„Bár volna két életem, nevetnék mindenen!”

A Salgó blues címhez jól illik a borító közepén kiemelt két söröskupak, pontosabban az ábrázolt társadalmi rétegben és egyúttal a szövegben szimbolikus Kőbányai-kupak. Az egyiken bányászjelvény látható, utalva a település és néhány szereplő ellentmondásos közelmúltjára: a feltörekvést célozva messze a föld alatt dolgoztak vájárként. A másikon a „nem nyert” felirat olvasható, amely jelzi az előző próbálkozás sikertelenségét, egyszersmind megbélyegezve a figurák életét, hiába a bányászok „Jó szerencsét!” köszönése. A szerencse forgandóságának hitéről még a mélyszegénységben élők sem mondtak le teljesen, nagy ritkán rámosolyoghat valakire Fortuna – játékgéppel vagy sefteléssel. Legjobb esetben valahogy úgy, ahogy Puskás Öcsi felívelő pályája mutatja. Emblematikus figura ő, visszatérő helyet kap az események háttereként, a kocsmai poszteren.

Juhász Tibor első prózakötete témában, korszakban, helyszínben, az alulnézet szemszögében is jól illik az 2015-ben megjelent Ez nem az a környék című első verseskötete mellé. A szoros kapcsolatról árulkodik, hogy amíg az első vers A harangszót várják címet viselte, az első novella a Harangszóra várni. A harangszó a láthatatlan, mégis létező szakralitás szimbóluma, amely egyaránt áthatja mindkét művét. Az elbeszélés központi szereplője Feri, aki igyekszik kevés szóval sokat mondani, ahogy maga a szerző is – és még valaki, aki – Istenhez hasonlóan – jelen is van a könyvben, meg nem is. Feri gondoskodó jelleme még közelebb visz ehhez az alakhoz. Az író ugyan nem nevezi meg, ahogy a Bibliában is csak a háttérben szerepel, de a Feriék erkélyéről szemlélt templomot róla, Szent Józsefről nevezték el. A munkások patrónusa illeszkedik legjobban ebbe a környezetbe, egy egyszerű ács, aki azonban egyedi jelentőségű. E novella kiemelt szerepét strukturális pozíciója is támogatja, és az események hátteréül szolgáló világlátást itt mutatja be a szerző az erődszerű, robusztus templom leírásában, ahol az Isten háza elszeparálódni látszik a hívektől. Harang talán nem is lakik már bástyaforma tornyában, vagy csak hallgat – olvassuk, azaz nyitott kérdés marad, mennyire Istentől elhagyatott világ ez. Ha valamelyest az is, az ábrázolt alakokhoz közel álló Szent József mintha a templom helyett Feriéknél időzne, őt támogatná a magatehetetlen Margit emberfeletti erőfeszítést igénylő gondozásában.

A narrátor később még visszatér hozzájuk, ahogy a későbbi főbb szereplők is többször megjelennek a továbbiakban. Vagyis az önállóan is olvasható novellák nem szeparáltak, inkább fejezetjellegűen fűződnek össze novellaregénnyé, amely egészében ad teljesebb képet a jellemekről. Az emberekéhez hasonló az épületek sorsa is, például az államszocializmussal vívott küzdelmet kiüresedve túlélő templom. De említhetjük a kolduspalotákat, ahol jelenleg a láttatott szegényebb emberek, közmunkások élnek, és a hajdani virágkor hervadását tükrözik. A Kék Acél kocsma pedig, ahol a cselekményszálak összefutnak, fókuszpontja e szubkultúrának, csakúgy, mint Juhász Tibor verseskötetében a Kitartó nevezetű hely, amelyet szintén állandó vendégek látogatnak, akik mit sem különböznek József Attila proletárjaitól.

A kolduspalotákhoz hasonlóan paradox Napsugár lakótelepre is árnyék vetül a Kés nélküli böllérek történetében. Pitiáner ügy miatt kerekedik utcai bunyó, amelynek leírását remek esztétikai érzékkel pont kihagyja, inkább annak előkészítését és a csetepaté zajainak lassú lecsendesedését érzékelteti az elbeszélő, aki maga is szereplője, résztvevője, dokumentarista tanúja a leírtaknak. Konfliktustól nem mentes a Kék Acél sem, amelynek egyik állandó bútordarabja Ágyas Jani mint tulajdonos-csapos – az ő tragikus története sem marad el Ferié mögött. Itt kuksol a szintén becenevén nevezett járókeretes öregember, Barna is, valamint a címhez visszacsatoló zenegép, amely a bent iddogálók lelkének húrjait rezgeti mulatóssal vagy éppen Som Lajos dalával. Az erre élőkre tekintve valóban úgy tűnik, mintha két életük volna, urak és koldusok egyszerre. Ha pénzhez jutnak, dorbézolnak, nagylelkűek, nem kicsinyeskednek. Fantáziájuk megejtően naiv, egzotikus hercegnőről álmodoznak, egyikük hóbortos buszsofőrt játszik busz nélkül, mint a Gyalog galopp ló nélkül lovagló lovagjai.

A Szerencsesarok e szociális réteg legalját is megmutatja. A vegyesbolt mellett vegetálva ácsorgó három idős gondozott a napkeleti bölcsek profán fonákjaként jelenik meg. Nem tudjuk, hová réved a tekintetük, ám egyikük novellát lezáró búcsúszava: „isten”. Nincs nagy forgalma a közeli lottózónak, az emberek a nyomornak ezen a szintjén már kevésbé próbálgatják a szerencséjüket.

A dokumentumjelleget erősíti a 171102_022.mp3 cím is. Idézőjelek közt szerepel egy szobafestő története, amelyben annak egyszerűbb nyelvén elevenednek meg az ’56-os események.

A lezáró Helytörténetben „modellt ül” egy asszony az írónak, aki a kötet alakjainak tipikus sorsából, konfliktusaiból montázsol portrét, amelyen mintegy vakfoltként érzékelhető Isten, azaz van is, meg nincs is, akár az első novellában. Ezzel keretet is kap a novellafüzérből kirajzolódó gazdag kép, amelyen kendőzetlen a nyomor, és ahol Istent keresnénk, csak ürességet látunk – ám máshol burkoltan mégis megjelenik. Ezért nem jutunk el a végső kétségbeesésig, amelyet fátyolként takar a mindvégig jelen lévő humor, irónia is.

Az író szociográfiáját úgy igazolja, hogy elbeszélőjét a szereplők közé helyezi. Az ítélethez azonban már távlat szükséges, azt ezért egy kilencvenhat éves asszony szavai közé fűzi, aki összevetve a mát a két világháború időszakával azt állítja, hogy ilyen idegesek még sosem voltak az emberek: folyton uralkodni akarnak egymás felett, beleszólni mások életébe. Bár a jelenetek Salgótarján jól meghatározható színhelyein játszódnak, a bennük megmutatkozó társadalombírálat országos méretűvé igyekszik tágulni, vagy legalábbis egy nem elhanyagolható réteg tipikus életkörülményeit járja körbe, amely réteget legalább két légvár romjai borítanak – a korábbi a szovjet, a frissebb a rendszerváltáshoz fűzött reményeké.

Juhász Tibor: Salgó blues, Scolar, 2018.