© Kortárs Online. Minden jog fenntartva!
A borzalmak mindennapjai
Csabai László: Szindbád Szibériában
Ki lopta el a lágerparancsnok, Grecki fegyverét? Hova tűnt Andruska? Ki ölte meg Ivankát? Hova tűnt Szonya pénze? Ki ölte ki a borzalmakat a mindennapokból? Ezekre és még sok más kérdésre keres választ Szindbád, Csabai László legújabb, Szindbád Szibériában című regényének főhőse.
Ki lopta el a lágerparancsnok, Grecki fegyverét? Hova tűnt Andruska? Ki ölte meg Ivankát? Hova tűnt Szonya pénze? Ki ölte ki a borzalmakat a mindennapokból? Ezekre és még sok más kérdésre keres választ Szindbád, Csabai László legújabb, Szindbád Szibériában című regényének főhőse.
A Szindbád Szibériában tekinthető egy sorozat második részének is, hiszen Csabai 2010-ben megjelent Szindbád, a detektív című könyvének nyomozójával találkozunk újra, de olvasható ettől függetlenül is. A regényből több részlet már korábban megjelent például a Kalligramban és a Bárkában, igazán értékelhető helyüket azonban ebben a remekül szerkesztett kötetben kapják meg.
A negyvenes évek sztálini diktatúrájában lágernyikként élő Szindbád egy váratlan, szerencsés és kissé meseszerű fordulatnak köszönhetően detektívként kezd dolgozni egy Pervijlplán nevű, Bajkál-tó melletti kis városkában. Ez az időszak a Szovjetunióban a kiszolgáltatottság, a bizonytalanság, a „semmi sem jó, vagyis, ami jó, az is rossz, csak esetleg kevésbé” kora. Ezt az érát Csabai rendkívüli szellemességgel, olykor könyörtelen hidegséggel ábrázolja, háttérben Szibéria gyönyörű és kegyetlen tájaival, népeivel, szokásaival.
A diktatúra működésének és hatásának érzékeltetésére Csabai válogatottan jó eszközöket alkalmaz, kezdve a halk iróniától a naturalista leírásokon át a meseszerű sorscsapásokig. Itt, ahol Greckit először lágerbe deportálnák, végül azonban Sztálin-rendre terjesztik föl, ahol népszavazást tartanak egy főút nevéről (amely végül a Lenin nevet kapja), ahol életekről döntenek másodpercek alatt, a mindennapok mégis elviselhetőek lesznek. Talán ez a momentum az, amely a Csabai által teremtett világkép legfőbb erénye: a szereplők mindezek ellenére képesek a mindennapok rutinjait kialakítani, holott egyáltalán nem magától értetődő, hogy egyáltalán léteznek mindennapok, és hogy lehet ilyen egyszerű az élet.
A regény ezen javarészt realisztikus ábrázolásmódja mellett azonban kissé idegenül hat a kötet eleje és vége. Ezekben a részekben a meseszerű, hihetetlen és szerencsés fordulatok, események fokozottan követik egymást, amely éles ellentétben áll a regény többi részével. Kapunk ugyan magyarázatot ezekre, miszerint Szindbád sorsa és annak alakulása egyáltalán nem csak a szerencsén, hanem a diktatúra akaratán múlik, ez viszont kevésnek bizonyul az elbeszélőmódok között feszülő ellentét idegenségének feloldásához.
Ettől függetlenül a meseszerű végkifejlet egy olyan szerkezeti összetettségre világít rá, amely már önmagában is egy nagyon erős szöveggé teszi a Szindbád Szibériában-t. A különböző fejezetekben különböző bűntényeket ismer meg az olvasó, a megoldást teljes egészében azonban sohasem. Ez a fajta töredékesség képes összefüggő egésszé szervezni az egyes elbeszéléseket, hiszen az utolsó fejezetekben megismerjük minden nyomozás megoldását, és megtudjuk azt is, hogy végső soron majdnem mindegyik bűntény egyetlen pontban fut össze. Ez a bravúros lezárás, a végsőkig késleltetett megoldások sokasága képes végül ellensúlyozni az egyébként közegidegen meseszerűséget.
Az említett töredékesség mellett több fejezet csak még lazábban, szinte alig kapcsolódik ebbe a szerkezetbe. A legszembetűnőbb ezek közül a hatodik és a tizenegyedik fejezet, azaz Grecki lágerparancsnok története. Ez a két rész nem köthető sem a nyomozásokhoz, sem Szindbádhoz, így szerepük első olvasásra vitatható, mégsem érthetetlen. „Az őrnagyon látszik, hogy neki is története van. Mint mindenkinek ebben az országban.” Ezzel az első Grecki-fejezet előtti mondattal ugyanis Csabai bekapcsolódik az anekdotikus hagyományba: a két Grecki-részt egy-egy anekdotának is tekinthetjük. Csabainál viszont, Krúdyval ellentétben, ez a két anekdota egyértelműen körülhatárolható kitérőként működik, szerepük leginkább a szóban forgó Csabai-regény világképének árnyalásában érhető tetten.
A Krúdy-hagyományhoz ennél szervesebben kapcsolódnak azok a részek a regényben, amelyekben Szindbád nyárligeti múltjáról olvasunk. Ezek a töredékek mindig egy-egy esemény, illat, íz hatására bukkannak fel, és nem állnak össze egységes cselekménnyé, akárcsak Krúdynál. Csabai azonban nem engedi szabadon csapongani ezeket a részeket, nem hagyja, hogy megbontsák a cselekményszerkezetet. Bár az előző Szindbád-kötet kapcsán már tudjuk, hogy „Ez a Szindbád nem az a Szindbád”, a Krúdy-féle hagyományhoz való kapcsolódás ott is, itt is tetten érthető. Nem volna tehát jövedelmező ezt tagadni, hiszen nemcsak színesíti az egyébként a kötet kapcsán felmerülő műfaji hagyomány kérdését, de a két, látszólag idegen fejezet kérdésére is magyarázatot adhat.
A műfaji besorolhatóság problémakörét tekintve kézenfekvő lenne a Szindbád Szibériában-t detektívregényként aposztrofálni, míg egyértelműen a krimi műfajába sorolni azonban hiba volna: a kötet szépirodalmi igénnyel íródott, és a többféle műfaji hagyomány felsejlésével mindvégig valóban izgalmas tud maradni; kisebb gyengeségei ellenére igényes és átgondolt. A szerkezet és a stílusok keveredése jól működik, igazi erőssége azonban a rendkívüli érzékenységgel és részletességgel ábrázolt világban rejlik. Apró finomságok, rejtett utalások, a néha kissé morbid humor és a fanyar irónia emeli a regényt egyértelműen a szépirodalom műfajába. Olyan világ tárul az olvasó szeme elé, ahol az ember nem ura saját sorsának, ahol minden kimondott szót háromszor is meg kell gondolni, és ahol mindezen borzalmak, a nyomor mellett a szerelem és a halál is lehet mindennapi, az élet szerves része: „Nem a jajveszékelés az igazi halál. Hanem az a semmi, az a poros, érzések nélküli üresség.”
Csabai László: Szindbád Szibériában, Magvető, 2013.
Pontszám: 8/10
A Szindbád Szibériában tekinthető egy sorozat második részének is, hiszen Csabai 2010-ben megjelent Szindbád, a detektív című könyvének nyomozójával találkozunk újra, de olvasható ettől függetlenül is. A regényből több részlet már korábban megjelent például a Kalligramban és a Bárkában, igazán értékelhető helyüket azonban ebben a remekül szerkesztett kötetben kapják meg.
A negyvenes évek sztálini diktatúrájában lágernyikként élő Szindbád egy váratlan, szerencsés és kissé meseszerű fordulatnak köszönhetően detektívként kezd dolgozni egy Pervijlplán nevű, Bajkál-tó melletti kis városkában. Ez az időszak a Szovjetunióban a kiszolgáltatottság, a bizonytalanság, a „semmi sem jó, vagyis, ami jó, az is rossz, csak esetleg kevésbé” kora. Ezt az érát Csabai rendkívüli szellemességgel, olykor könyörtelen hidegséggel ábrázolja, háttérben Szibéria gyönyörű és kegyetlen tájaival, népeivel, szokásaival.
A diktatúra működésének és hatásának érzékeltetésére Csabai válogatottan jó eszközöket alkalmaz, kezdve a halk iróniától a naturalista leírásokon át a meseszerű sorscsapásokig. Itt, ahol Greckit először lágerbe deportálnák, végül azonban Sztálin-rendre terjesztik föl, ahol népszavazást tartanak egy főút nevéről (amely végül a Lenin nevet kapja), ahol életekről döntenek másodpercek alatt, a mindennapok mégis elviselhetőek lesznek. Talán ez a momentum az, amely a Csabai által teremtett világkép legfőbb erénye: a szereplők mindezek ellenére képesek a mindennapok rutinjait kialakítani, holott egyáltalán nem magától értetődő, hogy egyáltalán léteznek mindennapok, és hogy lehet ilyen egyszerű az élet.
A regény ezen javarészt realisztikus ábrázolásmódja mellett azonban kissé idegenül hat a kötet eleje és vége. Ezekben a részekben a meseszerű, hihetetlen és szerencsés fordulatok, események fokozottan követik egymást, amely éles ellentétben áll a regény többi részével. Kapunk ugyan magyarázatot ezekre, miszerint Szindbád sorsa és annak alakulása egyáltalán nem csak a szerencsén, hanem a diktatúra akaratán múlik, ez viszont kevésnek bizonyul az elbeszélőmódok között feszülő ellentét idegenségének feloldásához.
Ettől függetlenül a meseszerű végkifejlet egy olyan szerkezeti összetettségre világít rá, amely már önmagában is egy nagyon erős szöveggé teszi a Szindbád Szibériában-t. A különböző fejezetekben különböző bűntényeket ismer meg az olvasó, a megoldást teljes egészében azonban sohasem. Ez a fajta töredékesség képes összefüggő egésszé szervezni az egyes elbeszéléseket, hiszen az utolsó fejezetekben megismerjük minden nyomozás megoldását, és megtudjuk azt is, hogy végső soron majdnem mindegyik bűntény egyetlen pontban fut össze. Ez a bravúros lezárás, a végsőkig késleltetett megoldások sokasága képes végül ellensúlyozni az egyébként közegidegen meseszerűséget.
Az említett töredékesség mellett több fejezet csak még lazábban, szinte alig kapcsolódik ebbe a szerkezetbe. A legszembetűnőbb ezek közül a hatodik és a tizenegyedik fejezet, azaz Grecki lágerparancsnok története. Ez a két rész nem köthető sem a nyomozásokhoz, sem Szindbádhoz, így szerepük első olvasásra vitatható, mégsem érthetetlen. „Az őrnagyon látszik, hogy neki is története van. Mint mindenkinek ebben az országban.” Ezzel az első Grecki-fejezet előtti mondattal ugyanis Csabai bekapcsolódik az anekdotikus hagyományba: a két Grecki-részt egy-egy anekdotának is tekinthetjük. Csabainál viszont, Krúdyval ellentétben, ez a két anekdota egyértelműen körülhatárolható kitérőként működik, szerepük leginkább a szóban forgó Csabai-regény világképének árnyalásában érhető tetten.
A Krúdy-hagyományhoz ennél szervesebben kapcsolódnak azok a részek a regényben, amelyekben Szindbád nyárligeti múltjáról olvasunk. Ezek a töredékek mindig egy-egy esemény, illat, íz hatására bukkannak fel, és nem állnak össze egységes cselekménnyé, akárcsak Krúdynál. Csabai azonban nem engedi szabadon csapongani ezeket a részeket, nem hagyja, hogy megbontsák a cselekményszerkezetet. Bár az előző Szindbád-kötet kapcsán már tudjuk, hogy „Ez a Szindbád nem az a Szindbád”, a Krúdy-féle hagyományhoz való kapcsolódás ott is, itt is tetten érthető. Nem volna tehát jövedelmező ezt tagadni, hiszen nemcsak színesíti az egyébként a kötet kapcsán felmerülő műfaji hagyomány kérdését, de a két, látszólag idegen fejezet kérdésére is magyarázatot adhat.
A műfaji besorolhatóság problémakörét tekintve kézenfekvő lenne a Szindbád Szibériában-t detektívregényként aposztrofálni, míg egyértelműen a krimi műfajába sorolni azonban hiba volna: a kötet szépirodalmi igénnyel íródott, és a többféle műfaji hagyomány felsejlésével mindvégig valóban izgalmas tud maradni; kisebb gyengeségei ellenére igényes és átgondolt. A szerkezet és a stílusok keveredése jól működik, igazi erőssége azonban a rendkívüli érzékenységgel és részletességgel ábrázolt világban rejlik. Apró finomságok, rejtett utalások, a néha kissé morbid humor és a fanyar irónia emeli a regényt egyértelműen a szépirodalom műfajába. Olyan világ tárul az olvasó szeme elé, ahol az ember nem ura saját sorsának, ahol minden kimondott szót háromszor is meg kell gondolni, és ahol mindezen borzalmak, a nyomor mellett a szerelem és a halál is lehet mindennapi, az élet szerves része: „Nem a jajveszékelés az igazi halál. Hanem az a semmi, az a poros, érzések nélküli üresség.”
Csabai László: Szindbád Szibériában, Magvető, 2013.
Pontszám: 8/10
