Abszurd és arányos

Forgács Péter a reáliák világából érkezett az irodalomba, matematika–fizika szakos tanárként magával hozta a természettudományok törvényeit, különös tekintettel az arányosságra. Ha egy kicsit kilépünk az irodalomtudomány terminusainak gondolatvilágából, és feltesszük magunknak a kérdést, mitől jó igazán egy novella, akkor kétségkívül a mértékletességben találhatjuk meg a választ. A Szuperhold elbeszéléseiben minden mondat a helyén van, és igaz ez a ciklusok felépítettségére is. Első kötetes szerzőről beszélünk, aki névjegyét pályakezdőktől szokatlanul határozott mozdulattal tette le az asztalra. Letisztult, egyedi prózája az ajánlólevele, ráadásul olyan történeteket tár elénk, amelyekbe könnyű és jó élmény belefeledkezni.

A legáltalánosabban elfogadott meghatározás szerint a novella tömören előadott történet, ami nem törekszik az úgynevezett valóság totalitás ábrázolására. Rendszerint kevés szereplője van, az idő- és a térkezeléssel viszonylag szűk keretek között lehet játszani, szerkezete behatárolt, egyenes vonalú, és általában egy sorsdöntő esemény kerül a középpontba, a történés végére pedig egy meglepő, csattanószerű zárlat teszi a pontot. A Szuperhold mindegyik darabja olvasható e definíció alapján, sőt a könyv egész szövegvilágát nézve túl is mutat azon. A szereplők és az elbeszélésekben színre vitt élethelyzetek rövidke terjedelmük néhány oldalán is organikus egészet alkotnak, de a kötet kontextusában is átgondolt és következetesen felépített összefüggésrendszert mutatnak.

Ha a szövegek alműfajait is meg szeretnénk határozni, akkor talán a tárcanovellák műfaji jegyeiből tudnánk a legtöbbet gyűjteni. Az író feladata meglehetősen nehéz: amire a nagyepikában van idő és lehetőség több száz oldalon keresztül, azt itt néhány bekezdésben kell megvalósítani. A kispróza felrúgja a hagyományos jellemépítés eljárásait, a nézőpontok váltogatását és a hosszan építkező cselekményt. Ezekben a szövegekben az első felütésre mindennek a helyén kell lennie, hiszen az elbeszélések tétje ezen áll vagy bukik. Forgács jól felépített szövegeiben a kiváló felütések és a tökéletes arányok mellett bőven teret kap az abszurd és a groteszk is, különösen a kötet első (Bebebe című) ciklusában. A ciklus címadó novellája például így indul: „Bebebét félkegyelműnek teremtette a Jóisten. S hogy az agyában fészkelő zűrzavarral ne traktálhassa környezetét, némának is”, de ugyanilyen erőteljesen kezd a Zsinegen a horog cím novella is: „Rácz Bélának nagyon furcsa álma volt az éjjel. Pontyként úszkált a halastó vizében, békésen kerülgetve a felszín felé törő, nyálkás tapintású hínárokat.” Idézhetjük a Checkpoint Charlie zárósorait is: „Észrevétlenül vegyültem el a bámészkodók tömegében, búcsút intve Checkpoint Charlie-nak, aki egyszer s mindenkorra megértette velem, hogy nincs jogom elvenni mások életét. Sőt, még a magamét sem. Mindez három éve történt. Azóta nem öltem bogarat.”

Ahogy haladunk tovább a szövegek sorain, megbizonyosodhatunk róla, hogy a már az első elbeszélésben bravúrosan és biztos kézzel alkalmazott prózapoétikai eszközök és eljárások minden oldalon visszaköszönnek. Éppen ezért nehéz kiválasztani a legjobbat közülük, de talán a kötet legsikerültebb írása egy ikernovella: az Ajtón innen és az Ajtón túl című páros, amely kettős és tökéletesen ellentétes nézőpontjaival kellően abszurd, már-már akasztófahumor-szerű helyzetkomikumot teremt szinte minden egyes mondatával. Klasszikus csehovi alapszituáció, csak egy évszázaddal későbbről: egy hivatalnok és egy beépített ügynök furcsa szerelmi története, amely még a forráskutatás és a dokumentarista irodalom műfajainak is mutat egy fricskát azzal, hogy az elbeszélés pontos forrásait is megadja szövegeleji lábjegyzetben: „Részletek K. Andrea alias »Vak nő« ügynök megfigyelési naplójából.”

A kötet első részének fókuszában az emberi jellem áll, annak minden erényével, esendőségével, nagyságával és kicsinyességével. A második ciklus középpontjába az emberi kapcsolatok kerülnek: különösen jól sikerült a Helsinki–Budapest című szöveg, amelyben szintén kulcsszerepet kap a groteszk egy szerelmi történet leírásában, de ugyanilyen erős novella a Jonathan című írás is, amely a generációk sokszor végletesnek vélt ellentéteit oldja fel az elbeszélés utolsó egy mondatában („Nagypapi elhallgatott. Le sem vette róla a szemét. Némán fürkészte a pici fekete gombócot, majd az arcán megjelent egy alig észrevehető, cinkos mosoly.”) Ebben a ciklusban kapott helyet a leghosszabb novella, a Boldog Karácsonyt!, amely egy tanárember világába kalauzolja az olvasót, ahol a hétköznapok szinte jelentéktelen történései közepette súlyos emberi sorsokba kapunk bepillantást.

A kötet harmadik ciklusában a családé és az emlékezés működéséé a főszerep: szülők és gyerekek, nagyszülők, régi barátok viszonyai, határozottan megrajzolt történetekben. Az isteni lábbeli a kötet legbájosabb novellája: a nagypapa kutyájának és szétrágott papucsának gyermekkori emléke mindannyiunk számára ismerős, ki-ki behelyettesítheti ezt a saját maga számára fontos és éles, hangokkal, illatokkal és színekkel teli emlékekkel. Szintén a generációk különböző, naplójegyzetszerű emlékei építik fel a Medence című elbeszélést, de ugyanúgy az emlékek – talán az egész elmúlt évszázad történései – idéződnek fel a Van egy hely című írásban, ahol nagyapa és unokája indulnak útnak és érkeznek meg egy olyan különleges helyre, amely ugyan eltérő módon, de mindkettőjüknek meghatározó.

A Szuperhold kötelező olvasmány mindazoknak, akik rajonganak a novella műfajáért, de azok sem fognak csalódni, akik némi abszurddal átitatott, igazán mai történeteket szeretnének olvasni. Sőt, azok számára sem érdektelen vállalkozás ez, akik a prózanyelv vizsgálatával töltik mindennapjaikat. Emlékezetes irodalmi bemutatkozás ez a kötet, amelynek, reméljük, mihamarabb lesz folytatása.

Leadfotó: Forgács Ádám