Tragikus direktség

Beck Tamás egyszerre megjelent versei (Más él benned) és novellái (Isten szemtelenül fiatal) számomra kiábrándító olvasmányélményt nyújtottak. A versek érdektelenek, mert direktek, ám szájbarágósan körülményesek is, néhány szerepversen kívül egy középkorú férfi összegyűjtött (és nem válogatott), a külső szemlélő számára, főleg ilyen mennyiségben, sokszor apró-cseprő, kamaszkori panaszokat – olykor traumákat – soroló litániáit olvashatjuk. Mindezt elég modorosan. Manírnak éreztem a lírai én minden választékoskodó, idegen szavakat, szakkifejezéseket használó mondatát, bennfenteskedő hasonlatait, illetve a szövegekben megidézett – valójában bedobott – történelmi-politikai eseményeket.

Kezdem a végén: több történelmi vagy politikai referencia, esetleg világjelenség is a versekbe íródik, ezt az utóbbi években újra megerősödő közérzeti líránk hatásának tudom be. Azonban a szövegek ezekkel az eseményekkel alig-alig kezdenek valamit, pedig a jó közérzeti lírának éppen az volna a lényege, hogy gondolkodjon a verstárggyá tett jelenségről. Olyanokat olvashatunk, hogy „Bámultam csak a tévét; megtudtam, hány embert megöltek / ma Gázában, s a robbanások füstfelhőiben // testrészeket láttam repülni” (Hír, 31); „Felesége tátongó hiánya / a Ground Zero” (Gyászmunka, 32); „A felhők élnek gyülekezési jogukkal. / Hallgatom az esőt, amit a szél meghozott” (Balladácska, 44); „ma tudta meg, AIDS-et kapott a / férfitól; nyilván van még egy szerelme” (A gyanútlan test, 45); „bár kemoterápiát kap, / mégsem hiszi, hogy a világ kegyetlen” (Két nőről, 60) stb. Mindezek hatásvadász zárványok maradnak, céljuk, hogy felnagyítsák, tragizálják a mondandót.

A magyar lírában évtizedek óta ható beszédmód a kifejtő-részletező mondatpoétika, ami gyakran a verstárgy szét- vagy körülbeszélése által jön létre, ennek azonban lényegi ismérve az önreflexivitás és az önirónia. Beck szövegei azonban direkten, gyakran túlmagyarázva mondják a magukét, például Az elhagyott ház című versben: „Indulás előtt a csapot nem zárta el / rendesen; meghatározott időközönként / a mosdókagylóba zuhan egy-egy vízcsepp, // méri az időt, mely ott bent már elmúlás / nélküli. Kíváncsi vagyok, a jó szokását, / amit még tőlem örökölt, megtartotta-e: / reggelente, felkelés után a tükröket // gondosan falnak fordította, ahogyan / a régi korok embere a bálványok / szemét kötötte be, mert hitte, hittük – ami / e házban zajlik, valamiért szégyenletes” (50).

Az újabb kortárs költészet feltűnő tendenciája a hasonlatpoétika. Úgy látom, Beck is szándékosan használja igen sűrűn a hasonlat alakzatát, azonban ezek funkciójuk szerint különböznek azoktól a (szürrealizmus hagyományában gyökeredző) hasonlatoktól, amelyek arcélt kölcsönöznek szerzőjüknek, s tudatos látásmódot, poétikát feltételeznek. Azok a hasonlatok plaszticitásuk által igyekeznek átérzékíteni a hasonlítottat, lényegében a képes beszéd általi pontos megértést célozzák. Az elrugaszkodott, távoli párhuzamok egyfajta szimultaneitást eredményeznek. Beck hasonlatai azonban festett vérzések csupán, meredek asszociációi dramatizálni, tragizálni akarják a megverselt témát, ahogy feljebb is láttuk. „Piszkos hódara az utakon mindenütt: az ünnepek / leszűrt tanulságának kesernyés, fekete zacca. / Mint fogolymenetben anyától gyermekét a durva tisztek, / hirtelen elszakítják az ujjongást önnön tárgyától. / Meglincselt fenyő-hullák szaporodnak az útszélen és / az üzletek újra kinyitnak: levert forradalmakat / követően tér vissza így a hétköznapok ancien régime-je” – olvashatjuk például a patetikus, de legalább blaszfém Ünnepek utánban (67). Ez a blaszfémia több szövegre is jellemző – blaszfémiának mondom az ilyen tragizáló megoldásokat, mivel súlyos aránytévesztésnek gondolom, hogy a holokauszt, a 9/11-es terrortámadás vagy milliókat sújtó betegségek (stb.) hatásvadász eszközként használtatnak.

Ugyanakkor, ha megengedő vagyok, a verstechnikai kimunkáltság néhány verset középszerűen olvashatóvá tesz: valóban, Beck tudja, hogyan kell a megfelelő szótagszám és a hím- vagy nőrímek megfelelő kombinációjával jambikus vagy trochaikus sorokat írni, s még azt a hibát sem követi el, hogy ezeket összekeverje, ha jambikus verset ír, akkor minden sora jambikus (habár ez talán végképp elvárható attól, aki kötött formát választ). Sokat ront azonban a helyzeten, hogy alapjáraton párrímekben versel, amitől a sorpárok gyakran klapanciák lesznek, a versek rímfaragások, rengeteg aforisztikus blődlivel („neonreklámok hirdették, hogy hol van az Éden, / de egyikben sem pislákolt az emberi lényeg” – szól a kötetet nyitó, Kosztolányi klasszikusára utaló Alkonyi józanság című vers zárlata; a kötet legrosszabb rímpárja azonban, igaz, ez egy keresztrím, az Ábel–kábel [Testvéremnek]). De ha már verstechnika és verselmélet – kiábrándító, mert egyszerűsítő és pontatlan a hasonlat, amit a Harcmodor című versben olvashatunk: „életem rendezetlen, / ritmus nélküli, csupán gondolatok / tartják össze, akár egy szabadverset” (15).

Áttérve a novellákra: azt mindenképpen elmondhatjuk, hogy Beck prózában jobb, mint versben. S néhány tárcanovellája eleget is tesz minden műfaji követelménynek. Azonban a nagyobb terjedelmű szövegekből hiányzik a komplexitás, a Jetlag címűben például kifejezetten idegesítő, ahogy a beszélő, akinek az USA-ba kell utaznia, hogy azonosítsa tizenöt éve nem látott apja holttestét, újra és újra a jetlag miatt rimánkodik (ez az ismétlés persze szerkezetképző, de nem túl kifinomult eszköz), miközben szülei válását és apja lelki terrorját elemzi némi pszichoanalitikus vértezettséggel. Közben minden szándéka ellenére (például többször megismétli, hogy az időzónákban haladva éppen visszamegy az időben) a jetlag jelensége nem tud maradéktalanul a tinédzserkori traumatikus emlékek metaforája lenni. Ráadásul itt is hasonló történik, mint a versekben: a náci háborús bűnös Ernst Kaltenbrunner szövegbe írásának voltaképp az a funkciója, hogy az apai kegyetlenség – és egy didaktikus fogás által (a beszélő mellett utazó közel-keleti férfi laptopján családi képet lát, amelyen a fiú, valószínűleg apja elvárására, fegyvert tart kezében) a patriarchális társadalom – tragizáló hasonlata legyen: „A világtörténelem legelvetemültebb bűnözői nem tömeggyilkosok, hanem szülők voltak!” (27) Ugyanakkor felmerül, hogy az önanalízis miért nem terjed odáig, hogy rákérdezzen: a beszélő miért a nürnbergi per hanganyaga segítségével frissíti fel némettudását, de ha már így tesz, miért fixál rá Kaltenbrunnerre? Hasonlóan furcsa, némileg tán megbotránkoztató képzettársítás A Wehrmacht átlépi a svájci határt című írás első mondata – amely után nagyjából sejteni lehet, miről szól a szöveg: „Azért nem hajtottam rá eddig erre a nőre, gondolja, amiért a nácik se rohanták le Svájcot.” (70) A beszélő egyébként egy skizofrén fiatalember, aki a pszichiáterével jön össze.

Együtt olvasva a két kötetet a felmerülő témák még inkább fojtogatók. Majd minden szöveg előhozakodik az apa halálával, néha megöléséről fantáziál a narrátor, de általában öngyilkossága kerül szóba. A családon, pontosabban a fián hatalmaskodó apától nem függetlenül a szövegek beszélői egyfolytában saját traumatizáltságukat hangsúlyozzák, és rendre kiderül, hogy emiatt pszichózissal is küzdenek. Fel sem merül bennem, hogy ez nem fontos téma, hogy erről ne kellene beszélni, azonban a szerzőnek nem sikerült vallomásossá nemesítenie tárgyát, legfőképpen mert nem tudott mértéket tartani, s így a legtöbb szöveg részben vagy egészben megmaradt terápiás írásnak.

Beck Tamás: Más él benned; Isten szemtelenül fiatal, Magvető, 2015.