Vénülő lábnyom

A Tranströmer-kötet nem egyszerűen válogatott versek gyűjteménye. Sokkal inkább költői önmeghatározás, melyben a költemény nem eltávolodik, hanem szorosan hozzátapad az alkotóhoz.

„Homályos emlékek süllyednek lassan / a tengerfenékre s megkövülnek.” (Felindult meditáció) A kötetben, akárcsak e kiragadott részletben, a költészet és a költő feladatának mikéntjére reflektál Tranströmer. A Boltívek végtelenjének művei nem közéleti, hanem leíró vagy épp egyszerűen emlékező versek. Céljuk (ha van egyáltalán) a költészet spirituális, misztikus megragadása, a költő rögzítetlen felelőssége: emléket állítani a napoknak, bemutatni a hétköznapiban az egyedit, azt, hogy egyik sem létezhet a másik nélkül. Minden hétköznapi egyedi a maga nemében, s minden egyedi a hétköznapokból születik meg. Nincs trivialitás, csak felelőtlenség, amely épp a hétköznapi, a lényegtelen álcájába bujtatja a megmutatkozni akaró egyedit, melyekből Tranströmer költészete is építkezik.

Mind a történelem, mind a költészet az emlékezésből táplálkozik. Emlékekből, amelyek épp homályosságuk révén csak bizonytalan képeket tudnak felmutatni a múltról. Az emlékkel együtt a bizonytalanság is megkövül, ténnyé válik. Ezen a ponton a történelem és a történész magabiztossága is megbicsaklik. Tranströmer költészete elfordul az eseménytől, s az ehhez kapcsolódó érzéseket, mozdulatokat, mimikákat, elejtett szavakat öleli magába. Versei redundáns elemek gyűjtőhelyeként szolgálnak eltűnő eseményekhez. „A lábnyomok megvénülnek a jégen.” (Szemtől szembe)

Csupán a nyom marad, egy egykor ott lépdelő alak halvány bizonyossága. Nem tudni, miért járt ott. A lábnyom nem mesél, csupán „vénül”, s egyszer csak eltűnik. Akár egykori tulajdonosa. Tranströmer verseinek melankolikus alaphangja épp abból a ki nem mondott megállapításból táplálkozik, hogy az ember élete nem más, mint hátrahagyott, jelentéktelennek vélt momentumok összessége. Az egyetlen, ami marad, az egyetlen, ami alapján összerakható egy már nem létező individuum: elejtett és megrögzült szokások, mozdulatok, hangszínek. „Nevem, munkám, lányaim / leváltak rólam és némán mögöttem maradtak, / egyre távolabb. Névtelen voltam, akár egy fiú az iskolaudvaron, az ellenség között.” (Magány)

Az ember eltűnik tehát, ahogy a befagyott lábnyom a jégen; vagyis a lábnyom nem tűnt el, csak nem találni rá a felolvadt vízben: „Fantasztikus, ahogy versem / növekszik, míg én törpülök.” (Reggeli madarak)

Az olvadó tónál álló elbeszélő nem tesz mást, csak hallgatózik, s a távolba mered. A jég törik, ropog, akár egy térben s már időben távol zajló csata. A Történelem (ahogy a költő írja, nagybetűvel) nem a már elmúltak feneketlen gyűjtőhelye. „Akár a Történelem: a JELEN. Elmerülten hallgatózunk.” (A Történelemről) A Történelem csakis a jelenben mutathatja fel önmagát. Hatásokban és következményekben, amely éles karmokkal kapaszkodik az individuum bőrébe. Csupán a szemlélőtől, az átélőtől függ, miként akarja hallani a jég olvadását: természeti jelenségként vagy épp elmúlt háborúk visszamaradt hangjaiként, melyek megkésve érkeznek, akár a messzi villám kisülésének dörgése. „A hírügynökségek Algériája: akár egy hatalmas épület, lezárt szemekkel. Egyetlen ablak világos, / s abban Dreyfus arca.” (A Történelemről) Amire emlékezni kell, az „felvilágol, mint tömegsírból a fogsor.” (Keleti tengereim III)

Mezey Katalin válogatása jól visszaadja a művek és formák közti ingadozást. Felmerül, valóban szükségszerű, hogy a vers versként nézzen ki? Hol a határ próza és vers között? Prózák ezek, vagy sajátos szabadversek? A válaszadás felesleges, akár e kérdések sorozata. A forma lényegtelen, nem a szerző határozza azt meg, hanem a téma tágítja vagy szűkíti önnön korlátait. Az alkotó nem pihen, hanem kiszolgálja az alkotást. Nem az ihlet irányít, hanem a kafkai írás- és alkotáskényszer. A boltívek beláthatatlan rendszere újabbat követel. A vers átfordul  prózába, hogy aztán visszahajoljon a kezdeti állapot sémája szerint. Akárcsak egy boltív.

Szép és gondos válogatás tehát a Boltívek végtelenje, képes bemutatni Tranströmer költészetének tartalmas esszenciáját. A válogatás alaposságát látva érthetetlen azonban a kötet külalakja. A papírkötés, valamint a fehér borítóra (amelyen halványan, igaz, de jól kivehető egy város felülnézeti képe) pirossal felírt szerző és cím sokkal inkább hasonlít egy általános iskolai matematika munkafüzetre, semmint egy Nobel-díjas költő válogatott műveinek kiadására.

De talán fogjuk fel úgy, hogy lényegtelen a forma. A test eltűnik, elrohad, eleven lüktetésében és melegségében benne rejlik a közelgő elmúlás. A romlandó és megszületésétől kezdve fokozatosan bomló test a szervetlen anyagok közé szorul: „S a metró kúszik tovább / a lelkekkel, felsőruhákkal” (Utazás), és „Árnyékomba zárva billegek előre / akár egy hegedű / fekete tokjában” (Áprilisi csönd).

Tomas Tranströmer: Boltívek végtelenje – Válogatott versek, ford. Jávorszky Béla, Lackfi János, Mervel Ferenc, Sulyok Vince, Thinsz Géza, Tőzsér Árpád, Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2012.

Pontszám: 9/10