„Próbálok nem íróként létezni”

Függetlenül attól, hogy negatív utópia vagy sem, és hogy mennyi hasonlóságot mutat a valósággal, Gerőcs Péter regénye, a Győztesek köztársasága izgalmas könyv: egy kísérleti állam létrehozását mutatja be, miközben igyekszik portrét festeni egy enyhén szólva is ellentmondásos figuráról.



A főszereplő, Vincze Sámuel egy mintaállamot képzel el magas tudományos fokozattal rendelkező, több nyelvet beszélő értelmiségiekkel. A fülszöveget író Tóth Krisztina szerint a Győztesek köztársasága nem negatív utópia, más olvasatok szerint viszont az értelmiség apokalipszisét mutatja be. Te hogy érzed?

Műfaji kötöttségekben egyáltalán nem gondolkodtam, nem volt ilyen intencióm. Egy figura érdekelt. Amibe a történet kifut, inkább ennek a figurának az ötlete volt, mint az enyém. Persze voltak róla elképzeléseim, de nem jutott eszembe, hogy negatív utópia lenne. Azért sem, mert az én olvasatomban fontosabb a főhős, mint az a társadalmi metszet, ami kellene ahhoz, hogy negatív utópia legyen. Lehet ilyen vonatkozása is, de szerintem nem jár jól sem a szerző, sem a szöveg, ha értelmiségi apokalipszist akar bemutatni.

Van egy mellékszála a történetnek, amely viszont a főszereplőn túlmutatva az ellenzéki közegről is elárul valamit: egyik munkatársa, Szőlős Márton a folyton hőzöngő, de eredményeket felmutatni nem tudó értelmiséget ostorozza egy cikkében, emiatt saját társulata üldözi el.

A szövegtől függetlenül is érdekes, ki hogyan definiálja az értelmiségi létet. Ha szigorú vagyok, akkor mindegy, hogy gondolkodóként politikailag hova pozicionálja magát valaki, mert ha nagyon dogmatikus, az én fogalmaim szerint nem lehet értelmiségi. Olyan szándékom volt, hogy legyen legalább egy figura, aki tényleges kritikai attitűddel opponálja ezt a dogmatizmust. Ő egy szuverén gondolkodó. De vajon fontos-e egy figura kapcsán általánosságot megfogalmazni a szöveggel kapcsolatban? Nem biztos.

Az, hogy ez a társulat kísértetiesen hasonlít a Krétakörre, hogy Vincze Sámuel és Pusztai László karaktere sokak szerint konkrét személyekkel, Gulyás Mártonnal és Schilling Árpáddal azonosítható (noha bizonyos vonásaikban eltérnek tőlük, és máshogy alakul a sorsuk), mennyire szűkítheti le az olvasói kört? Mennyire távolíthatja el a szövegtől azokat, akik nem foglalkoznak színházzal, politikával, nem jut eszükbe ez a referenciális olvasat? Tudom, provokatív a kérdés.

A válasz is provokatív lesz: szerintem ez az olvasat egyáltalán nem alapvetés, a történetben szereplő társulatnak semmi köze a Krétakörhöz. És ezt nem azért mondom, hogy utólag megpróbáljam magamat vagy másokat tisztára mosni. Gulyás Marcinak csak egyetlen jellemvonását emeltem ki, de a karakter megalkotásakor felhasználtam még húsz másik ember vonásait. Ha ez ennyire referenciálisan olvasható szöveg lenne, az baj lenne. Sok minden elveszne belőle, vagy talán az egész szöveg érdektelenségbe fulladna. Hallottam már olyat, hogy más társulatokkal is felfedezhetők párhuzamok, ami számomra megnyugtató. Sok olyan profi olvasó volt, aki nem ismerte a nevesített társulat életét, fel sem merült benne ez az olvasat, mégis prímán el tudta olvasni a szöveget. Egy kicsit bánom, hogy ez a párhuzam néhány kritikában leíródott. Volt ugyan rövidtávon rálátásom a Krétakör működésére, de kedvelem azokat az embereket, és nem is akartam senkit megbántani közülük.

Mivel azonban dolgoztál is a Krétakörnél, mégiscsak merítettél valamit abból az időszakból, még ha a regény többi része fikció is. Előfordul, hogy egy közösség felismeri saját tagjait, példaként Grecsó Krisztián Pletykaanyu című elbeszéléskötetét szokták emlegetni. Ott kisemberekről volt szó, itt viszont országosan ismert személyekről. Bár ahogy mondod is, nem egy az egyben másoltad őket, mégsem volt olyan félelmed, hogy magukra ismernek?

A dolgok kombinálásával válik valami fikcióvá. Nem tudok olyat leírni, amit még soha nem láttam vagy tapasztaltam. Bizonyos arányban vannak itt jelen felismerhető elemek, a Krétakörrel való hasonlóság csak aránybeli eltolódás. Eszembe jutott annak a lehetősége, hogy emiatt néhányan görbén néznek rám, és nem csak olyanok, akiknek van közük a Krétakörhöz, vagy fontos nekik. Referenciálisan olvasni könnyű, és ha valaki meg akar sértődni, akkor meg fog sértődni. Ismerünk olyan történeteket is, ahol úgy kezdett pereskedni egy olvasó egy íróval, hogy az író nem ismerte őt, tehát nem is mintázhatta róla a figuráját. De azt be kell vallanom, hogy felismerhetőek azok a panelek a történetben, amik konkrétan a Krétakörre vonatkozhatnak. Ennek viszont nem az az oka, hogy a Krétakörről bármit akartam volna mondani, hanem az egyszerű rutintalanság: nagyobb szükségem volt panelek használatára és megőrzésére. Ha még egy évet ülök a szövegen, ezeket a paneleket talán eltüntethettem volna.

Vincze Sámuel, ha nem tekintjük Gulyás Márton alteregójának, lehetne bármelyik hazai művész vagy „kultúrharcos” karikatúrája, aki a politika felé sodródik? Vagy akár olyan politikusoké, aki a tűz közelébe kerülve eltávolodik korábbi eszméitől?

Ez egy veszélye a szövegnek. Teret ad annak, hogy a politikum felől olvassuk, engem viszont egy élettörténet érdekelt, egy portrérajzolás lehetősége vagy inkább lehetetlensége. Az, hogy egy jellemvonásaiban ennyire széttartó figura működhet-e egységes karakterként úgy, hogy nem látjuk a belső motívumait, csak spekulálni tudunk, főleg azért, mert van egy közvetítettség a főszereplő, az elbeszélők és az olvasó között, és maguk az elbeszélők is csak spekulálnak. Ennek a játéktere érdekelt, és az, hogy így fel lehet-e építeni egy fejlődésregényt vagy egy fejlődésregény fonákját. Ha ki akarom bontani azokat a potenciálokat, amik ennek a figurának a történetében rejlenek, akkor belefutok abba, hogy kibontakozik egy politikai karrier sztorija is. De megint ugyanoda kanyarodok vissza, hogy nem a politika érdekelt, nem a negatív utópia vagy a történet társadalmi metszete, hanem Vincze Sámuel története. Nem lehet vele kapcsolatban általánosságokat megfogalmazni, nem engedi meg a szöveg, hogy levonjuk azt a következtetést, hogy a magyar politikusok így működnének, innen érkeznének, és ide tartanának.

Nem féltél az esetleges politikai áthallásoktól? Attól, hogy bármelyik oldalra besorolnak?

Hogy létezik-e bármilyen tematikai aknamező? Igen, de ha egy író ezt nagyon szem előtt tartja, és a sorvezetője lesz írás közben, akkor az megöli az alkotói folyamatot. Ez szempont, és külső szempontokat soha nem szabad túl nagy hangsúllyal figyelembe venni. Nem fizetett nekem egyik politikai párt sem azért, hogy ezt a regényt megírjam. Ha vannak ilyen jellegű rejtett üzenetei egy szövegnek, az nem biztos, hogy szerencsés. Sokkal inkább poétikai kérdések merülnek fel itt, ábrázolásbeli problémák. Sőt megkockáztatom azt is, hogy apolitikus ember vagyok, azzal együtt, hogy követem a napi politikát, ami viszont inkább elméletileg, filozófiailag érdekel. Mennyire rejlik a fasizálódás veszélye ab ovo a demokráciában? Merthogy ott van, sokszor nehéz is felismerni. Ezzel sok regény foglalkozik a 20. század második felében.

Bár egyetlen ember fejéből pattan ki az ötlet, de épp az az izgalmas, hogy a körülötte lévők, túlnyomórészt értelmiségiek sem gondolnak bele, hogy a víziója hova vezethet.

Ha egy vízió egyetlen ember fejéből pattan ki, akkor számomra az az érdekes, mennyire van jelen a pozitív irányú változtatni akarás, egyfajta emberi jóság és a gonoszság, ráadásul egymástól el nem választható módon, ugyanazokban a gesztusokban. Antropológiailag, filozófiailag is érdekes, hogy mennyire lehet új gondolatokat megfogalmazni az emberről vagy legalábbis konkrét személyekről. A morális olvasatokat eleve próbálom kerülni, privát életemben és szövegek olvasatának kialakításakor is. Ami nekem fontos volt, hogy léteznek személyek, akiknek van olyan karizmája, hogy egy ilyen víziót megvalósíthassanak. Látok olyan embereket, akik maguknál idősebb és papírforma szerint okosabb embereket manipulálnak. Egyfajta válasz is arra a szöveg, hogy ez viszont hosszú távon nem lehetséges. De az, hogy létrejött ez az izolált közösség, mutatja, hogy van valami félelmetes erő, amivel ezek az emberek rendelkeznek.

Tehát megvolt Vincze Sámuel karaktere, aztán az ő portréjának megfestéséhez választottad ki a struktúrát és a vallomásaikban róla beszélő többi figurát?

Igen, elkezdett izgatni ez a figura, gyurmáztam a fejemben. Csak fél évvel később jöttem rá, hogy regényformát akar magának. Sokat kellett gondolkodnom, aztán váratlanul pattant ki a fejemből a későbbi szerkezet. Még arra is emlékszem, hogy azt a pillanatot megelőzően egy beszélő fejes dokumentumfilmünk jutott eszembe. A beszélő fejesség mint filmes szerkesztési elv ismert dolog, és azon gondolkoztam, hogyan lehet átemelni szövegbe, lehet-e beszélő fejes regényt írni. Az, hogy egyszerűen csak beszámolókat hallunk valamiről, plusz nehézség, ugyanakkor megnövekedhet a játéktér a fantázia számára.

A főszereplő csak egy levélben szólal meg, a többiek viszont – az anya, a szerető, kollégák és egy táborlakó – hosszan beszélnek róla. Kihívás volt megtalálni az egymástól eltérő hangokat?

Igen, ez is nagyon izgatott. Az, hogy a cselekmény mennyire hiteles vagy rekonstruálható, és az, hogy kik beszélnek és milyen hangon, néha kizárják egymást. Nekem például fontos lett volna, hogy az apa is megszólaljon. Miért ne szólalhatna meg? Hozzáférhető a figurája, a nyomozó megtalálhatná, mégsem jelenik meg. Egyszerűen azért, mert a hangja gyengítette volna az összes többit, nem tudott volna önálló, újszerű regiszterévé válni a regénynek, és ez fontosabb szempont volt annál, hogy még hitelesebb legyen a történet. Sok másik embernek is meg kellett volna szólalnia, például a fotósnak, és azzal, hogy nem szólaltak meg, talán kevésbé meglepő az apa kihagyása. Lehet azt mondani, hogy ez csak egy megszerkesztett része egy vaskosabb nyomozási aktának, és csak jelzésértékkel emelődik ki belőle néhány ember vallomása. Szóval több szempontnak kellett írás közben megfelelni. Élvezetes volt, és pont a nehézsége miatt. Kicsit olyan, mint egy mérnöki munka, és ezt nem minősítő jelzőként használom. A titkárnő figurája viszont később került bele a szövegbe. A kritikákat elnézve ez valakinek nagyon tetszett, másnak nagyon nem. Ennek akár örülhetek is, de olvasóként nincs viszonyom a saját szövegeimhez.

Nekem tetszett a titkárnő szövege, csak egy kicsit hosszúnak találtam. Egy ilyen szereplő szándékosan rontott nyelvén megszólalni íróként élvezet vagy kihívás? Több dologra kell figyelni vele kapcsolatban, mint a többi elbeszélőnél?

Azért akartam nagyon belerakni az ő szövegét, mert egyszer csak éreztem, hogy hallok egy hangot. Ha ez történik, az a tapasztalatom, hogy nem szabad kritikailag semmit sem gondolni róla, hanem el kell kezdeni nagyon gyorsan írni. Annyi reflexiója lehet ilyenkor az embernek az írás sikerességét illetően, hogy mennyire zajlik a szöveg. Emlékszem, éppen lent voltam Csopakon februárban, jó hidegben, és nem vettem észre, hogy eltelnek a napok. Egy hétig írtam ezt a szövegrészt, tulajdonképpen csak aludtam és ettem közben. Ennyire intenzív szövegzajlás nem volt jellemző egyetlen másik elbeszélésre sem. Láttam, hogy rengeteg redundancia van benne, mármint nem csak olyan, ami a figurából következik – nehéz volt meghúzni a határt. De az írás folyamatakor egy ilyen rontott nyelv létrehozása, ha az ember hallja a hangot, sokkal inkább érzéki örömet ad. Ez inkább azonosulás, mert már nem is spekulálok azon, ki ez a figura, hanem egyszerűen szólva ő vagyok. Azt veszem észre már a második kötet óta, hogy szeretek játszani hangok utánzásával, és itt ez jól hasznosítható volt.

A történet az elbeszélések mozaikjaiból áll össze, más és más perspektívából látjuk a főhőst. Ezek az elbeszélések különböző narratívákat és eltérő verziókat is jelentenek, és néha az időben is ugrálunk, mégis nagyjából lineáris marad a történet Vincze Samu gyerekkorától a nagy terv megvalósításáig. A tervezett szövegrészek kihagyása és újak megírása mennyire nehezítette a cselekményvezetést?

Az elején adta magát, végig is írtam, de amikor kész voltam vele, láttam, hogy nem stimmel néhány szöveg. Ezekkel kellett sakkozni. Miután megcseréltem a helyüket, sok minden borult, a motívumhálózat szövete sérült. Visszamenőleg kellett beleírni dolgokat, illetve kivenni belőle események leírását, amik korábban nem derülhettek ki. Amikor készen volt, Margócsy István javasolta, hogy valamit még írjak hozzá. A fotók leírása ekkor született, mert nehézséget jelentett volna visszaülni a szövegbe, újabb figurát megalkotni. Talán kicsit furcsa lezárás lett.

Mennyi ideig írtad a regényt?

Két és fél évig, ami inkább bruttó három, féléves lukkal.

Amikor új munkába kezdesz, milyen típusú kihívás érdekel? Ez a könyved teljesen más, mint amilyenek az előzőek voltak. Sem egy-egy korábbi könyv megírásának élvezete, sem pedig kritikai sikere vagy népszerűsége nem sarkall arra, hogy folytasd valamelyik megkezdett irányt? Nem akarsz brandet építeni?

Több cégben dolgozom azon, hogy fejlesszük a brandet, de ezt szólóban nem csinálom. Próbálok nem íróként létezni a világban, mert abból óhatatlanul következne a brandépítés. Ha ezt érezném magamon, nagyon elszomorodnék vagy haragudnék magamra. Magam előtt titokban vagyok író, és nagyon örülök, amikor jön egy kérdéskör, ami szövegben feldolgozható. Közben sokat olvasok, ezzel próbálom napról napra elsajátítani a szakma skilljeit, készségeit. Megnyugtató, hogy egy szöveg létrejötte után nem túl nagy spéttel adódik egy újabb ötlet. Remélem, ez most már végig fogja kísérni az életemet. Vagy nem, és akkor annak is meglesz az oka. Viszont egy meglévő brand, és itt most Mészölyre hivatkozom, mégiscsak fontos vagy iránymutató: ne egy tömbből faragja ki az ember az életművét, legyen experimentális, és nekem Mészöly ezt is jelenti. Minden szövege új felfedezés, noha van bennük a nyelvi és más értelemben vett egység. Azt nem tudom, hogy nekem van-e valamilyen nyelvem, de szerintem nem is lenne szerencsés, ha ezzel foglalkoznék. Vagy kialakul, vagy nem, erőszakolni biztos nem lehet. Próbálom komolyan venni, hogy nem irodalomban gondolkodom, hanem egy-egy adott probléma megoldásán. Ha mással foglalkoznék, akkor is ez lenne az észjárásom. Nem akarom ezt a négy könyvet, az eddigi rövidke pályaszakaszomat misztifikálni, bár nemrég gondolkodtam erről egy picit, és rájöttem, hogy van egy önálló narratívájuk. Miközben tematikailag nagyon különállóak, az én belső alakulástörténetem felől nézve az egymásutániságukból származik ez a narratíva.

A folyamatos távolodásról van szó? Ezt mondtad már valahol, véletlenül olvastam, és emlékszem rá. Eltávolodás a saját személyedtől, az irodalmi hagyománytól…

Na, erről meg is feledkeztem, de legalább ugyanazt gondolom róla most is, mint amikor ezt mondtam. Ennél többet viszont tényleg nem szoktam erről gondolkodni. Olvasom a kritikákat, és azokból tájékozódom saját magammal kapcsolatban, mert ha egy szöveg létrejön, azt elhagyom. Tájékozódom arról, ki mit lát, mit olvas bele egy szövegbe, milyen összefüggéseket fedez fel a különböző kötetekben megjelenő kérdésirányok és motívumok között. Mondtak már olyat, ami nekem nem is jutott eszembe, pedig ott van.

Meddig fokozható ez az eltávolítás?

Később talán már más aspektus is fontos lesz, nemcsak ez. Most a vizualitás, a vizuális médiumok elbeszélhetősége az, ami nagyon érdekel, bár érdekelt már a Tárgyakban is. Az első három kötet fő motívuma egyébként az emlékezet kérdésköre, ami akár a negyedikről is eszembe juthatna. Ráadásul a Győztesek köztársaságában az emlékezet sokrétűbben problematizálható, mint az előző kötetekben. A konfabulálás mindig nagyon érdekelt, ami morálisan megfogalmazva önbecsapás vagy élethazugság. De a narratológiai alakzatai sokkal érdekesebbek, mint a morális olvasata.

Ha már Mészöly és a vizualitás is szóba jött (forgattál filmet Mészölyről), el tudod képzelni, hogy akár évekig nem foglalkozol írással, hanem, mondjuk, a vizuális művészetek felé indulsz el?

Nem, nekem a filmezés kevésbé fontos, bár csinálok egy hasonló dokumentumfilmet, mint amilyen a Privát Mészöly volt, de közben írom a szövegeimet is, most például egy elbeszéléskötetet. Elhagyni tevékenységet kevésbé szoktam, inkább a tevékenységeim körét bővíteni, ami csak azt jelenti, hogy még kevesebb időm marad, mondjuk, aludni. Nem hiszem, hogy dokumentumfilm-rendezőként fogok magamra gondolni valamikor is. Annak, hogy egyébként megélhetési videógyártó vagyok, mindehhez semmi köze nincs, csak technikai azonosság.