Vigasztalan és vigasztaló

Ayhan Gökhan legutóbbi kötete, a János és János egyszerre vigasztaló és vigasztalan könyv. Egy elvesztett gyermek allegóriája ez, aki a maga útját a keresztény hiten keresztül próbálja megtalálni és elfogadni. Ezt a kettős trauma-feldolgozást segítik  a könyv eleji mottók. Az újszövetségi idézet („Az igazságnak ama Lelkét: akit a világ be nem fogadhat, mert nem látja őt és nem ismeri őt; de ti ismeritek őt, mert nálatok lakik és bennetek marad” − János evangéliuma 14:17) Isten létének természetét fogalmazza meg, míg a Heltai Jenő-sor („Miért, mit ér a legjobb magyarázat?”) a gyermek elvesztésére utal(hat).

Ezzel egy szakrális és egy világi út rajzolódik ki Ayhan Gökhan különösen tragikus könyvében. De maga a cím is kettős: János apostolt és Keresztelő Szent Jánost egyaránt megidézi, teszi mindezt személyes titulusuk elhagyásával, egyszerű emberekként mutatva be őket. A mottók és a könyv címe jelen esetben olyan metaszöveggé alakulnak át, amelyek kerek egésszé teszik a szerzői hitvallást, ezáltal együtt lesznek értelmezhetőek.

A kötetnyitó és az utolsó, Ajánlás című versek nyelvünk első írott forrására, az Ómagyar Mária-siralomra utalnak („hogy így kínzatol anyám, halálra”) és ezzel a kezdő- és végpontot is kijelölte a szerző. A versekben megszólaló költői én egy mában élő vallásos ember, akinek kérdéseiben, sajátos feldolgozású evangéliumában visszaköszön a szentírás nyelvezete is.

A költő a Hagyomány című versében említi meg először a madarakat („Ontológiai megfigyelések alapján az biztos/kizárható, hogy a madarak emberhússal történő táplálkozása nem tesz jót az állati gyomornak.”), amelyek a későbbi feketerigó-ciklusban telítődnek jelentéssel. A mitológia szerint Prométheusz szerzi meg a tüzet az istenektől az embereknek. Gökhan feldolgozásában nem a tűz és Prométheusz a főszereplő, hanem a madarak, akik Prométheusz testéből esznek nap mint nap, és kétségtelenül az ártatlanságot hordozó elvesztett gyermek allegóriái, melyek haláluk árán lényünkből is lecsippentenek. Már-már zavarodottan, de igen finoman teszi fel a szerző végül a kérdést: „Ki lopta el a nyelvet az istenektől, és a büntetés ezért hol van, nem tudom, hogy megérte-e, azt megint nem tudom, hol.”

A későbbi versek egy csoportja egy névtelenségben hagyott baráthoz íródott (Nem lakik benne többé a részvét, Tragédia, Dal egy halott barátról, One after the other). Ez a gesztus méllyé és személyessé teszi a búcsúzást, de a versek olvasása közben mégis a ridegség és névtelenség dominál, ami a korábbi gesztusnak ellentmond, és további kérdéseket hagy az olvasóban: miért kapunk valakiről halálhírt, ha a nemén és becenevén kívül nem kapunk róla több személyes információt?

A feketerigó-ciklust megelőző második rész a halottöltöztetéstől, halottmosdatástól kezdődik („A gugás vagy a golyvás betegnek a hit szerint háromszor meg kell érintenie a halott kezét, hogy meggyógyuljon.”), és a halált olyan közel hozza az olvasó számára, ahogy azt az elfekvőkben látják a nővérek: hideggé, merevvé teszi, miközben minden szavában megbújik a morál.

Így érkezünk el a kötet legfontosabb részéhez, amely a feketerigó allegóriáját járja körbe. A feketerigó király teteme tüskével átdöfve fekszik, hantolatlanul. A gonosz leképeződése nagyon erős ezekben a versekben, és hangja a Jelenések könyvét idézi meg. Mese- vagy példabeszédszerű szövegek ezek. A sötétségről szólnak, mégis ez teszi őket mélyen emberivé: „mint egy kis feketerigó / olajos szárnya / átmásolt élet, indigó- / kék ismétlésbe tört ismétlés” (Feketerigó).

A befejező rész két azonos című, de más alcímű verse, a Foltnyi Jézusfejek (vigasztalan és vigasztaló énekek) velős szavai komor jövőt sugallnak: „Nyelvünk kenetdús szózata elrohadt. Nyelvünk most oda.” A „kenetdús” önmagában véve furcsa, mégis rendkívül sokatmondó szó; egyszerre világias és szakrális, előre jelzi a halál eljövetelét. A „szózat” pedig egyfajta kinyilatkoztatást, kiáltást is jelöl. A saját halálunkat ugyanis maga az írás, a beszéd teszi lehetővé.

Az egész kötet Jacques Roubaud Vala mi: fekete című gyászkötetére hasonlít, mely széttöredezettségével, mély hitvallásával és őszinteségével hívta fel magára a figyelmet. Bár Gökhan kötete kevésbé erőteljes, mégis felruházható a konceptualista költészet erényeivel és bátorságával.

Ayhan Gökhan: János és János, Kalligram, 2013