Tisza Kata áramkörében

A traumák feldolgozásának külső jele nem mindig tör felszínre, van, hogy csak befelé irányul: az elengedés és a gyász során az individuum keresi elveszett egyensúlyát, origóját. Búcsút intünk különböző életszakaszainkban képzett és képzelt énjeinknek, reflektálunk az elmúlásra, mássá válunk, és időről időre próbálunk önmagunkhoz visszatalálni. Személyiségünket álmok és ideák, tapasztalatok építik és bontják. Emlékeket nyerünk, ám veszítünk is. Az emlékezés reflexiókkal kísért, az írás pedig alkalmat szül a szembenézésre, tükröződésre, újrakezdésre – éppen ezt jelenti Tisza Kata ötödik kötete tízévnyi hallgatás után a Scolar Kiadónál.

Tisza Kata „pszichoprózái” lírai vallomásként és szabad versszerű egypercesekként olvashatók függetlenül a bennük megszólaló férfiak és nők kilététől vagy az őket hallgató, velük azonosuló, róluk leváló pszichoterapeutától. A Szakállként megnevezett pszichológus szembenéz velük, olykor önmagával is, és mi is tükörbe pillantunk. A drámaian komponált darabok válsághelyzeteket (szülés, megcsalás, válás, társas magány, erőszak, halál) rögzítenek (Most dől össze az életem…), amelyeken túl kell lendülni (Végpontjain ült a nő, a vonatra várva). Visszatérő téma a megcsalás, amelynek a gyermekek is tanúi, akik felnőttként újraértelmezik az eseményeket, immár más nézőpontból: „Amikor a feleségem hazajött 2016-ban egyszer lóhalálában, csatakosan, csapzottan, és remegő kézzel terített meg a konyhába, újra megláttam anyámat. (…) Ez volt az a pillanat, amikor először gondoltam vissza apámra. (…) Ebben a pillanatban találkoztam önmagammal” (Amikor anyám…).

Tisza Kata hősei középkorúak, életútjuk felén járnak „túl halálon, váláson, fiatalságon”, abban az életkorban, amelyben „[a]z érzések tudatossá válnak, megállnak az emberben az órák, az énhatárok lazulnak, a vágyak kiszabadulnak, a befogadás szilárdul, felbátorodik az önátadás” (Amikor találkoztak…). A tudományos keretbe ágyazott történetek narrátora vagy egy külső, egyes szám harmadik személyű elbeszélő, vagy egy „férfi”, vagy egy „nő”, aki rövid monológokban tárja fel a sorsát. A szöveg mégsem válik többszólamúvá, egyetlen tudat közvetíti a lélekábrázolást, de olyan technikával, amely alkalmat szül a nézőpontváltásra.

A kötet bevezetésre és három (egyenleg: nulla; második álom balra; lopott csengő) tematikusan nehezen körvonalazható részre tagolódik. A rövid – többnyire huszonöt soros – szövegegységek nem rendelkeznek önálló címmel, egy-egy szó, felütésszerű félmondat kerül félkövér betűtípussal kiemelésre. Úgy érezzük magunkat, mintha Szakáll pácienseit hallgatnánk, mégis annyira ismerősek a helyzetek, hogy mi magunk is mesélhetnénk.

Minden a fogalmak testesülésével, a párkapcsolatok kiüresedésének felismerésével kezdődik: a nő a semmivel babrál, oldalzsebben köt ki a fiatalság, a szomorúság a nyakakban ül. A folytatásban a világ szélén várakozó nőért eljön a vágy, de ő nem akar menni, mert nem ismeri fel [a] fejéből kilépő férfit. Végül az érzések feltápászkodnak, és a párok belépnek a felnőttkorba. Vannak lírai naplófejezetekre emlékeztető történetek, ezek több párkapcsolaton és házasságon ívelnek át. A változás állandó, körforgásszerű, vagyis a múlandóság hordozója. A mondanivalót belső rímek vonják szorosra: „Anyává lenni, magunkat felnevelni”(A pékség előtt…) – visszatérő sorsfeladat: „Valaki itt felejtett engem – mondta a férfi a terapeutánál. – Valaki engem még nem nevelt fel.”

Egy-egy szoba egy-egy újabb stáció az elmagányosodás útján (Egyes szoba…). Látjuk a saját lakásában is idegenül mozgó férfit, aki múló érzések és elhatározások terhét cipeli (Cipelte a férfi…). Társas magányok találkoznak, de szét is válnak (A nő büdös volt…). Van, akit futásra késztet a félelem, és van, akit maradásra. „Nézte az apa az anyát: látta a hódító katonát. (…) Majd évek múltán, amikor kissé fárasztotta a katonaság, kezdett volna hazajárni már. Kereste, de nem találta otthon az apát” – sokan megválnak nemkívánatos szerepeiktől, de a dezertőrök számára nincs visszatérés (Szerda óta újra forog az agyam…). Az idő múlása könyörtelen következmények hordozója: „Öregszem: egyre kevesebb / a fegyverem” – s a költői sorok aforizmává tömörülnek.

A pszichológia-mesterszakot végzett öregedéskutató Tisza Kata mindent a halál felől tesz mérlegre, erre utal a kötet fekete borítóján látható fehér hosszabbítózsinór és elosztó, amely halálfejet formáz. A fekete-fehér komorságát oldja a pirossal szedett cím és a hátlapon lévő szív alakú aljzat – jelezi azt is, hogy minden történet keresztüláramlik azon, aki rácsatlakozik. Ilyen értelemben a kötet borítója kifejezőbb, mint a cím, ami a traumák feldolgozásához kapcsolódik, és a kötetben nyitva hagyott kérdésre irányítja a figyelmet: könnyek nélkül megtörténik-e az elengedés?

Tisza Kata: Akik nem sírnak rendesen, Scolar, 2017.

Portréfotó: Valuska Gábor (forrás)