Tinikrimi

Az Én vagy senki egy, a Kisalföld Bakonnyal határos csücskében fekvő – konkrétan meg nem nevezett – kisvárosban játszódik, ahol a fiatalokat rejtélyes módon elkezdik meggyilkolni. Bár a vidéki atmoszférában történő gyilkosság önmagában hathat zsánerképnek, azért megidéz olyan kiváló elődöket, mint például David Lynch Twin Peaks sorozata. Ahogyan ott, úgy ennél a meg nem nevezett kisvárosnál is az az érzése támad az embernek, hogy egy folyamatosan hideg, ködös területre tévedt, még akkor is, ha időnként kisüt a nap, és meleg van. Ugyanakkor a hasonlóságok ennyiben ki is merülnek, mert amíg Twin Peaks világában kívülről érkezik nyomozó szándék Dale Cooper személyében, addig Mészáros Dorkánál a fiatalok saját maguk kezdik el kideríteni – egy évvel a történtek után –, miért is mérgezték meg három társukat halálos kábítószerrel 2014 nyarán. A késlekedés oka a borzasztó tragédia, barátaik elvesztésének mielőbbi elfelejtése, a nyomozásra késztető ok pedig az egy évvel ezelőtti jelek – az állati vérrel írt 7-11 felirat – újbóli felbukkanása. A könyv szerkezetében a gyilkosság, illetve a nyomozás évében történtek leírása folyamatosan váltja egymást.

Szereplőink első ránézésre tipikus karakterek, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy a könyv hátsó borítóján pár külső jelzővel igyekeztek róluk leírást adni – és ezzel rögtön némi aggodalmat is elültetni a figyelmes olvasóban felszínességüket illetően –, ám jó krimihez méltóan a regény során egyre többet tudunk meg Zénóról, a laza zenészről, Alizról, a népszerű táncosról, Burniről, a bulifelelős izompacsirtáról, Nóriról, a vad gótról, Erikről, a magának való kockáról, Meliről, a visszahúzódó orvospalántáról és Gergőről, a tökéletes szívtipróról. Ráadásul ez a hét szereplő – ahogy mondani szokás, mint a gonoszok: egyszerű, mégis nagyszerű toposz – kellően sok ahhoz, hogy megágyazzon egy olyan kriminek, amelyben az azért minimum valószínűnek tűnik, hogy a gyilkos éppen közülük valaki. A rajtuk kívül szereplő – élő – személyekről ugyanis még ennyi leírást sem kapunk. Ez alól az egyetlen kivételt Luca képezi, a gyilkossági kísérlet egyedüli túlélője, aki a történtek óta a zárt osztályon tengeti napjait.

Ami a könyv olykor fájdalmas megoldásait illeti: sok a szerelem. Ez önmagában még nem feltétlenül lenne baj, mert például az Aliz és Erik között kialakuló kapcsolat a regény legmeglepőbb fordulatokkal teli szála, a tökéletes szívtipróként megismert Gergő önmagával való küzdelmét pedig öröm nézni. Ami viszont már zavaróbb hogy – talán első kötetes szerző lévén – Mészáros Dorkánál a szerelem igazsága és nagysága egyenesen arányos leírásának felszínességével. Ez leginkább a Zénó és Nóri között elhúzódó kapcsolatra vonatkozik, amelynek legfontosabb jeleneteként a két szereplő ismét együtt áll a színpadra közös zenekarukkal, hogy többek között a szerelem nagyságáról énekeljenek. Egy ponton még konkrét leírás szintjén is feltűnik egyik dalszövegük, amely sajnos ugyanolyan kiszámítható és sablonos, mint az előbb említett színpadi pillanat. Az pedig különösen elszomorító, hogy a történet abszolút háttérzaját olyan popkulturális utalások adják, mint hogy a szereplők a Harry Potterről beszélgetnek, vagy épp Twilightot néznek. Ugyanis a fantasy mint az ifjúsági regényt és a krimit összekötő harmadik zsánerműfaj valahogy anélkül is ott lebeg a könyv hátterében, hogy ezt időnként konkrét példákkal illusztrálni kéne. A Twin Peaks ridegségét egyszerűen kár a Twilight felszínességével összeereszteni.

Az Én vagy senki összességében sokkal súlyosabb és okosabb, mint a saját háttérzaja. Az ifjúsági regény és a krimi ilyen módon való párosítása bátran szembemegy azzal a szülői magatartással, hogy a gyerekeknek ne mutassunk semmilyen szörnyűséget. A tizenhatos karika a könyv hátoldalán nyugodtan módosítható lenne tizennégyre, ha használnánk ilyen jelölést.

Mészáros Dorka: Én vagy senki, Tilos az Á Könyvek, 2016.