Saját igazságok

Tóbiás Áron kötete kordokumentum a javából. A szerző 1946-ban indult a Magyar Rádió munkatársaként, ekkor készítette el a Megmentett hangszalagok első beszélgetéseit. 1955 januárjától az Írószövetség akkor induló kiadójának, a Magvetőnek szerkesztőjeként folytatta pályafutását. 1956-ban tagja volt annak a delegációnak, amely utasítást kapott a Magyar Rádió Munkástanácsától, hogy vegye át a Parlamenti Rádió irányítását, így hallgatta meg élőben Nagy Imre beszédét.

1956 leverése után november 14-én a Nagy-budapesti Központi Munkástanács alakuló ülésén az Írószövetség képviseletében Varga Domokossal együtt felterjesztették a Kádár Jánossal való tárgyalás alapjául Bibó István tervezetét a magyar kérdés kompromisszumos megoldásáról. A tett súlyos következményekkel járt. A Bibó István és társai elleni per vádlottjaként börtönbüntetésre ítélték mindkettőjüket. Ekkor kezdődött meg Tóbiás Áron harmincéves kitiltatása a rádióból. Tóbiás ennek ellenére folytatta megkezdett programját: immár a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársaként mikrofonjával járta körbe híres magyar művészek műhelyét, lakását. Ezeket az éveket öleli fel a Megmentett hangszalagok, amelyben a szerző a személyes sorsok mentén egy korszakot tud ábrázolni: hitelesen, nem csak egy szemszögből.

A kötet maga három részre tagolódik: Kincskeresők – a 19. században született nemzedék – A boldog embertől Az ember tragédiájáig; a Reménykedők – A 20. században születtek – A Tücsökzenétől a „fácános forradalomig”; valami a Krónikások – Az évszázad viharaiban – Moldvától Martinique szigetéig. Minden beszélgetésnek van egy világosan kirajzolódó íve. Tóbiás Áron egyik legjellemzőbb kérdezői módszere, hogy igyekszik mindig mederben tartani a beszélgetéseket, nagyon jó érzékkel követve a beszélgetések dinamikáját – Jékely esetében például oldva kicsit a szűkszavúságot, Pilinszkynél pedig a túláradó mondatokat néhol kicsit megzabolázva. Jó kérdezőhöz méltón a kérdések mellékszálain felbukkanó érdekes történeteket hagyja kibontakozni.

Ugyanakkor legtöbbször arra sarkallja beszélgetőtársait, hogy adjanak valamiféle summázatot akár életükről, akár irodalmi pályájukról. Arra a kérdésre, hogy mi az ars poeticájuk, illetve milyen a jó irodalmi mű, a válaszok széles skálán mozogtak. Kós Károly a következőt mondta: „az embereknek kell a mese [...], adjon nekik az életben valami szépet vagy jót, valami útmutatást anélkül, hogy ők azt tudnák”. Kassák kiindulópontja ezzel szemben, hogy a „művészek elindulnak, hogy megkeressék a szépséget, és eljutnak a törvényszerűségekhez”. Pilinszky valahol a kettő között áll saját „definíciójával”: „A költő itt médium a világ és a vers közt, attól függ, hogy győzi-e azt a közvetítő szerepet, hogy a vers és a világ közt tud-e kapcsolatot teremteni.”

Fontos emellett, hogy Tóbiás megadja a lehetőséget arra, hogy beszélgetőpartnerei elmondják azt, amit saját magukról, saját megítélésükről gondolnak. Ez az olyan szerzők esetében, akiket sokféle mítosz övez, illetve akiket a politika szeret kisajátítani, különösen fontos. Kiemelendő ebben a tekintetben a Németh Lászlóval készített, hosszabb interjú. Németh László, aki saját korában sem feltétlenül talált pozitív fogadtatásra, talán a mai huszonévesek számára kevéssé hozzáférhető szerző. A tananyag óvatosan bánik vele, és sok visszás elem kapcsolódik nevéhez – főleg a Kisebbségben című könyve miatt. A Tóbiás-interjúból azonban kirajzolódik egy másfajta Németh László-kép. Egy olyan alkotóé, aki hajlandó beismerni, hogy tévedett: „Lehet, hogy túloztam is a német veszély jelentőségét, és mondjuk, bizonyos fokig fölvettem védekezésben azokat a mozdulatokat, amikkel támadtak minket.” Ugyancsak érdekes megfigyelni, hogy Móricz Zsigmond és József Attila mellett az ő neve fordul elő legtöbbször kortársai beszélgetéseiben, és nem negatív értelemben. Sokan – többek között Pilinszky is – dicsérik európaiságát. Hasonlóan különleges a Lukács Györggyel készült interjú, akinek a nevét szintén sok előfeltevés övezi.

Pilinszkyvel szintén egy hosszabb lélegzetvételű interjút közöl a szerző. Az akkoriban már elismert és kanonizált szerző szerénysége meglepő. Megvilágító a beszélgetés abból a szempontból, hogy míg Pilinszkyt legtöbbször „intellektuális” szerzőnek tartják (ami kétségkívül igaz), megmutatkozik az a szándéka is, hogy közérthető legyen – Simone Weil ebben a tekintetben is példaképe.

Amellett, hogy a legtöbb interjú tehát egyfajta életutat és alkotói pályát kíván bemutatni – egyébként nemcsak szépirodalommal, hanem filmmel (Lengyel Menyhért, Korda Vince) és képzőművészettel (Szőnyi István, Fülep Lajos) foglalkozó személyekét egyaránt –, rávilágít az adott korszakra is, amelyben az interjúalany élt és működött. Az első részben még a Nyugat hatása dominál – a lap körül csoportosuló főbb alakokhoz fűződő viszony: főképpen Adyhoz mint egységesen elismert vezető személyiséghez.

A második és harmadik részben megjelenő írások azonban már erősebb politikai vetülettel rendelkeznek. Ezeknek a szövegeknek a legnagyobb erőssége, hogy szerzőjük egy olyan korban mert kérdezni, amely mesterséges csendet teremtett maga körül, és arra kondicionálta az embereket, hogy ne kérdezzenek. Kiderül belőlük, hogy a kommunistának kikiáltott írok mennyire voltak valójában kommunisták (például Kodolányi). Szívbemarkoló a Gelléri Andor Endréről szóló rész, a novellista anyjának visszaemlékezése: Gellérit „[h]alálra kínozta Murai alezredes, akinek a Népbírósági tárgyalásán aztán az édesanya volt a koronatanú”.

Megismerjük az íróper részleteit, Bibó szerepét a forradalomban és a forradalom után. Egy-egy félmondatból kirajzolódik a „három T”(tiltott, tűrt, támogatott) rendszere is, az interjúk révén kicsit jobban ráláthatunk a cenzúrára. Megtudhatjuk azt is, hogy József Attilát miért zárták ki a Kommunista Pártból – Fejtő Ferenc azt mondja, hogy verseinek népi felhangja nem fért be a párt ideológiai keretei közé, egy másik interjúban azonban a pszichoanalízis és a mentális zavar jelenik meg legfőbb okként.

Az interjúk révén valamennyit megsejthet a rendszerváltás után született olvasó is a kommunizmusról, illetve az értelmiség politikai állásfoglalásáról – hogy például a kommunizmus Vas István szerint jobban rokonítható a fantáziával, a költészettel, mint a szociáldemokraták elvei. A Megmentett hangszalagok hiánypótló olvasmány. Megismerhetjük az itthon és emigrációban élő magyar művészek személyes történetét egy nagyobb történet tükrében: a nagy világégések, a fehérterror, a kommunizmus és legfőképpen a Kádár-rendszer viszonylatában.

Tóbiás Áron: Megmentett hangszalagok – A megálmodott Magyarország – beszélgetések, emlékezések, Kortárs Kiadó, 2015.