Mi irodalom, és mi nem az?

Mire való az irodalom, teszi fel a kérdést egy kellően kíváncsi kamasz, és ha a külvilágtól nem kap rá értelmes, megnyugtató választ, inkább megutálja az egészet. Szabó Borbála drámájában a külvilágot az itt egyszerűen csak X-nek nevezett kamaszlány elvált szülei (egy gyenge idegzetű édesanya és egy csak ritkán elérhető apa), egy alkoholista mostohaapa, egy jó szándékú, de értetlen nagymama, egy kétszínű báty és egy, a tanításra teljesen alkalmatlan magyartanárnő jelenti. Főszereplőnk élete tehát nem csak az irodalomhoz való viszonya miatt problémás, a dráma szélsőségesen tragikus alaphelyzetből indít. Eme szélsőségesség alól csupán X két macskája, Dezső és Frici kivételek, akik – mint az később kiderül – Kosztolányinak és Karinthynek afféle reinkarnálódott változatai.

Vidovszky György rendezésében két szál – egy tragikus hétköznapi élet történései, illetve a két szerző legendás barátsága és ugratásai – a végletekig aprólékosan kidolgozott, az előadás térelrendezése is ezeken alapul. A Kolibri Pince terét teljes hosszában a színészek használják, a közönség szélen, párnákon ül. A terem egyik végében egy ajtókeret mögött a jelenetben nem szereplő színészek többsége maszkban ül, olykor átvezető zenét játszik, és a családtagok rendszerint ebből az irányból érkeznek. A másik végét egy – főleg ablakként funkcionáló – felakasztott képkeret határolja, amely Dezső és Frici állandó játszóhelye. A rideg valóság oldaláról két kiemelendő alakítást is találhatunk: Tóth József az új apát, Kálmánt kelti életre, akinek alkoholizmusát és pedofil hajlamait mutatva sem esik a felesleges túlzások könnyű hibájába, míg a Homonnaynét alakító Megyes Melinda olyan irodalomtanárnőt jelenít meg, amilyet tényleg senkinek se kívánnánk.

Az előadás talán legviccesebbre sikerült jelenetében – amely a valóság és a képzelet határán mozog – a két költő saját magából felel Homonnayné óráján, természetesen egyesre. Amíg a tanárnő Karinthy feleletét viszonylag rövidre fogja, és dühösen küldi a helyére a szerzőt, Kosztolányival hosszasan flörtöl, és kedveskedve győzködi őt, hogy kicsikarja belőle a helyes válaszokat. Ebbéli sikertelensége folytán hisztérikus csapkodásba kezd, miközben saját magának bizonygatja, hogy azok a költők az igaziak, akik a tankönyvben vannak, nem azok, akik ott állnak előtte. Mindehhez persze hozzátartozik a Kosztolányit és Karinthyt játszó Ruszina Szabolcs és Szanitter Dávid időtlen eleganciájú alakítása is. Míg Ruszina Kosztolányija szentimentálisabb, addig Szanitter Karinthyje valamivel visszafogottabb, érzelmileg okosan kiegészítik egymást. A két költő szinte folyamatos odamondogatását, illetve egyik leghíresebb ugratásuk újrajátszását figyelve pedig az az érzésünk támad, hogy Kosztolányi és Karinthy figuráját a jóisten is egymás mellé teremtette egy színdarabba.

Az előadás végéhez közeledve aztán ez a két szélsőség mintha finoman közelíteni kezdene egymás felé. A pedofil hajlamait felfedő Kálmán például egy ponton igen erőteljesen bemászik a térbe, és sor kerül a költő-macskák megkergetésére is, így a korábban említett téregyensúly meg-megborul. Kosztolányi és Karinthy egyre kevésbé tűnnek csupán szórakoztató háttérszereplőknek: egy ponton komolyan szembenéznek saját félelmeikkel, az X és édesanyja közötti végkifejletet pedig egy különleges sakkpartiként szemlélik, melyben a szülői térfélen álló Karinthy van a sötét, a kerethez közelebb álló Kosztolányi pedig a világos bábukkal. Ebben a játszmában az anya annyira közel kerül az ablakhoz, hogy az onnan való leugrással fenyegeti meg lányát. Kosztolányi és Karinthy szabályai szerint a sötét akkor győz, ha X beletörődik a környezete által kialakított embertelen sorsba, amelyben senki nem látja az ő igazságát. A játszma közben a két költő nagyon is komoly, örök érvényű diskurzust folytat szabályokról, amelyeket eddig a történelem során mindenki betartott. X végül olyan megoldást talál saját helyzetére, amellyel lelép erről a szimbolikus sakktábláról, így akadályozva meg, hogy keserves környezete tovább zsarolja. Az irodalom nagysága pedig talán leginkább az ilyen kontextusokban rejlik. X nem érti ugyan a Homonnayné által tanított irodalmat, mégis két költő vezeti rá arra, hogyan tud segíteni magán egy teljesen kilátástalannak tűnő helyzetben.

A Nincsenapám...-at Vidovszky György már másodjára rendezi, 2013-ban a Stúdió "K" társulatával dolgozott az előadáson. Akárcsak akkor, a mostani verzióban is Nemes Anna alakítja X-et (ahogyan a Kolibriben hét éve futó, ugyancsak Vidovszky rendezte Cyber Cyranóban is ő a főszereplő). A civilben amúgy képzőművész Nemes esetében kérdéses, mennyire beszélhetünk színészi játékról, karaktere mintha önmagában a tökéletes választás lenne arra, hogy érzékeny, visszahúzódó tinédzserlányokat jelenítsen meg hiteles egyszerűséggel. A mai magyar színházban annyira kevés ilyen alkat van, hogy ha Nemesnek néha-néha furcsán el is tévednek a hangsúlyai – ahogyan erre a Nincsenapám... mostani bemutatóján is volt példa –, könnyedén elnézzük neki. Lassan azt kell hinnünk, hogy Vidovszky és Nemes párosa garancia arra, hogy izgalmas szemszögű, érzelmileg mélyre ható előadást fogunk látni. A Nincsenapám... ebben a tekintetben sem okoz csalódást.