett Salingeren kívül Molnár Ferenc, Hamvas Béla sorai törnek elő újra, nem is beszélve a többször megemlített Krúdyról. Jól ismert hasonlatok és képek illeszkednek bele a majd száz évvel későbbi Budapest időben megfagyott utcáinak ábrázolásába.
Látszik, Dés Mihály nagy és meghatározó regényt akart írni. De kérdéses, hogy a végeredmény mennyire felel meg ennek. A könyvben majdnem minden megvan, ami „kultregénnyé” tehetné nem csupán az értelmiség, hanem a „laikusok” számára is. Majdnem minden. Egyvalami azonban hiányzik: az önuralom és a magabiztos vágás, ami megszabadíthatta volna a regényt az eltúlzott elemektől. Másrészt azonban épp ez a csapongás ad egy saját stílust és eredetiséget a regénynek, amelyben egyáltalán nem érződik a posztmodern erőlködés szúrós izzadságszaga. Sokkal inkább az őszinteség. Nincs alaphang, de maga a főszereplő, Koszta János sem találja saját hangját. Adva egy ország a maga elvárásaival és szabályaival, amelynek megfelelni semmiképp sem lehet, de lázadni ellene sem igazán. Minden ideiglenes, minden változó, valami rossz, valamit valamikor nagyon elrontottak, a közeg mégsem rögzül egy Orwell-féle egysíkú állam képévé, amellyel már határozottan szembe lehetne szállni. A jelentéktelenség és a kicsinyesség földje ez. Adva a hős, aki épp regényhőssé nem tud válni. Ez Koszta János tragédiája: karaktere ugyan megvan, de a környezet, amely körülveszi, meghiúsítja a mártírrá válást.
Mi ez a regény? Kordokumentum? Vallomás? Egy eredetinek nem igazán mondható, de őszinte egyén portréja egy harminc évvel ezelőtti Magyarországról? Koszta János pontosan tudja, hogy ez az ország olyan, akár egy kiszélesített cella belseje, ahol aki valami értékeset akar írni, vállalnia kell, hogy csupán az íróasztalának írhat (Bibó, Hamvas, Petri). Alakja az öngyilkosság, az alkoholizmus, a szexmánia, az őrület és depresszió oszlopai közt látható, mindez némi humorral és (ön)iróniával, valamint egy nyolcvanas évekbeli világot tükröző nyelvezet által szólal meg. A szerző bemutatja, hogy a rendszervált(oz)ás idején valahol valami eltörött, ami két lehetőséget rejtett magában: a változás villámgyors lendületével túljutást vagy a fő-, ás hajszálrepedések végtelen torkolatrendszerében elakadást.
Ezért időszerű Dés regénye. Érzékenyen közvetíti a keserédes hangulatot, amely uralja ezt a vidéket évtizedek óta. Vannak földek, amelyek azért születtek, hogy kiürüljenek: ilyen a Pesti barokk világa is. Az emigrált baráté az utolsó szó. Egy évtizedek óta külföldön élő magyar író regénye a Pesti barokk. Fontos ez? Mindenképp. Aki elhagyja nyomorúságának földjét, az képes ellentmondásos érzelmeit eltávolítani önmagától.
Tanúja lenni a környezet és egy egész ország irracionalitásának olyan, mint figyelni a járdakövön fetrengő, haldokló apa kínos vicsorát. Egyszerre fedezni fel az ismerőst és az abszolút idegent ugyanazokban a vonásokban: „ez egy öregember volt, nem az apám […] egy eltorzult arcú öregember szürkés maszkja”. Izzik a kelet-európai (és a magyar) magárahagyottság. Ugyan a depressziót felváltotta az irónia e keserű pozíció miatt: éljen a plusz súly a hátakon, amellyel a rajtvonalhoz küldik a versenyzőket, hátulról mégsem indulhatnak. Mindenkinek kijár az azonos helyről való kezdés illuzórikus lehetősége.
A Pesti barokk nem egyszerű látlelet. Sok-sok hibája ellenére annál jóval több. A nyolcvanas években játszódik, szinte érezni az áporodott levegőt, ami lassan fojtja meg a főszereplőt, s ami a könyv felett birizgálja az olvasó orrát is. Időszerű a megjelenés, s szinte fájdalmas elismerni, de Dés könyvét épp az teszi különlegessé, hogy a benne leírt világ nem akar múlt lenni. Innen a kacsák nem repülnek el, s nem is szállítják őket sehová. Némán a park tavába fagynak, bízva az ideiglenesség illúziójában, hiszen minden évben jön a felolvadás. A barokk is csak egy korszak, nem örökkévaló. Ám épp az ideiglenesség válik az életfogytiglani fogság szürkés maszkjává.
Dés Mihály: Pesti barokk, Magvető, Budapest, 2013.
Pontszám: 7/10
Dés Mihály elbeszélőjének, Holden Caulfieldnek a hangja, mondatai, viszonyulása az őt körülvevő emberekhez, helyszínekhez, nőkhöz mintha Salinger hősét idéznék, egyfajta nemtörődömség álcájába bújtatott válságot és kétségbeesést. A téli park befagyott taváról elszállított kacsák képének irracionalitása lüktet Dés regényében is, valahol a nyolcvanas évek nosztalgiától megfosztott Budapestjén.
A Pesti barokk nem más, mint egy letűnt korszak, egy borostyánokkal eltakart stílus a városliget kastélyának északi oldalán. Nem egy nosztalgikus visszaemlékezés, hanem egy sajátos, rácsok nélküli börtön világának néhol szívszorítóan érzékeny, néhol túlságosan is eltúlzott bemutatása. Egy olyan rendszert ábrázol, amelynek kezdő- és végpontjai pontosan meghatározhatók, egy apró kitétellel: a lezáró végpont bekövetkezése bizonyos, csak épp azt nem tudni, mikorra is időzíthető.
E kettősség okoz gondot Dés Mihály regényében, ami miatt talán épp a hosszúság (egy hatszáz oldalas regényről van szó) és a bőbeszédűség okolható. Nincs egységes történetszál Koszta János élettörténetében. Ez önmagában nem is lenne gond, azonban az ide-oda kapkodó anekdoták a regény legértékesebb pontjait törik meg, s hiába talál vissza az elbeszélő egy korábban elhagyott csapásra, a hatás elmúlik. Fele ekkora is lehetett volna a regény, egyes fejezetek kimondottan fárasztóak, az olvasó legszívesebben átugraná, hogy újra rátaláljon arra az eredeti hangra, amely a vaskos kötet majd felében megszólal.
Mindemellett ismerős hangok egybemázolt kavalkádja Dés regénye, a hagyomány ilyenfajta keveredése adja a regény különlegességét, s talán, ami a legfontosabb, az időszerűségét. A már említett Salingeren kívül Molnár Ferenc, Hamvas Béla sorai törnek elő újra, nem is beszélve a többször megemlített Krúdyról. Jól ismert hasonlatok és képek illeszkednek bele a majd száz évvel későbbi Budapest időben megfagyott utcáinak ábrázolásába.
Látszik, Dés Mihály nagy és meghatározó regényt akart írni. De kérdéses, hogy a végeredmény mennyire felel meg ennek. A könyvben majdnem minden megvan, ami „kultregénnyé” tehetné nem csupán az értelmiség, hanem a „laikusok” számára is. Majdnem minden. Egyvalami azonban hiányzik: az önuralom és a magabiztos vágás, ami megszabadíthatta volna a regényt az eltúlzott elemektől. Másrészt azonban épp ez a csapongás ad egy saját stílust és eredetiséget a regénynek, amelyben egyáltalán nem érződik a posztmodern erőlködés szúrós izzadságszaga. Sokkal inkább az őszinteség. Nincs alaphang, de maga a főszereplő, Koszta János sem találja saját hangját. Adva egy ország a maga elvárásaival és szabályaival, amelynek megfelelni semmiképp sem lehet, de lázadni ellene sem igazán. Minden ideiglenes, minden változó, valami rossz, valamit valamikor nagyon elrontottak, a közeg mégsem rögzül egy Orwell-féle egysíkú állam képévé, amellyel már határozottan szembe lehetne szállni. A jelentéktelenség és a kicsinyesség földje ez. Adva a hős, aki épp regényhőssé nem tud válni. Ez Koszta János tragédiája: karaktere ugyan megvan, de a környezet, amely körülveszi, meghiúsítja a mártírrá válást.
Mi ez a regény? Kordokumentum? Vallomás? Egy eredetinek nem igazán mondható, de őszinte egyén portréja egy harminc évvel ezelőtti Magyarországról? Koszta János pontosan tudja, hogy ez az ország olyan, akár egy kiszélesített cella belseje, ahol aki valami értékeset akar írni, vállalnia kell, hogy csupán az íróasztalának írhat (Bibó, Hamvas, Petri). Alakja az öngyilkosság, az alkoholizmus, a szexmánia, az őrület és depresszió oszlopai közt látható, mindez némi humorral és (ön)iróniával, valamint egy nyolcvanas évekbeli világot tükröző nyelvezet által szólal meg. A szerző bemutatja, hogy a rendszervált(oz)ás idején valahol valami eltörött, ami két lehetőséget rejtett magában: a változás villámgyors lendületével túljutást vagy a fő-, ás hajszálrepedések végtelen torkolatrendszerében elakadást.
Ezért időszerű Dés regénye. Érzékenyen közvetíti a keserédes hangulatot, amely uralja ezt a vidéket évtizedek óta. Vannak földek, amelyek azért születtek, hogy kiürüljenek: ilyen a Pesti barokk világa is. Az emigrált baráté az utolsó szó. Egy évtizedek óta külföldön élő magyar író regénye a Pesti barokk. Fontos ez? Mindenképp. Aki elhagyja nyomorúságának földjét, az képes ellentmondásos érzelmeit eltávolítani önmagától.
Tanúja lenni a környezet és egy egész ország irracionalitásának olyan, mint figyelni a járdakövön fetrengő, haldokló apa kínos vicsorát. Egyszerre fedezni fel az ismerőst és az abszolút idegent ugyanazokban a vonásokban: „ez egy öregember volt, nem az apám […] egy eltorzult arcú öregember szürkés maszkja”. Izzik a kelet-európai (és a magyar) magárahagyottság. Ugyan a depressziót felváltotta az irónia e keserű pozíció miatt: éljen a plusz súly a hátakon, amellyel a rajtvonalhoz küldik a versenyzőket, hátulról mégsem indulhatnak. Mindenkinek kijár az azonos helyről való kezdés illuzórikus lehetősége.
A Pesti barokk nem egyszerű látlelet. Sok-sok hibája ellenére annál jóval több. A nyolcvanas években játszódik, szinte érezni az áporodott levegőt, ami lassan fojtja meg a főszereplőt, s ami a könyv felett birizgálja az olvasó orrát is. Időszerű a megjelenés, s szinte fájdalmas elismerni, de Dés könyvét épp az teszi különlegessé, hogy a benne leírt világ nem akar múlt lenni. Innen a kacsák nem repülnek el, s nem is szállítják őket sehová. Némán a park tavába fagynak, bízva az ideiglenesség illúziójában, hiszen minden évben jön a felolvadás. A barokk is csak egy korszak, nem örökkévaló. Ám épp az ideiglenesség válik az életfogytiglani fogság szürkés maszkjává.
Dés Mihály: Pesti barokk, Magvető, Budapest, 2013.
Pontszám: 7/10
