„valami nagyon nincs rendben”

Balaskó Ákos kapta 2013-ban a Petri-díjat. Az elismerésnek köszönhetően jelent meg nemrég első verseskötete a Magvető kiadó gondozásában. A civilben a számítástechnika területén dolgozó fiatal költővel beszélgettünk Petri Györgyről, a költészet mibenlétéről és a kötet hangulatáról.



Első köteted a Magvető kiadónál jött ki. A kötet megjelenését a Petri-díjnak köszönheted. Jelent neked valamit Petri György? Tanultál az ő költészetéből, költői és emberi magatartásából?

Az elmúlt években időről időre Petribe botlottam, és ahogy a jelentős költőktől szokás, öntudatlanul, vagyis egyetlen konkrét momentum, esemény pontos emléke nélkül felvettem tőle ezt-azt. Persze az adott élethelyzetemnek megfelelően más és más hatást gyakorolt rám. Volt, hogy nem tudtam vele mit kezdeni, volt, hogy értelmeztem, volt, amikor irigykedtem, hogy ezt meg ezt milyen jól eltalálta. Mindenekelőtt a jelleméből fakadó kívülállása és a hallgatását magyarázó, költészet iránti alázata vonz. Legalábbis én így képzelem, ilyen volt szőkesége (E. P.).

Megszaporodott a pályakezdő költők száma, lépten-nyomon fiatal költőkbe, friss első könyvekbe botlunk. Hogyan tud ilyen éles helyzetben egy pályakezdő előre jutni, érvényes hangot ütni meg úgy, hogy abban ne a jelenlegi divatok visszhangja érződjön?

A saját esetemet tudom csak elmesélni. Mivel abszolút kívülálló voltam, mármint nem végeztem bölcsészkart, nem voltak kapcsolódási pontjaim az irodalomhoz, a lehető legformálisabb utat választottam, vagyis szerkesztőknek, folyóiratoknak küldözgettem az írásaim, több-kevesebb sikerrel. Úgy gondoltam, csak ez a járható út. Az elszigeteltség miatt viszont nem is tudtam, hogy mekkora a verseny. Emellett sokat olvastam, próbáltam ellesni azt, amit lehet.

Aztán, szintén a műhelytitkok miatt, beiratkoztam a Magyar Író Akadémiára 2010-ben. Itt találkoztam Tóth Krisztinával, aki a líra szeminárium vezetője volt, ő figyelt fel rám. Elég sokat köszönhetek neki. Az ő órái, amiket később Kiss Judit Ágnes vett át, nagyon sokat segítettek a szövegek finomhangolásában, hogy fel tudjam ismerni, hogy itt túltoltam, itt meg nem voltam elég pontos. Egyszóval, tanítómesterek nélkül, akik vezetik a kezed, elég nehéz lett volna ezekre rájönni, vagy legalábbis sokkal időigényesebb.

Mindenekelőtt nem árt ismerni a jelenlegi irányzatokat ahhoz, hogy különbözni lehessen. De úgy gondolom, hogy az érvényesség számomra leginkább az őszinteségen alapszik, és azon a törekvésen, hogy a lehető legpontosabban fejezzem ki a mondanivalómat. Meg persze hogy egyáltalán legyen mondanivalóm.

Több versedben a tárgyak helyzete, a tárgyak szomorú jelenléte mutatja meg a tragédiát, a szituáció szomorúságát, mintha a tárgyakba lenne bekódolva egy-egy élettörténet. Hogy világos legyek, ahogy Pilinszky használ fel egy-egy tárgyat, hogy jelöljön valamit („Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy”), úgy mintha te is hasonlóan bánnál a tárgyakkal. Ez a folyamatos és aprólékos megfigyelésnek köszönhető, vagy a kiindulás alapja, mielőtt belépnél a feltárni, megmutatni kívánt problémába? Mit szolgál nálad a tárgy?

Azt hiszem, is-is. Nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy egy, mondjuk, használati tárgy magára vesz egyes élettöredékeket, valahogy úgy, ahogy mi ragaszkodunk hozzájuk, ezáltal hatással is vagyunk rájuk. Vagyis egyrészt kiindulási alap is, de több is ennél, hordozó közeg az egyes szövegekben. Ugyanakkor persze részletek megfigyelésének az eredménye, ez mindig egy izgalmas rész az írásban vagy bármilyen művészi tevékenységben, ráismerni egy adott dologban rejlő másodlagos tartalomra. Sőt ha az adott tárgy éppen egy roncsolt, használódott valami, akkor számomra még erőteljesebb ez a felismerés.

A versekben ezen felül a tárgyak egy újabb magyarázata, a használtságnak ez a szépsége és a mulandóságuk által közvetített fájdalom, ami támasztékul szolgál a szövegekben lévő történésekre. Sőt ehhez adódik még a szöveg ritmikai dimenziójában lévő időmértékes töredékesség, az egyes sorfajták, félsorok, kólonok rontott, a szöveghez igazodó megjelenése is.

Nagyon erős, pontos képekkel dolgozol. A képtől jutsz el a tárgyig, vagy fordítva, tehát a film van előbb, vagy a „téma”?

Változó. Vannak esetek, amikor a téma jön szembe az utcán, van, hogy a film, képkockánként és pixelesen. De mindkét esetben az utómunkálatok, vagyis az írás folyamata során jönnek újabb és általában sokkal jobb ötletek is, amik végül a végleges szövegbe kerülnek. Emiatt viszont folyamatosan tele van a telefonom törmelékes versdarabokkal, amik között az aszályos időszakokban lehet bogarászni.

A súlyos témák – mint szerelmi csalódás, betegség, halál – részletekben, a sejtetés szintjén jönnek elő. Sok versnél külön-figyelemre van szükség, hogy a képek segítségével megértsük a verset. Te is ezzel a külön-figyelemmel írsz?

Ha van is ilyen külön-figyelmem, erre nem figyelek külön. Arra szoktam törekedni, hogy olvasóként is követhető, logikus legyen a szöveg, az egyes részek támogassák a témát, hogy a részletek vektorai többé-kevésbé egy irányba mutassanak. Hogy legalábbis gyanítható legyen egy nyomvonal a sejtetés által. Talán ezt, a képek ilyesfajta szelekcióját és formálását lehetne külön-figyelemnek nevezni, igen.

Néha felbukkan a könyvben egy-egy a munkádból, a számítástechnika világából kölcsönzött szó, kifejezés. Valamennyire a matematika, a programozás beszivárog a költészetbe, az alkotói folyamatba? Végül kiderül, hogy Poe-nak van igaza?

Így kategorikusan nem állítanám, hogy Poe-nak igaza lenne. Volt már persze nálam is olyan, hogy felkeltem reggel, és azt mondtam, de szép napunk van, ideális lenne hatos és hetedfeles alexandrinust írni sormetszettel, hű de jó. De ez nem így megy, meg lehet csinálni, lehet neki örülni, de ennyi, iparosmunka, legalábbis az esetek többségében, de van, hogy bejön így is, mint például Poe-nál. Viszont az más, amikor a szövegdarab maga mondjuk egy alkaioszi sor első fele, tehát amikor a szöveg mutatja meg, hogy ő micsoda akar lenni, azzal már lehet kezdeni valamit.

Viszont egy kicsit fordítanék a kérdésen, mert úgy látom, hogy a matek meg a programozás mögé betolakszik egy pejoratív felhang, vagyis hogy ez valami állati unalmas és szigorú dolog, számolgatni vagy kódolni, fordítani, debuggolni. Pedig ezeknek is megvan a maguk esztétikája, és nem is áll túl távol a költészettől, ha azt a sűrítés művészetének fogjuk fel. Az írás folyamán ugyanaz az élmény érhető tetten, mint egy tétel bizonyításakor vagy egy kódrészlet írásakor. Az optimálisra törekszünk. Vagyis nem mondanám, hogy beszivárog bármi bárhová, azt vettem észre magamon, hogy már eleve benne van.

Most, hogy megjelent a kötet, írtál újabb verseket? Próbálod már újraértelmezni a kötetet? Mert más a megjelenés előtt álló anyag és más, ami már megjelent, tehát lezárult, sorsa, története van. Vagy ezzel még vársz egy kicsit?

Persze, mivel a kötet anyaga már olyan 3-4 hónapja lezárult, s azóta születtek újabb versek. Viszont nem a kötet maga képez jól látható határvonalat, a szövegek döntő többsége már megjelent az évek folyamán, eddig is volt némi történetük. De úgy látom, hogy inkább magamat próbálom újraértelmezni a kötet után. Vannak még dolgok, amik bennem maradtak, ezek születnek most éppen, nagyságrendileg beilleszthetőek lennének a kötetbe, de folyamatosan töprengek lehetséges új irányokon is.

Nemegyszer megfigyelhető, hogy egyes kiadók könyveiről óvatosan írnak a kritikusok. Nem félsz, hogy az első köteted esetén a kiadó nevétől nem látják majd a kötetet?

Szeretném azt hinni, hogy nincs félnivalóm. A kritikus választja a kritika dimenzióit, ha ebbe beleveszi a kiadót is, akkor az az ő dolga. Ahogy az is, hogy ezt bevallja a sorok között, vagy el próbálja rejteni (mert általában egy-egy elejtett félmondattal azért leleplezhető). Ilyenkor, úgy gondolom, azért nem kis mértékben hagyatkozik mások szintén szubjektív véleményére, vagyis a kritika objektivitását teszi zárójelbe ezzel.

Szerinted befogadó a magyar olvasóközönség? Jól veszi a kortárs versek felállította akadályokat?

Szerintem igen, befogadó, ahogy mindig is az volt. Az viszont inkább problémát okozhat, ha a kortárs vers akadályokat állít az értelmezés, a befogadás útjába. Ezzel nem azt mondom, hogy az esetleges narratívák ne jelentsenek táptalajt különböző pro és kontra érveknek, ne legyenek ütköztethetők, csak annyit, hogy ha már a befogadás szintjén falakba ütközünk, akkor nincs miről beszélni.

A kortárs költészet vagy akár a te verseid visszaadják azt a kort, amiben élünk, a mostani ember félelmét, szorongását, kétségeit? Hogy látod, nagy a baj?

Az enyémeket biztosan. És nem hinném, hogy egyedül lennék, elég csak kimennem az utcára. Sőt, elég kommenteket olvasni egy tetszőleges, közélettel foglalkozó blogon, ami kiváló terep a kibeszéletlen frusztrációk levezetésére. Szóval igen, ahol egymillió ember napi nyolc óra munka ellenére is létminimum alatt él, ott valami nagyon nincs rendben.