Múltban keresett identitás

2014-ben jelent meg Tinkó Máté első verseskötete Amíg a dolgok rendeződnek címmel. A versek egy homályos családtörténet pillanatképeit villantják fel, a költői én a múltban keres identitást. Hogy rendeződnek-e valaha a dolgok, azt szándékosan nem kérdeztem meg, beszélgettünk viszont sok minden másról. (Szarka Károly interjúja)







Az írói előképeid Bella Istvántól W. G. Sebaldig elég különbözőek, és a kötetben szereplő helyek is változatosak Békéstől Sárkeresztúron és Budapesten át Franciaországig. Hogy álltak össze ezek egy szerves egésszé?



A helyeket nem én választottam. Budapestet igen, de a többi a családom különböző generációihoz köthető. Nagyon eltérőek voltak ezek a tapasztalatok. Az írói előképek pedig azért is fontosak, mert én az a típusú olvasó voltam világéletemben, aki ha meglátja referenciapontként a városát, egy tájegység vagy egy folyó nevét, és az alkotta egy regény színhelyét, akkor az továbbgondolásra készteti. Ha Békéscsabára gondolok, akkor Grecsó Krisztián és Kiss Ottó munkái jutnak eszembe. Ha Dunántúl, akkor Sárkeresztúr és Bella István nagyon konkrét szereplő, a szülőházáig is elballagtam, de a dunántúliság mitikussága akár Mészöly Miklós vagy Rubin Szilárd felől is érdekes lehet.

Gyerekkoromban gyakran egy Tamási nevű helyre mentünk fürdőzni, ezek az élmények is rendre előjönnek, útjelző bójaként funkcionálnak. Budapest is. Csepellel nyolc-tíz évesen ismerkedtem meg. Külvárosi kerület, a munkásréteggel is találkozik az ember, és emiatt később Angyalföld hangulata egyetemistaként, kollégiumi lakóként már kezelhető volt. Nem idegenkedtem tőle, inkább próbáltam kialakítani egy saját kis mikroszférát magam körül.

A külföldi helyszínek – a Szovjetunió, ahol a szüleid megismerkedtek, vagy Franciaország, ahova az egyik rokonod a negyvenes évek közepén került, egy másik 1956-ban disszidált – a te életedben is fontosak, vagy csak a családkutatás miatt kerültek képbe?



Édesanyám Harkovban tanult, édesapám pedig kiváló dolgozóként nyert csoportos jutalomutat Leningrádba. Édesanyám odacsapódott az ő társaságához, hiszen magabiztosan tudott oroszul, erre rögvest tolmácspozícióban találta magát. Édesapám repülőn még nem ült addig, és egyszer hirtelen belekapaszkodott édesanyám karjába, akinek viszont már volt rutinja a repülésben. Édesapám mondta neki, hogy ne értse félre, de aztán mégis ő lett az, aki félreérthetetlen jeleket adott.

Franciaországban pedig kétszer voltunk, tíz és tizenkét éves koromban, Metz és Nancy között félúton, egy tanyaszerű településen. Személyesen megtapasztaltam, hogy Nyugaton hogy zajlik az élet. A nyelv szerepe – a korábban említettekhez hasonlóan – ismét nagyon fontos. Ez volt az első olyan élményem, hogy a nyelvemtől is elszakadtam. Biztos ezért is égtek bele a memóriámba olyan erősen ezek a dolgok.

A családkutatás, az identitáskeresés miért fontos neked? Talán azért, mert a mi generációnk kapott a legkevesebbet iránymutatásból, identitásból, ideológiából, vallási nevelésből? Ez hiány vagy inkább lehetőség szerinted?



Volt ez a szocializmusnak nevezett totalitárius valami, és e kontroll alatt a szüleim meglehetősen jól érezték magukat. Nem voltak kitüntetettjei a rendszernek, de az erősebb kötések által volt rendszeresség az életükben. Demokráciában élni nem egyszerű. Rengetegen visszatérnének olyan típusú korlátozásokhoz, amik keretet adhatnak az életüknek. Azt gondolom, ez a gyávábbik variáció. A bátrabb azt mondja, hogy igenis táplálkozom a múltból, próbálom visszajátszani, mint egy filmet, vagy megörökíteni és elraktározni, mint a képeket, majd újra és újra elővenni, és abból nemcsak a hibákat, hanem a motivációkat is leszűröm. Nem biztos, hogy sikerülni fog értelmes és demokratikus érzékelést kialakítanom anélkül, hogy viszonyba kerülnék a szülők korábbi döntéseivel, szükségszerű vagy indokolatlan kötöttségeikkel. Mit jelent szabadnak lenni és élni a szabadsággal? Amíg ez a folyamatszerű küzdelem nem zajlik le bennem is, addig szinte mindegy, erre mit válaszolok.

Itt előjön a szolidaritás is. Azt érzem, hogy sokszor hiába rajongok a demokráciáért, a szolidaritás minimuma gyakran eltűnik belőlem. Pedig ez az identitásnak olyan része, amely mindig működésben kell legyen. A szolidaritásnak, a szabadságjogok megélésének és tudatos felhasználásának elsődleges szempontoknak kell lenniük. Az egyáltalán nem homogén negyven évvel kell kezdeni valamit. Aki teljesen le akar számolni a múltjával, úgy gondolom, hazudik.

A biztonságot és a szabadságot gyakran állítják szembe. Az előző rendszerre inkább a biztonság volt jellemző, a maira hellyel-közzel a szabadság, bár ezek nem függetlenek egymástól. Az előbb gyávának nevezted azokat, akik ma a szabadsággal szemben inkább a biztonságra szavaznak. Álnaiv a kérdés, mert az én családomban is volt példa mindkettőre, és minden élettörténet más, de szerinted bátrabb volt-e annak idején, aki disszidált, vagy itthon maradni lehetett nehezebb?



A gyávaságot inkább a rendszer és a rendszert alkotó hatalmi pozíciók felől értettem, és nem a mindenkori alany felől, aki többé-kevésbé elszenvedi vagy együtt él azzal. De ha a szolidaritás eszméje csorbát szenved, és a szubjektum saját jólétének megőrzése érdekében fordult el, hunyt szemet, vagy maradt néma, akkor bátran beszélhetünk az ő esetében gyávaságról. Tíz-tizenkét éves fejjel eszem ágában sem volt megkérdezni a Franciaországban élő rokonomtól, hogy mi motiválta, amikor disszidált, hogy szerinte milyen körülmények uralkodtak akkor Magyarországon. Hogy az ötvenhatosok közül kik voltak hősök és áldozatok, arról sokat lehetne vitatkozni. Vajon mit mondanának a családom általam sajnos már megszólíthatatlan, egyre inkább feledésbe merülő szereplői, akik nyugat-európai demokráciákba menekültek, és mit azok, akik itthon maradtak, és a szocializmus lehetőségeihez alkalmazkodtak?

Valószínűleg különböző beszédmódokról van szó, amelyek évtizedekig nem kerültek párbeszéd-szituációba egymással. A kötetben főként magamról beszélek, mert tudom, hogy én akarok valahogyan viszonyulni a múlthoz, de sokszor csak a hallgatás marad. Veszek egy nagy levegőt, megpróbálom, és nem megy. Megint megpróbálom, megint nem megy, közben öregszenek és meghalnak körülöttem az emberek, akik közbeszólhatnának, és akkor már végképp nem fog menni. Hősöket kreáljak magamnak, kipótolva a hiányzó információkat, vagy csináljak olyan démonokat, amelyek nem is léteznek? Ezt nem akarom. Nem akarok felső pozícióból ítélkezni.



Most már a mi generációnknak kell alkotni valamit. A különböző álláspontok és a többféle beszédmód, a múlt töredékes ismerete, a vele kialakított bármilyen viszony segíthet a jövőben?



Abból a szempontból biztosan, hogy ha az ember egy asztalnál két oldalról egymásnak homlokegyenest ellentmondó véleményt hall, azt kell leszögeznie magában, hogy az a békés akolmeleg, amire a nagy családi összeröffenéseknél törekedtünk, csupán látszat, de nem az optimális állapot. A lehető legnagyobb katasztrófája egy közösségnek, egy társadalomnak, ha azt a következtetést vonja le egy vitából, hogy „bárcsak tovább hallgattunk volna”. Voltak és vannak idők, amikor emberek sorsát számadatként kezelték, ebből kifolyólag bármit megtehettek velük: kitoloncolhatták, megalázhatták őket, elvehették az élethez való jogukat. Ha azt mondjuk, hogy kerülni akarjuk a konfliktusokat, hiszen mi eddig végig békében próbáltunk élni, és a csúnya, rossz, gonosz csakis a szomszédban rejtőzködik, azzal még nem oldottunk meg semmit. Másfelől mi a garancia arra, hogy legközelebb nem mi leszünk egy kialakuló helyzet kárvallottjai? És akkor ki fog rákérdezni a mélyben búvópatakként csordogáló, aztán a semmiből felszínre törő, igaztalan történésekre? Akkor marad a némaság, a csend, az elhallgatás, az elfordulás. Igenis fel kell vállalni a mindennapi konfliktusokat. Persze, nem a karácsonyfa alatt kell valakinek az arcába vágni, hogy milyen ember, másfelől a komfortérzetet sem adják ingyen, azért is meg kell küzdeni.

A versek töredékessége, egymásnak ellentmondó állításai is visszavezethetők a múlt ellentmondásaira?



Igen. De például a szerelem is elsősorban azért érdekes számomra, mert benne kifejezésre jut, hogy a két fél mennyire máshogy láthatja a dolgokat. Amíg én a saját kis sértődöttségemmel törődöm, a másikban már egészen más folyamatok zajlanak le, már egészen máshol tart érzelmeiben, gondolkodásban. Ezek az aszimmetriák, perspektívaváltások adják a világ többletét, noha a szerelem múlásának végtelen fájdalmát és kiüresedését is. Profánabbul: úgy tűnik, lehorgonyoztunk valahol, aztán kiderül, hogy mégiscsak elmozdítható az a súly, ami eddig stabilitást adott.

Ez kompromisszumkészséget is jelenthet a hétköznapi életben?



Igen. Ahogy a konfliktusvállalásról beszéltünk, a kompromisszumkészségnek is fontos szerepe van. És addig nem köthető kompromisszum, amíg az ember nem képes magán túllendülni, vagy visszafelé tenni néhány lépést, hogy egy objektívabb nézőpont teremtődjön meg. Ezek a nézőpontváltások igenis fontosak, és pont ez az én diktatúrakritikám. A diktatúrában csak egy nézőpont és annak variánsai léteztek, ami ugyan belakható volt és némi mozgásteret engedélyezett, de azt mindig kellett tudni, mik az irányelvek, és ha ennek megfeleltél, akkor hasznos állampolgár voltál. De a szabadságot nagyon nehéz határok mentén kijelölni. Ez már nyelvileg is egy paradox állapot.

Én visszamegyek abba a térbe, ahol mondjuk édesanyám tanult. A Google Earthön kapok egy képet, a technika révén van rá lehetőségem, és a nyelv révén pedig arra, hogy máshogy fogalmazzak, mint ahogy ő fogalmazna. Nem szeretnék az ellenpontja lenni, nem uralni akarom a világot, hanem figyelmet fordítani arra, hogy egy pont körül sok másik pont legyen. Nem ujjal akarok mutogatni: a költészetnek olyan érzékenységgel kell megszólalnia, ami egy plurális skálát hoz létre. A mostból kiindulva, a különbségeinket kímélet nélkül láttatva és mindenféle mázt leleplezve akarok szolidaritást vállalni az akkori egyetemistával, aki azóta engem világra hozott, majd felnevelt.

Verseidnek része a fikció is. Egy ilyen személyes hangulatú költészet, mint amilyen a tiéd, létezhetne fiktív elemek nélkül?



Vers nem létezhet fikció nélkül, de próza sem. Ott vannak például a nagyon száraz szociográfiák, és ott van a Puszták népe Illyés Gyulától, aki feldúsította személyes perspektívából szőtt elemekkel, amiktől a szó legnemesebb értelmében vett szépirodalmi produktum lett a szövegből. Megvan benne a szociográfiai igény, sokkal jobban, mint az én kötetemnél volt. Megrögzött híve vagyok annak, hogy az alanytól függ, hogyan lesz megszólítva a tárgy. Ez nem azt jelenti, hogy bárki bármit láthat, és hogy ne lenne egy kivonatolható igazság, hanem azt, hogy ha ránézel egy tárgyra, máshogy látod öt-tíz-tizenöt évesen. Az én szövegemet egy húsz és huszonöt év közötti szerző hozta létre, aki számolt azzal, hogy harmincévesen másként beszélne erről, másokat tartana fontos szempontoknak. De az sem működőképes, ha teljesen kirúgjuk a referenciák alól a lábakat, és azt mondjuk, hogy össze lehet kutyulni mindent.

Ennek egyáltalán nincs létjogosultsága szerinted?



Persze hogy van vagy lehet, de ahhoz én magamban nem érzek elég fantáziát. Szerintem nem kerülheti meg egy magát valamire tartó író vagy költő, hogy egy kicsit elmélyüljön abban a témában, amit első lendülettel górcső alá kíván venni. Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy én túlságosan elmerültem a családtörténetben. Elolvastam néhány levelet, jogi dokumentumokat, ami a szüleim életéhez kapcsolódott. Figyeltem rájuk, hallgattam őket. Ez az inspiráció szükséges volt ahhoz, hogy egy bizonyos távolságban helyezkedjek el attól a közegtől, amiben ők éltek. A kórházi közeg kiszolgáltatottságával foglalkozó versekhez például nem kezdtem el orvosi szakkönyveket bújni, hanem egyszerűen felidéztem az élményanyagot, amikor a nagyszüleimhez jártam látogatóba. Egy idő után a szerző elkezdi a maga módján kiszínezni a száraz tényeket, vagy legalábbis úgy sűrít, hogy elfogadja, ennek van egy erős személyessége. A monomániám valamiből mégiscsak táplálkozik, és ha nem élem meg ezeket a határhelyzeteket, emberileg is kevesebb lennék. Egy idő után már értelmetlen feltenni a kérdést, hogy a szövegben mennyi a fikció és mennyi a valóság. Amikor egy családi eseményt felidézünk, arra is többféleképpen emlékezünk.

A kötet versei történetszerűek, inkább prózaírókra hivatkozol, mint költőkre, ráadásul a FÉLonline-nál is a prózarovatot szerkeszted. Nem gondoltál arra, hogy prózát írj?



Először prózát kezdtem írni, aztán úgy éreztem, hogy bár nyelvileg egységesebb ez a világ, de számomra kevés izgalmat rejt magában. Olvasás szintjén a próza adta a legtöbbet nekem, ami a reflexió szintjén inkább töredékességre késztet. Ha meg akarunk beszélni egy problémát, sokszor nem jutunk A-ból B-be, csak elindulunk. Meggyőződésem, hogy a költészet sem jelöli ki erőszakosan a B-t, és a B nélküli felfogás engem egyelőre jobban vonz. Az ilyen típusú körkörösségért rajongani tudok. Amíg úgy érzem, hogy nem tudok egy A-ból B-be eljutó korpuszt teremteni, és amíg a dolgok rendeződéséről nem beszélhetek, addig ez: az iránytalan mindenség marad nekem.