Útravaló a világosság felé

A haiku, ez a japán, vagyis a tanulás kultúrájából átültetett versbonszáj újabb gyümölcse igen mély gyökerekkel rendelkezik. A 7. századi ötsoros, 5-7-5-7-7 szótagú tanka első három sorából alakult ki, legismertebb japán képviselője a 17. századi Macuo Basó. A nyugati költészetbe a 18–19. század határán lépett be. Ott aztán Jack Kerouactól és Allen Ginsbergtől kezdve Kosztolányi Dezsőn keresztül Karol Wojtyłáig sokaknál sikert aratott. Nálunk olyan képviselői lettek még, mint Weöres Sándor, Lengyel József, Illyés Gyula, Tandori Dezső, Oravecz Imre, Fodor Ákos és sokan mások.

Thimár Attila hű a haiku eredeti japán sajátosságaihoz, ahol többek között a buddhista gondolat mentén a valóságot előtérbe tolva az én a háttérben marad, mégis finoman egyénivé tud lenni. Ezt azzal éri el, hogy a haiku sintó vallásból származó bázisától, a természeti képtől nem választja el az embert. Az első versben már erőteljesen jelzi ezt, mert a japán költészetben leggyakoribb és legkedveltebb természeti jelenségről, a cseresznyevirágzásról ír: „két sor cseresznyevirág / közt. Alkonyodom” (kiemelés tőlem), vagyis teljesen azonosul a természettel. Erre válasz lehet a huszonharmadikban a nyár kétszeres megszemélyesítése.A haiku egyik legismertebb szimbóluma a harmóniát kialakító emberi tudatosság. A telihold összetett szimbólum, mivel a létben önmagát felismerő, egyúttal a külvilággal összhangban élőre utal, ugyanakkor lehet a halál jelölője is. A huszonhatodik haikuban a falevéllel együtt még összetettebb szimbólum, a másodikban pedig éppen a hiánya jelentőségteljes. Ilyen alapvető elem az évszakszó is, amelyet gyakran alkalmaz Thimár. Akár mindet is egymás mellé teszi, de nem úgy, mint Pető Tóth Károly: „csillótavasz, szőlőősz, fémtél, üvegnyár”, hanem egyszerűen kihasználja, hogy a négy évszak összesen öt szótagot tesz ki: „Az illúzió / leple sosem szakad el: / nyár, ősz, tél, tavasz.” Az évszakok egymásutániságának végtelen köre az emberi élet végességével áll szemben: „Szegre akasztod / szereped. Fakult köpeny / a hóesésben.” A huszonnyolcadik versben a magány és a „végtelen egyedüllét” közötti különbség a kérdés. A végén megszólal a kakukk, amiről viszont tudható, hogy a magány szimbóluma. Tükörrel is szembesülünk az ötödikben, ahol egy buborék falán látszik az ég és a föld. A nád furcsamód az emberekre utal – ami a nyugati gondolkodástól sem idegen, például Pascalnál a Gondolatok ban (VI. szakasz 347–348.) –, ezzel gazdagodik, a természettől az emberek világa felé tolódik a negyedik és a tizenkilencedik haiku jelentése. Az utóbbiban jelenik meg a kötet címét adó szó. Az utazás a harmadik haikuban kezdődik: „Hét bambusz áll / őrt ajtóm előtt. Reggel / épp itt indul utam.” Hogy az utazás szerencsés lesz, előlegezi az, hogy a bambusz a szerencse szimbóluma. A hetes szám is különösen jelentős, ezt a japán mangák és animék rajongói is tudhatják. Az út megléte, de az utazás hiánya a kötet lezárásában elégikus is lehetne, ha az európai költészetre gondolunk. Az utazás toposza a japán kultúrában is több jelentésben fordulhat elő, ám egy zen buddhista bölcsesség alapján magunkba utazás nincs, csakis kifelé, azaz megszabadulva a vágyaktól már nincs szükségünk kifelé utazásra, bent vagyunk magunkban, megvilágosodtunk – vagyis ezzel az elégikussal ellentétes, bizakodó lezárást kapunk. Az ellentét – amely szintén haikuelem, és máshol is feltűnik – mozgás és mozdulatlanság között feloldódik. Gyakori továbbá a japán haikuban a játék a hangokkal, amit nálunk például alliterációval lehet visszaadni. A hetedik versben („Suzuki mester! / Szavaid – satori”) talán D. T. Suzuki tudósról (1870–1966) van szó – mindenesetre ő volt az, aki sokat tett azért, hogy a Nyugat megismerhesse a zen buddhizmust, tőle származik a szatori megfelelőjeként a megvilágosodás szó.

Thimár jól érzi az arányokat a természet és az én, a japán és a magyar/keresztény között. Talán az egyik legjobb haikuja a nyolcadik: „Már tarkóm süti / a nap. Jövőm a porban / előttem lépked.” A Lélekkönyvben is felbukkant a Szeptember végén, ahogy ebből is kiérezni. Szerencsés a jövőm szó, hiszen egy jövő emberről van szó, és porban lépked, ami a keresztény felfogásban az elmúlást idézi fel – benne a kezdettel a teljességet. Ennél is messzebb megy a tizenegyedikben, ahol még az erotika sem hat kakukktojásként. És fontos emberit látunk a tizennyolcadikban: a kiemelkedő tettről ír, szembeállítva azt a hasztalan kiabálók tömegével.

Thimárnál fontos a cselekvés mozzanata – csupán két haikuban nincs ige, noha a műfaj eredetileg nominális jellegű: „A haiku a főnevek költészete”, írja Takahama Kjosi haikuköltő. A nyugati haikuk között előfordulnak a nem szótagszámlálóak is, amelyek ha megtartják a tematikát, bár versforma szempontjából nem, de műfailag haikunak minősülnek. A versformát tekintve is haikukat írt Thimár, csupán a második és harmadik nem 5-7-5 szótagos. Kis híján, egy-egy enjambement árán azok lehetnének. Az áthajlás is lehetséges a haikuban, de ez a kettő jelzésértékű lehet, hogy nem kell mindenáron, iskolás módon ragaszkodni ezekhez a számokhoz, a formánál előbbre való a tartalom. Szintén a nyugati haikuköltők közül többen címet is adnak költeményeiknek, de Thimár könnyedén marad a japán címtelen minta keretei közt, számára szükségtelen többet szólni a három sornál. Ugyanakkor Germán Fatime fekete-piros akvarellillusztrációi remekül illeszkednek e mikrokozmoszokhoz. E haikuk olvasásakor jellemző, hogy bár rövidebbek, mint egy SMS, a harangkonduláshoz hasonlóan továbbgyűrűznek a gondolatok hullámai, de csak a meditatív térben – vagyis mindegyik egy-két percnyi megállásra késztet, hogy meglelje bennünk a helyét. Mi is kellünk ahhoz, hogy teljesek legyenek ezek a gondolatok, mert önmagukban az ilyen vers „soha nincs befejezve. Csak az olvasó fejezi be önmagában... aki a kereteket majd megtölti [...] tartalommal” (Kosztolányi).

Thimár Attila: Időszilánk, Ráció, 2016.