Egy történet irányai

Legújabb könyvének, az Egy dadogás történetének számos pontján „alkotói kihívásként” válik reflektálttá az önéletrajzisághoz való viszony. Milyen érzés, amikor az ember prózaalapanyagként viszonyul saját életéhez?

Mindig is használtam a saját élményanyagomat mint afféle közkincset, mindenkinek volt nagyapja, nehéz gyerekkora, első szerelme, mindenki csalódott a magyar fociban stb. Mindenkinek vannak rögeszméi, avagy eszméi, amelyek rögök… Én adottságnak tekintem ezeket, amelyek nélkül nincsen semmi, ez az alap. Mészöly Miklós mondta, hogy ő csak nagyon későn nyúlt a személyes élményanyaghoz. Irigylem ezért. Engem is utolért a közismert probléma: már nem arra emlékszem, hogy mi történt pontosan, hanem arra, ahogy legutóbb elmeséltem.

Ha pontosabban emlékszik arra, ahogyan megírta, mint arra, ami valójában történt, akkor talán nem is az az elsődleges, hogy ön hogyan érezte magát egy adott élethelyzetben, inkább a mű sikerültsége a fontos. Így a múltra való emlékezés nemcsak az önmagunkkal való szembenézés problémája, hanem írói dilemma is. Mit gondol erről?

Sok olyan dologra emlékszem, amit végül nem írtam meg, nem vettem bele a regénybe. Bár ez inkább valamiféle helyettesítés, nem pedig öncenzúra. Volt például a hadseregben egy srác, aki agyon akarta lőni magát, és elvettük tőle a kibiztosított géppisztolyt, és volt egy másik, akitől nem tudtuk elvenni, ezt nem tudtam megírni, pedig súlyos történet. Az Iskolá ban nem lövöldöznek egymásra a fiúk, mert nincs fegyverük, nekünk volt. Erre mondom, hogy Ottlik megírta helyettem, én csak éltem, Esterházy lemásolta az Iskolát – helyettem. Igen, írói dilemmáim voltak, hogy miért mosódik össze nálam az internátus és a hadsereg. „Inkább sirassalak holtan, mint élve”, mondják az én családomban. Láttam olykor a halált egészen közelről, „a sereg veszélyes üzem”, hogy magamat idézzem. Azért nem kapcsoltam össze ezt a két szálat, mert elbeszélői dilemmáim voltak. Mindenki hatást akar elérni, ha ír. A helyszínen pedig igyekeztem túlélni vagy csak megúszni, és ezért nincs lelkifurdalásom.

Vannak olyan jelenetek, amik nem „valamiféle helyettesítés”, hanem öncenzúra miatt maradtak ki? Ha igen, hogyan működik az öncenzúra egy olyan írónál (önnél), aki saját életéből (is) nyeri az ötleteit?

Úgy működik az „öncenzúra”, hogy minden családban, társaságban elhangzanak olyan mondatok, amelyek nem tipikusak, de hát elhangoztak, mint éppen az előbbi: inkább sirassam holtan, mint élve. Mert ha picit egyszerűsítjük, akkor ez így hangzik: inkább holtan, mint élve, ha… Az sem gondolja komolyan, aki mondja, de ha én ezt beírom, óriási magyarázatot kell hozzá kerítenem, hogy azt csak úgy mondták. Pedig sirattak élőt és aztán holtat… Utólag könnyű látni az önbeteljesítő jóslatot.

A regény szereplőinek felekezeti hovatartozása fontos identifikáló tényező a számukra, ahogy az erdélyiség is. Az ön számára mit jelent erdélyinek lenni?

A felekezeti hovatartozás a családi vonatkozásban azért fontos, mert az emberek vallási alapon definiálják magukat és a másoktól való elkülönülésüket vagy az arra való igényt. Egy olyan faluban, ahol mindenki magyar, de van református, katolikus, baptista, unitárius, pünkösdista meg Jehova tanúja, viszont a falu Romániában van, tehát a rendőr a román egyedül, vagy ő se mindig, felértékelődik a vallási hovatartozás, akkor is, ha ennek inkább formális, nem pedig teológiai ismérvei vannak, és alig járnak az emberek templomba. Ugyanakkor mindig mi vagyunk a hívők, a többiek a hitetlenek. De ha jól megnézzük, akkor látszik, hogy egy kisebbség kisebbségének a kisebbsége vagyunk, ez az én erdélyiségem: az adott és az önként választott periféria összjátéka.

A regényben reflektált az Erdély-regény megírásának „kihívása” is. A kötet végül nem lesz történelmi opus, a romániai magyar kisebbség krónikája sem. Valóban tervezte megírni az Erdély-regényt?

Vannak a 19–20. század irodalmában olyan művek, amelyek valamiképpen meghatározzák a korszakról vagy a világról, az emberről való gondolkozásunkat: ilyen a Bűn és bűnhődés, A Mester és Margarita, A varázshegy, A pestis, az Iskola a határon. Azt gondoltam, egy ilyen horderejű művet kellene írni Erdélyről is, hogy amit azután gondolunk, az más legyen, mint amit addig, meg azt is gondoltam, hogy jó volna, ha én írnék egy ilyet. Ugyan miért engednénk át másnak a dicsőséget? De komolyra fogva a szót: úgy érzem, pár dolgot megértettem a nagybötűs erdélyi létezésről meg sorsról, ami csupa kisbetűs hétköznap.

Végül miért állt el mindezek megírásától?

A személyes anyag elárasztott, rátelepedett arra, amit írtam, átütött rajta, fontosabb lett – mondjuk úgy, maga alá gyűrt a személyes problémám. Attól tartottam, hogy ezután mindig a nagyapáimmal hadakozom, és az mégsem lett volna egy jó történet, annyi minden van még a világon, Erdélyben is.

Hogyan képzeli el a 21. századi Erdély-regényt?

Sehogy sem képzelem el már. Nyilván abból a vágyból született ez, hogy legyen egy totális irodalmi alkotás, amiben úgymond minden benne van – olyan, mint például az István a király: aki azt megnézi, mindent megtud Szörényi–Bródyról, a honfoglalásról, a magyarokról, a szocialista Magyarország történetfilozófiájáról, Koppányról, Jézusról, a magyar zenéről és a rockról. Afféle totális mű a maga idején, és nem huszonhárom kötet – plusz a hibajegyzék. Meg szerettem volna írni például Horthy bevonulását Kolozsvárra, mert ismertem egy bácsit, aki látta őt fehér lovon, ahogy sokan mások is látták, pedig nem volt fehér ló, hanem csak egy fekete autó. Azóta sem tudjuk, hogy Karácsony Benő hamvait ki fogja (szimbolikusan) hazahozni és mikor, pedig volt akkora író, mint Nyírő József, ha nem nagyobb. Van még sok kellemetlen kérdésem, amelyeket egy regényben úgy lehet megfogalmazni, hogy ne politikai vitairatnak hassanak, pedig mindez velünk történik, mi magunk csináljuk.

A könyvben nincs prototipikus erdélyi szereplő, csak történelmi és politikai helyzetek, amelyek befolyásolják egy adott területen élők mindennapjait. Így Erdély inkább tapasztalategyüttes, mint legendák tájéka. Mit gondol, ez alapján mit jelent Erdély?

Az erdélyi prototípusokat megalkották már, a furmányos székelytől a havasi juhászon át a gonosz szekusig és Andrei Bodorig – plusz a medve, mert ő most a világsztár, az ember nem is számít. Urbánus embert keveset láttam, arisztokratát meg egyet sem. Engem nem érdekelnek az erdélyi legendák, főleg amióta néhányat én magam találtam ki, és tudok még pár embert, aki gyarapítja ezt a kincset. Erdély nekem azt a vidéket jelenti, ahol még mindig a falu van az erdőben, és nem az erdő a város közepén, és azt, hogy folyékonyan tudok románul, bejárásom van egy másik kultúrába, ami azért elég színes, meg azt is jelenti, hogy nekem nemcsak az Adria a magyar tenger, hanem a Fekete is.

Kíváncsi lennék az ön által kitalált erdélyi legendák valamelyikére!

Legenda az, hogy legendákat találunk ki. Nade, egyszer fent az Istenszékén (lásd Wass Albert: A funtineli boszorkány) magyar turistáknak meséltem, hogy itt van elásva Attila kardja, olyan kokárdás emlékhely kezdett lenni az a hegytető is. Nem igazán hitték, amit mondtam, de én voltam a helyi bugris, aki egyedül sátorozik a rengetegben. Később viszont hallottam, hogy magyar régészek azért teszik a szikláról kihajló fenyőgallyakra a kis pántlikákat, mert azok a mérésekhez kellenek. Ezt az egyik szomszédom mesélte, aki magyar történészekkel utazott egyszer. Ilyen ez. A többi pedig műhelytitok.

Az Egy dadogás története gyerekkortól az egyetemig öleli fel a kötet elbeszélőjének élettörténetét, de említésre kerülnek például az ön „alkoholos” szakaszai és az egyetemi évei is. Miért döntött úgy, hogy végül olyan eseményekről is ír a regényben, amik kilógnak abból az intervallumból, amit a szöveg időben felölel?

Minden előzménynek van utózmánya. Az emlékezés valamiféle hálózat mentén történik, az időrendiség csak egy forma, és az elbeszélőt meg az elbeszélés jelen idejét rögzítenem kellett – hogy honnan is mesélem én ezeket. De az íráskor ezen keveset töprengtem.

A szikár nyelvezet miatt higgadt és tárgyilagos a szöveg, a legszemélyesebb részeken is zökkenőmentes. Mintha az író ugyanolyan könnyedséggel írna a kisebbségi létével kapcsolatos első tapasztalatokról, mint az első szexuális élményéről.

Amikor leültem ezt a könyvet megírni, akkor én már lelkileg rendben voltam, és ezekkel a történetekkel, szereplőkkel megbékéltem. Hat hónap alatt írtam az első szövegváltozatot: olyan volt, mint egy lavina, persze, éveken át beszéltem ezekről, akikkel tudtam. Könnyű arról írni, amit az ember jól ismer, de az írás folyamán olyan dolgokat is megért, amelyeket addig nem. Összeáll valamiféle tudás, és ez euforikus állapot.

A regény olvasása során mindvégig világos, hogy egy már felnőtt, visszatekintő távlatból szóló elbeszélővel van dolgunk. Ebben az értelemben a könyv lezárt, de folytatható. Minek a története lenne egy esetleges második kötet?

Nem lesz ebből második kötet. Egy ideig azt gondoltam, hogy ez az én egyszemélyes múltam, történetem – azóta kiderült, hogy nem, ez egy korszak, egy egész vagy akár több generáció tapasztalata, élményanyaga. Kiderült, hogy amiről azt hittem, hogy a személyes kiválóságom, az a kollektív hülyeségünk. Én egy bizonyos érettség felől, a felnőttség egy szintjéről tudok reflektálni a saját gyerekkoromra és mindarra, amiről beszélek, hozzáolvastam én mindent, amit elértem – nem is volt ez kevés. De ha mégis folytatni kellene, akkor az lenne az egyik fő kérdés, hogy miként lesz a hetvenes–nyolcvanas évek párttitkárából, besúgójából megbecsült történész, a verőlegényből diplomata, a szekusból politikus, és hogy a lúzer miért lúzer mindig. A kádermegmaradás törvényéről kellene regényt írni. Hogy miért lesz a valamikor szabadelvű erdélyi barátomból szélsőjobbos agitátor Budapesten, és miért zsidóznak a Székelyföldön ma. És tényleg akkor lesz-e magyar–román történelmi megbékélés csak, amikor egyetlen magyar sem él már Erdélyben? És ez ma már leginkább rajtunk, magyarokon múlik, sajnos. Irányregény lenne, ahogy Jókai mondta.