„Lassan vége a télnek, s a fagynak engednie kell”

Viszontlátás II. – a kárpátaljai Együtt című folyóirat 2009-ben megjelent első szépirodalmi antológiája után ezt a címet viseli a tavaly megjelent válogatás. Közel harminc évvel a Szovjetunió megszűnése után, a sokszor feszült kül- és belpolitikai helyzetben hogyan látja Kárpátalja, illetve kifejezetten a kárpátaljai magyar kulturális-irodalmi színtér helyzetét?

Amikor Nagy Zoltán Mihály az előző antológia anyagát válogatva címet keresett a gyűjteménynek, a lap olvasóira gondolva dönthetett a Viszontlátás mellett. A címnek szerintem kilenc év elteltével is érthető üzenete van, s a hozzá illesztett római kettes a folytonosság megerősítése mellett jelezheti az alkotók esztétikai-művészi továbblépését is. Amennyiben mégis lappang benne némi sejtelmesség, az a cím gondolkodásra késztető nagyszerűségét dicséri, s ugyanakkor utalhat a jelenlegi ukrán belpolitikai helyzetből fakadó aggodalmainkra is. A Szovjetunió megszűnése előtt egy-két évvel már érezhetőek voltak a közelgő politikai változások, s ennek hatásaként a kárpátaljai magyarság kulturális élete jelentős mértékben felpezsdült. Mindent összevetve azt mondhatom, hogy magyar közösségünk harminc évvel ezelőtt sokkal népesebb, összetartóbb volt, és a mainál jóval bizakodóbb helyzetből tekintett a jövőbe.

De ki gondolta volna akkor, hogy a szabaddá lett ötvenkét milliós (mára csak harmincöt–negyven!) Ukrajna társadalma két évtized múltán reményvesztetté és instabillá válik? A nemzetközi nagytőke elvárásainak megfelelni akaró kijevi kormány mostanában a nemzetiségek ellen hozott intézkedésekkel kívánja fenntartani és gyarapítani erősen nacionalista szavazótáborát, s ezt mi a bőrünkön érezzük. Azonban kilátástalanságunkban is bizakodók vagyunk, ám ehhez meg kell találnunk a szülőföld által nyújtott minden egyes kapaszkodót. Ezek lehetnek a természet, a nyelv, a nemzettudat, az épített örökség, az egyházak és az eleink hamvait őrző temetők. Nem néptelenedhetnek el magyar településeink, a kultúra életképes közösség nélkül nem maradhat életben.

A kötet legidősebb és legfiatalabb szerzője között közel ötven év korkülönbség van. Az antológia k örülbelül egyharmadát a 1980-as évek második felében, a 1990-es években született fiatal szerzők munkái teszik ki, az előszóban is találhatunk utalást az Együtt műhely-jellegére, tehetséggondozásban betöltött szerepére. Hogyan működik mindez a gyakorlatban? Miként jellemezhető a legfiatalabb kárpátaljai irodalmi generáció?

Az idősebb és a legifjabb nemzedék közötti időszakadék valóban szembetűnő. Ama bizonyos „hiánynemzedék” tagjai nemcsak hogy megszülettek, de sikerrel el is indultak az alkotói pályán, ennek ellenére a rendszerváltozás zűrzavarainak áldozatai lettek. Elhagyták Kárpátalját, és választott hazájukban a kedvező fogadtatás ellenére fokozatosan felhagytak az írással. Itt kell említenem a Véletlen Balett [1999-2005 között működő kárpátaljai irodalmi folyóirat – a szerk.] nemzedékét, akiknek elhallgatását csak sajnálni tudjuk.

Ami további reményekre jogosít, az mindenképpen az újabb fiatal alkotók jelentkezése, s hangsúlyozzuk, hogy ezt egyértelműen az Együttnek köszönhetjük. Lapunk munkatársai a Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet támogatásával már 2008 táján tehetséggondozó programot indítottak az alkotó munkára készülő fiatalok felkutatására és kiválasztására. Tíz-tizenkét jelentkezőből rendszerint kettő-három alkalmasnak mutatkozik a fejlődésre, s első sikereik láttán már jönnek követőik, akik maguk is a nyelv művészetével szeretnék „magukat megmutatni”. Ez egyfajta természetes igénye volt mindig is a fiatalságnak, s ha ezt a törekvésüket csapatban kívánják érvényesíteni, azzal a kultúrára vágyó közösség is nyerhet. A fiataljaink által létrehozott, Kovács Vilmos nevét viselő Irodalmi Társaság már több Kárpát-medencei fórumon sikerrel mutatkozott be, s többen már kötetekkel bíró ígéretes tagjai az Előretolt Helyőrség Íróakadémiának.

Görömbei András neves irodalomtörténész a legfiatalabb és legkisebb nemzetiségi irodalomként jellemezte a kárpátaljait, ahol a kultúra szempontjából „minden lényeges vonatkozásban a legnehezebb történelem jutott” a helyi magyarságnak. Mennyiben tud egyetérteni ezekkel a megállapításokkal? Indokolt-e ön szerint nemzetiségi, kisebbségi irodalmakról beszélni, a regionális témák megjelenése mellett megfigyelhetőek esetleg kifejezetten esztétikai-poétikai sajátosságok is?

Görömbei András megállapításai az én szememben halála után is helytállóak. A „legfiatalabb és legkisebb” jelzőkkel sincs gondom, különösen, ha a ’70-es évek elejének irodalmi kínálatára gondolok. Ahhoz a helyzethez képest mára igencsak messzire jutottunk, de az imént emlegetett jelzők mintha beragadtak volna egyes szakemberek tudatába. Akadnak persze, akik másként vélekednek, s irodalmunk nagyobb teljesítményeit az egyetemes magyar irodalom részének tekintik. Igazuk is lehet. Ami maradandó, azt nem muszáj címkézni, mert ha a regionálisnak tűnő témák, amit szintén szemünkre szoktak vetni, magukon viselik is sajátos történelmi múltunkat, nyelvi és interetnikai értelemben vizsgálható jellegzetességeinket, azt nem feltétlenül muszáj helyi sajátosságként kezelni, hiszen más megközelítésben akár világirodalmi érték is lehet. S mindjárt példaként említem Nagy Zoltán Mihály híres kisregényét, A sátán fattyát, amely kimondott kárpátaljaisága és eredeti stílusa, esztétikai jegyei révén lett elismert és becsült idegen nyelveken is.

Milyen szerepe lehet az irodalomnak, a kultúrának egy kisebbségi léthelyzetben élő népcsoport számára a 21. században?

Próbáljuk meg a kérdést a helyzetünkre vetíteni. Láthatjuk, hogy immár lassan száz éve kisebbségi sorsban élő nemzetközösségünk meg tudott maradni magyarnak. Nem hagyta elsorvadni kultúráját, s a kultúrája megtartotta őt. De nemcsak megtartotta, hanem fejleszteni tudta, s egy fejlettebb kultúra az ínségesebb időkben a közösség számára lelki táplálékul szolgál. Amikor magyar nyelvű oktatás alig volt Kárpátalján, valamire való értelmisége a háború végén elhagyta szülőföldjét. Az itthon maradottak ilyenkor a templomokban leltek menedékre, s a hitben erősödve utódaikat dacból is magyar tudatú fiatalokká nevelték, majd az anyanyelven szerzett tudást kamatoztatva sajátos, de az egységes magyarhoz igazodó kultúrát teremtettek.

A kultúra tehát végső menedék, azaz megtartó erő a 21. században is. S hogy ez mennyire így van, mi sem bizonyítja erőteljesebben annál a ténynél, hogy szülőföldünk általános és középiskoláiban tananyagként szerepelnek a kárpátaljai magyar irodalom legjobb alkotásai. Ez pedig azt jelenti, hogy a szép szó eljut a fiatalsághoz, s nemcsak a tankönyvek által, de a személyes kapcsolatok, a gyakorta szervezett író-olvasó találkozók alkalmával, melyeken fiataljaink hozzájuthatnak folyóiratunk legfrissebb számaihoz, de akár az újonnan megjelent kötetekhez is.

Milyen a kapcsolat, kialakult-e valamiféle párbeszéd a kortárs ukrán irodalommal, a helyi ukrán/orosz/ruszin nyelven alkotó szerzőkkel?

A kárpátaljai magyarokat sok évszázados gazdasági és kulturális szálak fűzik a ruszinsághoz, a Rákóczi eszméihez máig hűséges néphez. Ennek cáfolhatatlan bizonyítéka a mindkét irányba ható népköltészet, gazdag, közös mese- és mondakincsünk. A szorosabban vett ukrán kultúrával a szovjet korszakban kerültünk kapcsolatba, s a népek barátsága nevében a pártideológia is szorgalmazta egymás kultúrájának megismerését és egymás felé való közvetítését. E folyamat többnyire a hivatalosság csatornáin zajlott, ám akadtak alkotók, írók, költők, képzőművészek, akiket a közvetítésben a legőszintébb rokonszenv irányított. Ilyen volt többek között a magyar klasszikus költészetet ukránra tolmácsoló, a rendszerváltozás éveiben Bethlen Gábor-díjjal kitüntetett Jurij Skrobinec, magyar részről pedig Balla László, aki a kortárs ukrán költészetet tolmácsolta magyar nyelvre. De említsük a fiatalabbakat is – Iván Petrócit, Szlavko Szlobodánt, Volodimir Fedinisinecet, Vaszil Husztit –, akik szintén jelentős magyar szépirodalmi anyagot ismertettek meg saját népükkel. Magyar részről S. Benedek Andrást, Balla D. Károlyt, Füzesi Magdát, végül pedig magamat is említhetném, akik nemcsak a személyes rokonszenv, de a kiválasztott művek esztétikai értékei miatt is tolmácsoltuk a magunk nyelvére ukrán kollégáink verseit. Ennek azonban már több évtizede, s jelenleg – a helyzetünket ismerve – többnyire hallgatnak a baráti lantok. Annyi elmozdulásról azért mégis szólhatok, hogy az általam korábban fordított ruszin és ukrán népballadáknak egy szép válogatása hamarosan napvilágra kerül az MMA Kiadó gondozásában. Legszebb ideje. Lassan vége a télnek, s a fagynak engednie kell – népeink között is.

Mennyiben, hogyan befolyásolja az utóbbi időben az anyaországi kulturális életben kialakulni látszó lövészárokszerű állapot a kárpátaljai magyar irodalom helyzetét?

Ahol egymással szemben álló világrendi ideológiák osztják meg a társadalmat, ott a kultúra különböző ágazatai, így az irodalom sem maradhat egységes, mert mindenképpen igazodnia kell a vele, általa élő közösségek ízléséhez. Az ezredforduló éveiben Kárpátalján is hangot kaptak olyan vélekedések, amelyek a hagyományokból, a nemzettudatból építkező, úgynevezett „szolgálatos” irodalmat a múlt szemétkosarába kívánták vetni, ám kellő támogatottság híján ez komolyabb tűzpárbajra nem adott okot. Érvényben lévő irodalmi értékrendünkkel szemben ugyanis senki sem tudott olyan műveket felmutatni, melyekre elismeréssel nézhetnénk fel. Kétségtelen azonban, hogy a sok esetben csak erőltetett újítási szándék is számvetésre késztette az alkotók nagy részét, ezért voltak ösztönző hatásai, de a posztmodern lehetőségek és kifejezőeszközök variálása helyett több alkotónk a hagyományos költői gondolkodás és a nyelv korunkat kellőképpen tükröző megújítása felé mozdult el. Szerintem ezt értékelni kell, de ha valaki a sokat deklarált művészi szabadság eszközeivel élve maradandó nívót tud létrehozni, az a teljesítmény mindenképpen méltó a fejbólintásra, mert a látható fejlődés minden szekértábori érdeknél fontosabb.