Lesz-e a lámpáéból napfény?

Vajon elégséges-e a műfajismeret, a formai precizitás és a kidolgozottság ahhoz, hogy egy mű megszólítsa az olvasót? – merül fel a kérdés Potozky László csíkszeredai születésű fiatal író második novelláskötetét olvasva.

A kétszáz oldalas Nappá lett lámpafény három ciklusba tagolt, tizenöt novellát tartalmaz. Az egységek rendre az első, harmadik és ötödik novella címét kölcsönzik. A nyitódarab, a Csendélet a bányatónál máris olyan elemekkel operál, amelyek Potozky debütkötetére, az Áradásra emlékeztetnek: a természetbe való kivonulás, annak változásaival összecsengő lelkiállapotok, az emberek közötti elidegenedés, a test fásultsága.

A novella retrospektíve eleveníti meg az elbeszélő és párja utolsó közös hónapjait. Nemcsak a fizikum, hanem az azt körülvevő világ is bomladozik. A beteg kedves csak a nyaralóházhoz közeli tóban tudja levetkőzni gátlásait: „csak a víz takarásában nem szégyellted meztelenséged”. A víz a legfontosabb archetípus Potozky írásaiban, ahogy Balázs Imre József is felhívta a figyelmet egy irodalmi esten. A jungi értelmezésben a víz a tudatalatti leggyakoribb szimbóluma, elérése pedig a holtpont, ahonnan visszatérni nem lehet. Nem csoda, hogy a novellában a haldokló nő csak a vízben tud önmaga lenni. A száraz nyár végén már nem csak a tó jelenti a vízforrást, a megállíthatatlanul szakadó eső mindent ellep.  A létszükséglet pusztító erővé válik. A két zárómondat felismerése, hogy lehetetlen az embernek a természet fölött uralkodni: „Állok és bámulom a tavat, ami nemsokára kihízza bányamedrét. Mert ez a víz csak áradni tud, leapadni sosem fog.”

A második ciklus első és utolsó darabjában szintén visszatér a víz: Az akvárium lakói a fantasztikus próza jegyeit hordozza, de benne van a kafkai abszurd, ami több írásból is visszaköszön. A gyermek narrátor apja régi vágyáról, egy akváriumról és annak beszerzéséről mesél, majd végigkövetjük, amint az apa függővé válik. Az akvárium és egy bizonyos hal iránti megszállottsága (ez Potozky több hősének tragikus sorsát beteljesítő vonás) a család vesztére lesz. Csakhogy a szenvedélybetegség a sok negatív velejáró mellett mégis kompenzál: így lesz a novellából mesés átváltozástörténet.

A másik, a víz jegyében íródott novella a Mi minden fér az esőbe?, melyet olvasni talán az egyik legfelfrissítőbb élmény. Egy oldalakon át ívelő mondat az egész, akár egy hosszan tartó esőzés, ami jól működik az események, perspektívák és vágások filmszerűsége miatt. A narrátor kedve szerint vezeti az olvasót, aki átadja magát az irodalom illúziójának, és végül elmosolyodik, hogy ilyen remek játéknak lehetett részese.

A fragmentáltság gyakorta szövegszervező elem a kötetben, a Csomag a nadrágban-t azonban nem tudja összetartani, az egyes részlek közötti átjárhatóság zavaros. A csillaggal elválasztott etűdök váltakozásában túl későn észlelhető, melyik szereplő vette át a narrátor szerepét, nehezítve a logikai átláthatóságot. Nem szerencsés megoldás, hogy a novellában szereplő testvérpár (bece)neve (Öcsi és Öcsi) visszatér a már említett akvárium-novellában, ahol az apa kedvenc és félelmetes halát is Öcsinek hívják. Eközben a novella az első kötetből jól ismert diktatúrák világát és utórezgéseit idézi, a családi történetek szerteágazóságát, valamint a régi rendszertől való elszakadás képtelenségét.

Hasonló motívumhálózat és miliő jellemzi a Disznóölést, itt ugyancsak egy testvérpár hatalommal való szembeszegülését követhetjük nyomon. A novella inkább egy stílusgyakorlatként hat, akárcsak a Hámozott fatörzsek és a Madárles. E két utóbbi gyerekszereplőkkel dolgozik, és a külvárosok poros világát ábrázolja, ahol nincs ártatlanság, csak pillanatnyi szórakozás és rögtönzött játékok, mégis: valamiért nem tud maga mellé engedni a szöveg.

Roppant letisztult és megható elbeszélés viszont A csirke. Egy magányos kisfiú szemszögéből látjuk a diktatúra (gyerek)világát. A fiú játszópajtások és játékszerek híján egy fehér galambot választ barátjául, bízva abban, hogy a szomszéd lányok így őt is befogadják csoportjukba. A novella zárlatában nincs katarzis, az átélés azonban megtörténik, a ritkaságszámba menő csirkelevesnek mi is ugyanúgy örvendünk, akárcsak hősünk.

A Gátépítők balladája fokozatosan erősödő intenzitású szöveg, kétélűen játszik rá a roma sztereotípiára. Az elején még úgy tűnik, a kis faluba érkezett három fiú képes megszabadulni az irántuk táplált előítéletektől, sőt elhiszik, meg tudnak változni. „– Cigányok vagytok? – kérdezte. – Nem. Csak árvák. – És mit akartok? – Nyaralni küldtek. – Pont ide? – Pont ide.” A befogadó közösség érezteti velük másságukat, a fiúk végül nem tudják kikerülni a sorsot, amit elvárnak tőlük: erőszakot követnek el, majd nyomtalanul eltűnnek, tovább éltetve mindazt, amit eddig is feltételeztek a „fajtájukról”.

Egy abszurd, mesterséges világot tár elénk Az ég szerelme. Teljesen átértelmeződik benne az ember által létrehozott és az embernek megadatott valóság vagy a természet fogalma. A kötet címadó novellájának újszerűsége egy színház általi beavatástörténet feldolgozásában rejlik. Mozgatórugója a fantasztikum és az illúziók elfogadása. A hős átváltozik: egy kritikán aluli előadás és annak főszereplőnője annyira megfogja a párjától elhidegült Kornélt, hogy teljesen a produkció hatása alá kerül, onnantól már nem csak nézőként vesz részt a színházi eseményben. Nappá lett a lámpafény, valósággá lett a díszlet, a kellék. Az elején csupán néhány, a színpadi szövegből származó mondatfoszlány van kurziválva, majd ezek egyre jobban elszaporodnak. A novella végére már csak dőlt betűs vallomást olvasunk: a beavatás megtörtént, a fikció valósággá lett.

A Kétezer-négyszáz-harminchármas a haláltáborok világát tárja elénk, és több ízben Kertész Imre műveire emlékeztet (a Sorstalanság névtelen, számmal jelölt foglya, akinek parabolaszerű története a Kaddis Tanító urára emlékeztet). Sajnos a szöveg kevés újat hoz, zárlata is összecsapott és érdektelen: „Buggyant volt szegény kétségtelenül. Egy jóindulatú félnótás. Mégis, egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy rettenetesen hiányzik. És az őrültsége átragadt másokra is. Mi egyébért kezdték volna el rebesgetni, hogy ő volt az egyetlen, akinek sikerült megszöknie? Igaz, hogy kissé megkésve, kivégzése harmadnapján, de az adott körülmények között ez akkor sem semmi.”

A kötet három utolsó novellája írósorsokat dolgoz fel, megismerés-, beavatástörténetként értelmezhető. Az elhivatottság, a tehetség vagy éppen ezek hiánya kihatással van az író környezetére, az önreflexív szövegek (az Indiánok tankok ellen egyik elbeszélője egy rövidprózai írás) az alkotólét viszontagságaira, örömforrásaira fordítják a figyelmet. A bravúros perspektívaváltások, a hol ironikus, hol rosszmájú narrátori szólamok ügyesen reflektálnak az írás folyamatára, a zárlat pedig arra késztet, hogy ne csak a narrátorok, de a szerző jövőbeli terveire is kíváncsiak legyünk.

Potozky László: Nappá lett lámpafény, Magvető, Budapest, 2013.