Tőkesúly

Amilyen remekül komponált és jó arányérzékű versekből áll a második (törtsúly) és harmadik (kisherceg) ciklus zöme, annyira nehezen érthető, mi történik az elsőben (a gyöngyhalász címűben, amely annyiban mindenképp találó, hogy a szokásosnál talán mélyebbre kell merülnünk az értékekért). Hogy van-e összefüggés vagy nincs, nem tudni, de míg a kötet első harmadába mindenekelőtt a sokkal egyenetlenebb, szerelmi(ként érthető) szövegek kerültek, addig a második kétharmadában érett és távlatos, a többi, felvezetőben érintett téma- és problémakört érintő, jó művek találhatóak (a cikkben máshol nem említettek közül például a mennyivel könnyebb lenne ha és a nem indulnak). Ál-megengedően azt mondhatnám, hogy talán arról van szó, hogy a szerelem elbeszélhetetlenségének tapasztalata állította nagy kihívás elé a szerzőt, amelynek úgy igyekezett megfelelni, hogy túlhajtott metaforikával, trópuspetárdákkal zsúfolt szövegeket hozott létre.

Hogy milyen ingatag kérdés például a költészetben a képzavarosság ügye, annak illusztrálására a farmer című vers két részletének összehasonlítását javasolnám. A költemény nyitánya ekképp hangzik: „félregombolt hangok / az éjszaka nadrágján”. Ízlelgessük csak kicsit a sorokat. A „félregombolt hangok” már maga is nagyon erős szinesztetikus kép, ennyiben nehezen is volna emészthető – a második sor (amely önmagában megint csak markáns, klasszikus élű metafora) volna hivatott lekerekíteni a komplex képet, s valamelyest sikerül is neki gombot varrnia a nadrágra. Mégis azt hiszem, hogy itt az összekapcsolt fogalmak közötti távolságok játéka nem elég finom, s egy félfordulattal több van benne a még elviselhetőnél. Azért is találó a „zavar” kifejezés a jelenség leírására, mert nem pusztán arról van szó, hogy egy képben hagyományosan össze nem illő dolgok (szinesztézia esetén érzékletek) kreatív összeillesztése történik – természetesen ez a tropológia egyik alapja, de a lekövethetetlen trükk abban áll, hogy miképpen jön létre összeillés és össze nem illés, hasonulás és elhasonulás, jelentésvonzás és -taszítás olyan tökéletes aránya az adott helyen, amely hozzájárul a világ egy szeletének másszerű megértéséhez. Botorság volna azt állítani persze, hogy mindez egzakt dolog, vagy hogy olvasónként ne volna eltérően megítélhető. Az idézett sorpár már sok – nyers költői izomerőből van megoldva. De lássuk a vers egy későbbi, az előbbihez hasonló szerkezetű sorpárját: „ahogy a rézfogak összezárnak / a sötétség cipzárján” (a költeményt alapvetően a farmermetaforika szervezi). Ez azért zavartalanabb, mert egy csavarral kevesebb van benne, s így a részek közötti feszültség épp annyival lesz kisebb, hogy ne vesse szét az egészet. A különbség tulajdonképpen abban rejlik, hogy a „rézfogak” össze tudnak záródni, s ezt a jelentést áttételesen képesek átvinni a cipzár-éjszaka metaforikus azonosításra, s így vizuálisan is megragadható lesz a kép. (A szinesztetikus begombolás képhez adódik egy klasszikus párhuzam, ám Pilinszky Agonia christianája annyiban mindenképpen más, hogy a „Begombolom halálomat” sornak megágyaz a „Felöltöm ingem és ruhám”, amely utóbbi nem tartalmaz átvitt jelentésmozzanatot, így nagyon szépen és hatásosan tud ráépülni a megdöbbentő zárósor.)

Murányi Zita nagyon erős, megjegyezhető képekkel dolgozik, valójában nem találtam olyan verset, amelyből ne írtam volna ki egy-két sort. De nincs mindig kordában tartva, eldolgozva a szöveg, elsősorban a már említett első ciklusban. Ebben a stílusban a képek olykor túljáratottak (dübörögnek), az enjambement-ok néha követhetetlenné teszik a szintaxist (sokszor viszont izgalmasan törnek és hajlanak a versmondatok), s nem mindig éreztem azt sem, hogy az olvasott sorok remekül összeállnak, versegésszé kerekednek. A mount everest című szöveg a nyitóképben – „egymás hegyén-hátán cipők / mount everestje” – annyira fölélő az ízlésesnek, hogy kapkodtam a levegőt, közvetlenül ezután viszont megajándékoz egy igazán érzékletes (s újra: szinesztetikus) részlettel: „az orrukba gyömöszölt múlt / ráncait simítja tenyerembe”. A kötet ezen része is tud élményszerű lenni – sokszor megborzongatott Murányi nyelve. Azt hiszem, olyan költői karakterről van szó, aki soha nem fogja patikamérlegen kimérni nekünk a verset, csak hogy ne legyenek mellékhatások, s olyan felfogás mutatkozik meg a művekben, amely szerint a költészet hullámvasút, aknamező, bizonytalansági játék. Egyik pillanatban teljesen elveszít olyan sorokkal, mint „máglyára rakott szavak kölcsöntűzével / dobálózunk hátha ránk melegszik / a lámpavasak jéghideg erotikája” (freskó), majd – s ezzel a kötet első és második fele közötti jellegkülönbséget is megpróbálom érzékeltetni – szorosan magához ölel olyan részletekkel, mint az alábbi: „vékony erek szaladnak halántékán / zsebre dugott kezében / ötven év reszkető ecsetvonalán / az a sok-sok kicsi ránc / fák törzsén a gyantamaradvány / zseben át érezni elhasznált ujjai sajgását” (apának).

Sokkal mélyrehatóbbak, szebbek Murányi Zita azon verseit, amelyekben nem akarja a végletekig kijátszani a hapaxok lehetőségeit, nem feszíti túl a líra időnként vékonynak bizonyuló húrjait. (Sokszor találkozunk egyébként izgalmasan használt szakkifejezésekkel is, mind az esztétika, mind a műszaki és egyéb tudományok regiszteréből: „a látvány látásélessége romlik”, „az éjszaka sávszélessége” stb.) Az apának azért olyan élményszerű és sokáig belül rezgő költemény, mert nincs benne erőlködés, és – a költemény szavait kölcsönözve – benne „a legtörékenyebb ág végez finomhangolást”. S ez jellemző tulajdonképpen majdnem a teljes harmadik, kisherceg című ciklusra, amely apa- és anyaverseinek éteri sorain időnként égi fény szüremlik át (mint például a gang vagy a ha tovább tartana című versekben). A törtsúly ciklus több költeménye olyan, hogy olvasásukkor szó szerint elfelejt levegőt venni az ember – ritkán tapasztalható a kortárs költészetben (különösen a fiatalabb generációknál) a transzcendens, a természeti és az emberi ennyire érzékeny, nem hivalkodó összjátéka. Nem hitdilemmákról, természetáhítatról vagy civilizációkritikáról van szó, hanem olyan komplex, hol természetközeli („hogy bírják a fák minden őszi törzsben / ezt a hangtalan megroppanást / a lombkoronák hiányán cipelni az elmúlást / a téli hidegben a vízben még megremeg a sás”), hol a csillagokig érő, kozmikussá táguló világértelmezésről (ilyen lehet), amely jellegében a Radnóti – József Attila – Nemes Nagy Ágnes – Pilinszky nyomvonallal érintkezik időnként.

Az Equinter kiadó Merülés című szépirodalmi sorozatának első köteteként megjelenő Csillag különösen egyedi színfoltja a kortárs költészetnek. A sorozatcím elsősorban a búvárkodás, mélybeszállás különös izgalmára és élményére utal, mert bár ezúttal a tőkesúly a hajó hátsó részébe került, elsüllyedéstől mégsem kell tartanunk.

Murányi Zita: Csillag, Equinter, 2015.