Téli rege

Már Térey János korábbi verses regénye, a Protokoll is emlékezetes fejezetekben elevenítette meg az év végi ünnepi időszakot, új könyve, A Legkisebb Jégkorszak pedig különösképpen téli könyvként olvasható. Az elképzelt közeljövő karácsonyának szelleme ugyanakkor nem mondható kifejezetten derűs jelenésnek.

A Protokoll végén úgy engedtük el a regény főhősét, Mátrai Ágostont, hogy – a könyv alternatív befejezéseinek köszönhetően – bizonytalanságban maradtunk a külügyi protokollfőnök sorsának ígéreteit illetően. Térey János időközben választott a két párhuzamos ending közül, mégpedig a happy verzió irányába mozdulva el: A Legkisebb Jégkorszak elején nős emberként, izlandi konzulként látjuk viszont Mátrait. De míg a Protokoll tulajdonképpen akkori jelenünk világát igyekezett delejező nyelven megérzékíteni, addig az új könyv kissé előreszalad az időben: 2019-ben vesszük föl az események fonalát. A szálak hamar vészesen kezdenek gombolyodni, ugyanis az Eyjafjallajökull, majd később az Etna is váratlanul kitör, s az elindított folyamatoknak, a légtérbe került vulkáni pornak köszönhetően Európa hosszabb időre a jég, a hó és a hideg birodalmává válik. (Mindkét helyszín, az izlandi és a szicíliai is érzékelhetően alapos háttérmunka segítségével állt költőileg elő, egy-egy szereplő nézőpontjához kötve.)

A regény izgalmasan lakja be a létrejött tér-időt: realista pontossággal bontakozik ki az időszak Budapestjének (mindenekelőtt a Svábhegynek) a világa (humán flórája és faunája, épített környezete, miliője); a részben a korábbi művekből (Asztalizene, Átkelés Budapesten, Protokoll) is ismerős, részben újonnan teremtett alakok plasztikusan kidolgozottak; s ezúttal nem kizárólag a civil társadalom rétegzett bemutatása történik meg, de a politikai szcéna is hatásosan, az ehhez vélhetően elengedhetetlen iróniával (valamelyest szatirikusan) tárul elénk. E műben is fontos szerephez jut a szerző két védjegye: a rom- és katasztrófa-esztétika iránti vonzalom, valamint a történelem, a terek és az architektúra iránti megszállott érdeklődés. („Ő nem diplomatának, / Hanem élvezkedő flanőrnek született” – írja hőséről, s közben mintha önnön kézjegyét felejtené a vásznon.) S bár a mű elbeszélésmódja (a narrátor reflexív előtérbe helyezése) és több finom allúziója (például a bálok leírásai) is a verses regény klasszikus hagyományával létesítenek kapcsolatot, a 19. századi nagyregények is eszünkbe ötlenek akkor, amikor a mű világában korunk mindennapi valóságából (és persze leginkább: a médiából) ismert figurák jelennek meg, s vegyülnek a kitalált alakokkal. Térey legújabb, a nagyobb szabású társadalmi-politikai jelenségeket magánéleti és családi szálak fénytörésében bemutató vállalkozása azért nagyszerű, mert termékenyen képes integrálni az alapvetően feltérképező, már-már enciklopédikus, a felismerhető társadalmi, kulturális közegeket fikcióban megteremtő szemléletet a sűrű és veretes költészeti beszéddel, a vibráló, közvetlenül izgató nyelvi élménnyel.

Különös egybeesésnek tűnik, de A Legkisebb Jégkorszak kapcsolatba hozható a közelmúlt hírhedtté vált (anti?-)utópiájával, Michelle Houellebecq Behódólásával is. Bár természetesen rengeteg poétikai és egyéb különbség van a két mű között, mindkettő kísérletet tesz arra, hogy a nem túlzottan távoli jövőbe helyezze a cselekményét, s ezáltal a legaktuálisabb honi és világpolitikai folyamatokra is reagáljon. Mégpedig nem túlzottan másként, hiszen bár Téreynél az iszlám tematika csak igen marginálisan jelenik meg (Brüsszelben az „új mecset minaretje magaslott a tér felé”), az öreg kontinens, Európa válsága mindkét szövegben hangsúlyossá válik, narrátori vagy szereplői szólamokban: „Európa tegnapi szíve: halott minden”, vagy „Európa halott, Európa beteg, / Prostituált föld!”. (Több utalás is történik ugyanakkor az EU-ból való kilépés előkészítésére.) Sajátos párhuzam az is, hogy mind a két mű esetében a politikai fordulat a korábbi bemerevedett tradicionális jobb–bal ellentét feloldódásához vezet, és (kényszer-)nagykoalíciós kormányok alakulnak – bár míg Houellebecq-nél ez egyértelműen (és kemény iróniával) a szélsőséges irányvonal hatalomra jutásának megakadályozása okán alakul így (az iszlám párttal kötött szövetség vállalásával), addig Téreynél nincs nagyon alaposan fölfejtve az, hogy minek hatására alakulhatott ki az új berendezkedés. Ez akár hiányosságként mutatkozhat az olvasó előtt, ugyanakkor jelölője egyfelől annak, hogy a forgatókönyv ilyen alakulása inkább utópisztikus, semmint reális eshetőség, másfelől annak, hogy a pontos részletek homályban hagyása tulajdonképpen a történelmi kapuk nyitva hagyásának egyetlen módja. Nehezen eldönthető – a szereplők sem tudnak teljesen dűlőre jutni a kérdésben –, hogy a társadalmi kondíciók a természeti-környezeti változások következményei, vagy valójában kevéssé függenek azoktól, s a környezet inkább csak módot ad bizonyos események bekövetkeztére és cselekvések végrehajtására. (Úgy érzem, a magyar fundamentalisták kidolgozása ugyanakkor talán túlzottan nagyvonalú lett, az e pontokon fölerősödő szatirikusság pedig már kilóg a könyv szellemiségéből, s nehezen eldönthető, hogy miképpen és mennyire marginalizált irányról van szó.)

Az, hogy Térey János nem enged a negyvennyolcból, azaz a (populáris regiszterek integrációjától nem idegenkedően) míves, eleven és energikus költői nyelv mindent átható közegéhez történő – vélhetően alkati, ám nem kockázatmentes – ragaszkodásból (legyen szó akár líráról, drámáról vagy epikáról): az egyszerre próza- és fordításorientált piac ismeretében ez önmagában is megsüvegelendő szuverenitás. De más körülmények között nem fordulhatna elő, hogy A Legkisebb Jégkorszak teléből rosszkedvünk szezonjaiba tündöklő napsugarak áramoljanak.

Térey János: A Legkisebb Jégkorszak, Jelenkor, 2015.