Egy értékvesztett dimenzió

Rakovszky Zsuzsa az utóbbi években mind a líra, mind a próza műfajában marandót alkotott, ám az elmúlt időszak mérlege életművében mégis inkább a próza felé billent. A Történések ugyan zsebkönyvi méretű verseskötet (az Időmérték sorozat darabja), ám ahogy a cím is utal rá, szinte prózai történetek bontakoznak ki belőle – hol különálló egységekként, hol összefüggően, folytatásos jelleggel. Rakovszky költészete egyszerűbbé, dísztelenebbé, formailag homogénebbé, kevésbé sokszínűvé vált az előző kötetekhez képest, súlyuk azonban változatlanul rátelepszik a lélekre. A három, ciklusszerűen elrendezett „történések” elsősorban a belső folyamatok apró rezdüléseire vonatkoznak – nem pedig a kiváltó események sokaságára –, illetve az elmúlt évtizedekben a világban végbement változásokra, értékrend-módosulásokra utalnak. A megörökített szituációk a címben sugallt mozgalmassággal ellentétben szinte statikusak. Aktualitásuk mellbevágó.

A versek a szerzőtől már megszokott békét, harmóniát sugárzó, természeti képekkel vastagon átitatott művek, melyekben ugyanakkor feszültség szikrázik. Hangnemét beletörődöttség, reményvesztettség, sőt keserűség hatja át, szókészlete viszont könnyed, szinte a hétköznapi társalgásokat idézi. Már a legelső vers, a Klondike egyik sora értelmezhető az egész kötet kulcsmondataként: „ádáz gyanakvás és gyűlölet, / egymás és a világ iránt”. A versekben a templom lebontásának, a hit, az alázat, a hagyományok megtagadásának és az istenek iránti tiszteletnek a hiánya jelzi, hogy a értékrendünk alapvetően rendeződött át, és míg korábban az emberek alárendelték életüket hatalmuknak, most azt sem tudják, hogyan néznek ki – kizárólag szükség esetén próbálnak oltalmat és vigaszt nyerni létezésükből. Rakovszky Zsuzsa kötete örökös visszavágyódás a múltba, identitásvesztett és -tévesztett szubjektumok bolyongása az idő kavargásában.

A kötet íve szépen kirajzolja az értékvesztés tényét, majd ennek részleteire tér ki. A múlt értékei elpusztulnak, az addig helyesnek és tisztességesnek vélt normáktól ma viszolygunk, és megvetésre méltónak találjuk őket – továbbörökítés helyett. Ennek egyik legfontosabb központi problémája a digitalizáció okozta megrekedtség valóság és virtualitás között, illetve az egyének társas magánya, kimaradása a hétköznapi tevékenységekből, az emberi kapcsolatok ápolásából. Életük tétlenségbe fullad a függőségtől, és kiüresednek: „Szürkék vagyunk, akár az árnyak, / sápadtak, mint a holtak szelleme, / mert azok is vagyunk: / mozgó, táplálkozó, párzó halottak! / Árnyakként kóválygunk egy árnyvilágban, / ahol az élet forrása kiszikkadt, / lelkünk üres, elménk a semmit őrli, / megértünk réges-rég a pusztulásra!” Figyelemre méltó és eredeti gondolat, hogy a számítógépről ugyanabban az értelmezői keretben szólnak a sorok, mint néhány évtizeddel vagy egy évszázaddal korábban a tudatmódosító szerekről/szerek segítségével írtak íróink, csak más kontextusban – ugyanúgy uralja életünket, elidegenít, eltorzítja és beszűkíti világérzékelésünket: „ebben a pár órában többet élek, / mint más évek alatt. Nevet cserélek, / s karaktert, ha kedvem ebben telik, / az elrontott élet helyett pedig, / ha akarom, jöhet egy másik élet.” A párhuzam azonban kevésbé állja meg a helyét, ha mérlegelni és összehasonlítani próbáljuk a drog és a digitális eszközök előnyeit és hátrányait: az előbbi mellett nehéz lenne pozitívumokat felsorakoztatni, attól eltekintve, hogy önkívületi állapotba lehet kerülni tőle, ami időnként remekműveket eredményez.

A záró versek tanúsága szerint a 21. században „évjárat” szerint, szinte árucikként és tárgyként cserélgetjük partnereinket, vagy éppen napoljuk el az együtt töltött időt a tévében sugárzott focimeccs miatt. Az önzetlen segítségnyújtás fogalma ismeretlennek számít ebben a világban: még legapróbb cselekedeteinket is az önérdek mozgatja – legfeljebb akkor teszünk szívességet, ha cserébe mi is elvárhatunk majd valamit. Az Egy péntek este szót ejt a bölcsészettudományok és a művészetek leértékelődéséről és anyagi létbizonytalanságáról is – miközben elsősorban épp ez a tudományág szolgálná az imént említett hagyományaink, kultúránk megismerését és őrzését. A kötet igyekszik felhívni a figyelmet arra, hogy egy támasz- és biztonságérzet nélkül maradt dimenzióban milyen sokat tehetnénk a körülöttünk élőkért némi empátiával, figyelmességgel és az előítéletek felszámolásával, hiszen gyűlöletünk tárgyai ugyanolyan emberek, mint mi magunk – azonban szinte beteges késztetéssel keressük újabb és újabb célpontjainkat az önigazolás és a másokon való felülkerekedés reményében.

A Történések felépítettsége és koncepciója talán nem annyira aprólékosan kimunkált, mint a Visszaút az időbené vagy a Fortepané, de olyan időszerű, markáns és releváns problémafelvetéssel bír, amely mellett senki sem mehet el szótlanul, hiszen érzékeljük a mindennapokban. Ez az erénye ugyanakkor kissé hátrányára is válik abból a szempontból, hogy szeretne kitűnni trendiségével (többek között az internetes társkeresők és „A pszichológus válaszol” rovatokat témájává avatva), és az ehhez kapcsolódó gondolatok lassan annyira beisszák magukat a kortárs szépirodalmi alkotásokba, hogy elveszítik újdonság- és eredetiségértéküket – szinte csak sokszorozódnak. Nem könnyű már ebben a tematikában eddig fel nem vetett ötlettel előrukkolni, ráadásul a kötet némileg mintha bele is fulladna fásultságába és szemléletének egyoldalúságába, a „régi szép idők” elengedésének képtelenségébe. A szövegek prózai folyása, gördülékenysége mindazonáltal remekül működik a vers kötöttségein belül, nem akasztja meg vagy zilálja szét tömörségüket, rímrendszerüket, sőt, dialógusokat is beépít. Művészi színvonaluk végig kiegyenlített, bár emiatt egybe is olvadnak, kevés írás lenne kiemelhető a sokaságból: az egyes versek önállóan nehezebben állnák meg a helyüket, mint így együtt. Rakovszky Zsuzsa művei valóban útravaló versek, amelyek a szélesebb közönséget is megszólíthatják – főként a líra műfajának perifériára szorultságához képest.

Rakovszky Zsuzsa: Történések, Magvető, 2018.