A múltteremtés öröme

Szórakozáson ne a Nyáry Krisztián által – színvonalasan – művelt népszerűsítő elbeszéléseket értsük, hiszen Szigeti Csaba szaktanulmányokat ír, melyek nem a nagyközönséget érintik. Az irodalom, a kultúra folyamatai s különösen a költészet történései és működésmódja iránt behatóbban, tudományos szempontból érdeklődők számára azonban szinte garantálható az izgalom, a szellemi felélénkülés. És ami szintén garantált hatás: a Szigeti-könyvek elolvasása után felül fogjuk vizsgálni mindazt, amit mindeddig a versről gondoltunk. Azzal együtt, hogy Szigeti koncepcióival sok esetben vitatkozni lehet (talán kell is) – de a megvitathatóság, tudjuk, a tudományosság egyik alapvető jellemzője.

A szerző 1993-as kötete, A hímfarkas bőre sokak számára jelentett revelatív élményt és vált megtermékenyítő hatásúvá, mindenekelőtt a „radikális archaizmus” – mint a költészeti, elsősorban verstani memória jelenvalóságára épülő „ideális”, „lehetséges tárgy” – fogalmának bevezetésével. Kortárs irodalmi példákon keresztül mutatja be, hogy a formai memória miként termékenyíti meg a költészetről, a versről való gondolkodást, hogy a leegyszerűsítő megközelítésben pusztán technikai, „felszíni” jelenségnek tartott verstan hogyan lesz egyben jelentések, rendszerek, világérzékelési módok hordozója és közvetítője is. A régiségnek eloldódnak a történetiként, kizárólag múltszerűként értett indexei, és a múlt jelenségeinek folyamatossága, hagyományozódása kerül előtérbe a holt és lezárt terrénumok helyére az élő, történő minőséget állítva. Ahogyan Oláh Szabolcs írja recenziójában: „Azon evidencia, hogy a közvetítettség az, amire történeti megértés egyáltalán irányulni tud, elvi alapja itt egy olyan kritikai gyakorlatnak, amely állandóan történeti dimenziókba ágyazza a jelen költői produktumait. Éspedig azon hitté vált tapasztalat komolyan vételével, hogy a költészetnek akkor is van formális emlékezete, ha a versolvasói szokások már a múlt század közepe óta éppen nem az emlékezésre, hanem a felejtésre rendezkedtek be” ( Egy felejtésellenes kritikai gyakorlat imperatívusza, Alföld, 1996/9).

A Macska a fa alatt című új kötetben is központi jelentőséget kap az a belátás, mely szerint a jelen távlatból megértett múltak tulajdonképpen – bizonyos önkényességgel, ám sosem esetlegesen és motiválatlanul kialakult/kialakított – igazságfikciók. Ez ugyanakkor éppenséggel nem sugallja azt, hogy a múlt valamely szeletének jobb megismerhetősége felesleges (vagy akár lehetetlen) volna, sőt: valójában azt ajánlja, hogy a különböző (nem pusztán a korokhoz, de akár társadalmi pozíciókhoz stb. is kötött) horizontokba történő belehelyezkedés, bizonyos tényszerűségek föltárása, adatok összegyűjtése segít pontosabban átlátni a történelem kapcsolódási pontjait, az idő hatástapasztalatát, a szelekciós mechanizmusok felismerését, az átértelmezések helyeit és okait, a (kosellecki fogalommal élve) egyidejű egyidejűtlenségek kölcsönviszonyait. Mint oly sok nagyszerű filológus, Szigeti Csaba is használja finom ecseteit a föllelt tárgyak és parcellák megtisztogatása érdekében, s hogy tudatában van annak, hogy az ecsetek munkája nem a maguk érintetlenségében őrzi meg a múltat, tevékenysége hitelességét és reflektáltságát erősíti. „A múlt önmagában nem létezik, nincs arca, szellem, csak »halott« tárgyi emlékek rendezetlen, kusza halmaza vesz körül minket, ezeket próbáljuk újra és újra vonatkoztatni egymásra, rendszerezni, rendbe illeszteni, értelmezni, azaz értelemmel felruházni. Nem más ez, mint múltteremtés: fontos, hogy a magunknak teremtett múlt minél sokfélébb, kellemesebb, belakhatóbb legyen számunkra, hogy legyen a miénk.” (Utóbbi megjegyzéssel nem teljes mértékben érthetünk egyet, hiszen Szigeti dolgozataiban a múlt idők – aktuális távlatokból adódó – idegenségtapasztalata legalább annyira lényegessé válik. Saját és idegen dinamikája a múltteremtés aktusaiban is számottevő.)

A gyűjteményes kötetben találunk a régi magyar költészettörténet körébe sorolható szövegeket, mint a 17. századi nemesi költészetet tárgyaló tanulmány, valamint a közköltészet hallatlanul izgalmas – sok problémát fölvető – terrénumáról gondolkodó két írás. Négy dolgozat pedig Füst Milán életművének egy-egy vonatkozását járja körül: Füst utolsó regénye, A Parnasszus felé olvasható Kőszeg-regényként is (Szigeti Csaba ezeket az írásait már Kőszegen írta), mint ahogyan – műfaji kategóriák felől nézve – művészregényként, Bildungsromanként, „művelődéstörténeti regényként” is, de ami különösen érdekes, hogy az 1961-es késői mű mélyén ott lapul egy 1925-ös kisregény, Az orgonista is. A két szöveg összevetése elkezdődik a kötetben, s a velük foglalkozó filológiai és értelmező írásokon túl Füst Milán két verséről is olvashatunk tanulmányt. A nyitó dolgozat Szentkuthy Miklós Fejezet a szeremről című könyve révén értekezik a történelem és a múlt hozzáférhetőségéről, mintegy bevezetve a kötetben rendre visszatérő (föntebb ecsetelt) alapdilemmát. Külön tanulmány elemzi Weöres Sándor Finálé című – sokáig montázsversként olvasott – költeményét, a Weöreshöz intézett fiktív levél pedig a Szól a kakas már… című ének(változatok) – egyfajta „összerakott ének”, „Synthetic Song” – nyomába ered lenyűgöző kulturális archívumot mozgatva meg, s Szigeti egy rövid lábjegyzet erejéig utal arra, hogy a kortárs irodalomban nemrégen Borbély Szilárd színpadi játékában került elő a mű. Ezt csak azért érdemel említést, mert Szigeti Csaba és Borbély Szilárd inspiráló irodalom- és kultúrtörténészi logikája, pontosabban szellemisége között sok hasonlóságot lehet fölfedezni (még akkor is, ha Borbély a filológiai háttérmunkát időnként nagyvonalúan kezelte).

A Macska a fa alatt remek, esszéisztikus záró közleménye a „kettészelt semmi” „toposzát” vizsgálja, mindenekelőtt Kosztolányi Dezső Ének a semmiről című versét kinagyítva, amelyben egyebek mellett a többek által már pedzegetett Schopenhauer-hatást támasztja meggyőzően alá egy eddig szóba nem került szöveghellyel. Szigeti ugyanakkor bölcsen int minden kutatót arra, hogy „bölcseleti mögöttest” „csak rendkívüli óvatossággal” keressen a toposzokban. „Mert ellentétben a bölcseleti kijelentésekkel, a költői toposzok nem igazolhatóak”, s igazságuk a mindenkori olvasóra van bízva. Hiszen a semmi végtelenségének kettéválasztása a születést megelőző és azt követő két félegyenesre nem elsősorban filozófiailag, hanem sokkal inkább az olvasói azonosulás, illetőleg „az egyed léte felől” válik igazsággá. Óvatlansággal nem vádolható bátorság, sokszor élőnyelvi, megszólító erejű retorika, filológiai precizitás, szellemi élénkség, a tudás határainak letapogatása – ha valaki netán kételkedne abban, hogy az irodalomtörténészi munka mégiscsak nagyszerű dolog, Szigeti Csabát (is) érdemes hozzáolvasnia.

Szigeti Csaba: Macska a fa alatt, Kortárs, 2016.