Űrbe: A végtelenbe és tovább!

Székelyhidi Zsolt Űrbe! című kötete igazi celeb a magyar szépirodalom világában. Blogként kezdte, könyvként folytatta, majd megélt egy internetes kiadást is, de performansz is készült belőle, miközben már tervezik a hangjáték verzióját. A korrektség kedvéért persze meg kell jegyeznem: nem minden celeb válik érdemtelenül híressé.

Több mint egy éve jelent meg a könyv, miért éppen most született belőle performansz?

A kötetnek még 2012 decemberében volt a debütje a Spanyolnátha Kertfesztiválon. Erről azt kell tudni, hogy a Spanyolnátha művészeti folyóirat – aminek főszerkesztője-helyettese vagyok – évente három-négyszer rendezi meg Hernádkakon, a szerkesztőség kertjében az Önök Kerték Spanyolnátha Kertfesztivált. Ilyenkor az aktuális lapszámból állítjuk össze a programokat. Egy ilyen eseményen mutattuk be Berka Attilával az Űrbe! című kötetet. Azóta már megjelent a digitális verziója is, az űrbe.spanyolnátha.hu. Nem kifejezetten e-book lett, inkább a szöveg teljes átértelmezése. A honlap designját Barbély Virág készítette, és nemcsak a könyv anyaga került fel, hanem egy csomó kiegészítő anyag is.

Tavaly nyár elején beszélgettünk először Bársony Julival arról, hogy milyen klassz lenne színpadra vinni a szöveget. Olvasta a kötetet, és nagyon tetszett neki, csak egy probléma volt vele: a 300 oldal. Nagyon át kellett gondolni, hogy hogyan lehet belőle maximum egyórás szövegkönyvet készíteni.

[youtube]http://www.youtube.com/watch?v=ABMAuqkP6Wo[/youtube]

A szöveget egyedül te dolgoztad át?

Berka Attilával kezdtem el gondolkodni rajta, akivel már évek óta az SPN Krú égisze alatt tevékenykedünk. Általában irodalmi vagy költészeti performanszokat csinálunk, szóval nem ismeretlen számunka ez a terep. Egy olyan szövegkönyv volt a célunk, ami követi a könyv tartamát. A kötetnek három része van: a Benn, a Fenn és a Lenn. Ezt az alapot megtartottuk; a leginkább filozofikus részek maradtak, amelyek túlmutatnak önmagukon.

Nehéz volt a saját szöveggel dolgozni, elvetni mondatokat?

Izgalmas feladatnak tűnt, hogy ezt az egyszereplős szöveget háromfelé bontsuk. Munka közben derült ki, hogy tényleg van benne három különböző aspektus. Valószínűleg minden költőnek van egy feminin, egy maszkulin és egy filozofikusabb része, hiszen alkatilag a művésznek mindig több aspektusa létezik egyszerre: összetetten viszonyul a világhoz. Ezt használtuk ki, így lett a Nő, a Férfi és a Filozófus a három figura. A hármas tagolás végül is így marad meg az előadásban: három szereplőre csoportosítva.

A másik fontos tanulság számomra a húzás során derült ki: sokkal kevesebb szöveggel is ki lehet fejezni azt a 300 oldalt, amit én eredetileg megírtam. Simán meg lehetett volna csinálni 60 oldalban is.

Milyen érzés a szövegedet látni a színpadon?

Elképesztően izgalmas. Teljesen más így, hogy nem én mondom el a saját szövegemet, hanem mások. Jól sikerült a szöveget sűríteni, és ezáltal a darab annyira komplett egész lett, hogy szinte nem lehet benne hibázni. Annyira sűrű, hogy a közönség nem érez unalmat, nem érzi, hogy üresjáratok vannak. A szöveg, a zene és a vizualitás egyensúlya, összjátéka sokat dob a könyvemen. Minden nagyon jól összeállt, úgyhogy köszönettel tartozom Bársony Julinak, a rendezőnek és a színészeknek is, Berka Attilának és Gergics Istvánnak. De fontos szerepe volt az előadás létrehozásban Herczeg Tamás Biosnak is. Neki köszönhető, hogy a vizuális elemek szépen és következetesen végigvonulnak az egész darabon. A zenét pedig én írtam az előadáshoz soundZcapa művésznéven, úgyhogy azt nem emelem ki annyira, mint a többi összetevőt, de ilyen értelemben is közöm van a darabhoz.

Ez azt jelenti, hogy eléggé aktívan részt vettél a próbafolyamatban is?

A zene miatt muszáj volt végigmennem az előadáson, és figyelni Juli koncepcióját, hiszen  úgy válogattam a zenéket, hogy mindig passzoljanak az adott jelenethez. De azért igyekeztem kivonni magam a dologból. Miután megírtuk a szövegkönyvet, már nem szóltunk bele a koncepcióba.

Juli azt szokta mondani, hogy a színpad egy fekete kocka, amit fénnyel, szöveggel, zenével és jelenléttel meg lehet tölteni. Csak ebben az előadásban a tér most fehér kocka lett, egyfajta negatív jelenlét.  A fehér színnek egyrészt az volt a lényege, hogy olyan semleges teret hozzon létre, amiben a vetítés is jól mutat. Másrészt pedig, hogy a feketeség, az űrnek az ellentétje legyen.

Akkor a próbák során nem kérdezték meg tőled, hogy mire is gondolt a költő?

Nem. Mondjuk, volt egy olyan próba, amikor arról beszélgettünk, hogy én hogyan olvasnám föl és hangsúlyoznám a saját szövegeimet. Berka Attilával, az SPN Krúval sokszor interpretáljuk a saját műveinket, és én ilyenkor a minimalizmusra hajtok, arra törekszem, hogy minél kevesebb érzelem legyen az előadásban. Aztán kiderült, hogy Julinak is ez a koncepciója, kevés érzelem, és minél didaktikusabb szövegek. Úgyhogy ezután magukra hagytam őket.

Szerinted mitől olyan flexibilis ez a szöveg, hogy megállja helyét könyv formájában, a neten és még színpadon is?

Azt nem tudom megítélni, hogy ez a 300 oldal szövegileg mennyire jó. Jelentek meg nagyon jó kritikák is róla, de volt elmarasztaló is. Főleg a blogos stílust emlegették fel, és hogy ez nem is szépirodalom. De mindenképpen kivételes helyzetben van ez a szöveg, hogy ennyi verzióban létezik.

Talán amiatt ennyire flexibilis, hogy nem ragaszkodik klisékhez. Az eleje majdhogynem avantgárd, a közepe élvezhetően hétköznapi, a vége pedig egészen filozofikus. És persze csak rövid szövegekből áll. Talán ez a kulcsa: a rövid, három-négymondatos szövegek nem terhelik le a befogadót.

Most például rádiójátékot is tervezünk belőle. Ez azért lenne nagyon érdekes vállalkozás, mert a vizuált teljesen el kéne felejteni, és átültetni a képeket zajjá, effektekké, zenévé. Azt hiszem, hogy van még potenciál a szövegben.

[youtube]http://www.youtube.com/watch?v=xyGddB4CF7s[/youtube]

Visszatérve a kritikákra. A kötetben szereplő szövegeknek mi a műfaja? Mert erről ment a legnagyobb totózás a megjelenést követően a kritikákban.

Én mindenképpen verseknek aposztrofálom őket, mert érzelmi alapú szövegek, nem a történetmesélés a lényegük. Szabadversek: nem tördeltek, hanem folyószövegek. Az avantgárd hagyománya is ez, és zenében is van egy olyan felfogás, hogy az író vagy a zenész nyugodtan definiálhatja versnek vagy zenének akár a folyószöveget vagy a zajt is. Csak az a lényeg, hogy milyen indíttatással készültek, és én mindig azt gondoltam a szövegeimről, hogy a versekhez állnak közelebb.

Tehát attól lesz vers, hogy versnek mondod?

Igen, ez a lényege. Verseskötetté avanzsálsz egy szövegkönyvet, mert neked az verseskötet. Amúgy következő kötetem is egy verseskötet lesz, csakhogy „rendes” versekbe tördelt versekkel.

A kritika miatt?

Nem, miattam. Kipróbálom magam ebben is. Nagyon izgalmas kérdés, hogy hogyan lehet félig történetet, félig érzelmeket összehozni egy versben. Érdekel, hogy mi történik, ha nemcsak alanyi érzelmek, hanem cselekvések is keverednek a szövegbe.

Mi vonz a performansz műfajához?

Az, hogy lehet adni valami pluszt a felolvasáshoz. Most már szinte elengedhetetlen egy irodalmi esten, hogy valami történjen, már nem lehet csak úgy felolvasni papírból a szöveget, aztán fahangon beszélgetni róla egy asztalnál. Elő kell adni. Kicsit rá kell játszani, beöltözni, zenei kíséretet szervezni, hogy igazi élmény legyen. És ha jó a performansz, akkor több lesz annál, amit a vers adhat. Ha elolvasod otthon a versemet, akkor lehet, hogy teljesen más véleményed lesz róla, mintha én adom elő neked, vagy megnézed a színházban.

A klasszikus színházi performerek azzal is kísérleteztek, hogy hogyan lehet bevonni a nézőt az előadásba. Ha jól értem, ugyanezt próbálod csinálni a verseid kapcsán.

Igen, de mi nem a színházi performanszokból táplálkozunk, és nem a színház felől közelítjük meg az előadó-művészetet, hanem a felolvasás felől. Mi a felolvasás határait feszegetjük. Azért is nevezzük költészeti performansznak, mert a versek szintjéről nyitjuk ki a világot, ilyenkor megpróbáljuk egy teljesen más oldalát kidomborítani a verseknek, mint ami adva van. Nekünk ez a fontos.