Régi és új viharkabát

Ezüstszínű borítók jelölik a klasszikus modernségbe születő, az Újhold hagyományain utazó költő, műfordító, író Gergely Ágnes művészetét. A 2013 és 2016 közt megjelenő „trilógia” darabjai – Két szimpla a Kedvesben, Oklahoma ezüstje és a Viharkabát – látszólag elkülönülő szövegek, mégis közös értelmezési teret alkotnak. A memoár Gergely Ágnes élettörténetét mutatja be a ’60-as évekig, a portrék irodalmi ízlését és tájékozódási pontjait, míg a Viharkabát válogatott régi és új verseit.

A Viharkabátban a szerző újrarendezi korábbi költeményeit, továbbá közreadja a 2006-os Útérintő után keletkezett újakat, ezek sorát a II. ciklus közepén olvasható Viharkabát indítja: „Huszonkét éve eltűnt. / Ott lenn azóta várják. / A sarki szél kidobta / bíbor viharkabátját.” A vers- és kötetcím a költőnő hajdani szerelmének, az 1984-ban meghalt Papp Zoltánnak a ruhadarabjára utal, tágabban értelmezve talán Radnóti kabátjára, a zsidósorsra, a haza iránt érzett reménytelen szerelemre és a benne rejlő versekre.

A Nászéjszakával nyíló első ciklus az 1959–1997-ig terjedő költői termésből válogat. Ez a távolságtartó líra küzd a feleslegesen „megváratott lányság” kudarcával (Nászéjszaka), a munkaszolgálatból soha vissza nem térő apa hiányával (Ajtófélfámon jel vagy), az emlékek fájdalommentesítésével. Fontosak a családhoz, a hazához, a valláshoz és a kultúrához fűződő kötelékek. A szakrális hangú költemények nemcsak a hit bizonyságtételei (Fohász lámpaoltás előtt), de felidézik azokat a költőket (Arany, Weöres, Illyés, Pilinszky, Vas István, Nemes Nagy Ágnes és Yeats), akik meghatározták művészetét (A 137. zsoltár, Hálaadás-parafrázis).

A II. világháború túlélői lassan elfogynak, erről vall a Zilált idő ciklus (1998–2010) nyitóverse, az Őrizetlenül: „Egyszer csak nincs több szemtanú / sem a jóra sem a rosszra / a rom leválik az időről / hogy magát megsokszorozza”. A történelem alkotta hiányalakzatok és nyomok mellett megjelennek a személyes tragédiák is leheletnyi iróniával, a várakozás lecsendesített fájdalmával. A legtöbb vers lírai énje önéletrajzi megformáltságú, mégsem bomlik ki egyértelműen, hogy kire vagy milyen emlékre utal referenciálisan a szöveg: „Már csontja sem tapintható. / Ma már csak árnyék az a kéz. / Végtelen téli éjszakán / repedt falú bögrédre nézz” (Egy firenzei konyhában). A hangulatok finom rezignáltsága mellett Gergely Ágens bravúrosan bánik a verszenével és a szerkezettel. Egymásba hajlítja a külső látvány és a belső folyamatok síkját: „A kert fölött a tűzijáték. / Francia tiszt a balkonon. / A tűzeső a fákra ráég. / A tiszt karja a válladon.” Párhuzamosan ábrázolja az érzékek és az érzékletek egymáshoz feszülését: „Két test, egy lépés. Élvezed, hogy / ruhád selyem, inged batiszt. / Ahogy a holdfény lassan elfogy, / a küszöbön átég a tiszt.” (Exotic, avagy a zilált idő).A soráthajlások futtatják össze és az értelmezés bonja szét a kettő egységét.

Egészen egyedi eljárással épül fel A tengerszoros című vers két – alcímmel ellátott szakasza – is, mely a szöveg felétől kétsoronként lépked vissza, de úgy, hogy nem billenti ki a lineáris olvasatot: „Gyalog kellett volna idejönni, / vagy szamárháton, ha az idő letelt. / Mindig ugyanazok a lábnyomok a porban. / Mindig ugyanaz a kert.” (Gibraltár); „mindig azok a lábnyomok a porban. / Mindig ugyanaz a kert. / Gyalog kellett volna idejönni. / Vagy szamárháton. De az idő letelt.” (Ceuta). A Gibraltár hét versszaka az átkelés szimbólumává válik, míg a Ceutába vezető hét strófa az autonóm emberévé, s e kettő együttese kelti az időtlenség érzetét. Az átkelést állandóságát, magunkba vagy egy új kontinens meghódítására. A lírai én mindig kitekint önköréből, reflektál hagyományra és múltra.

2011 és 2015 között íródtak a kötet utolsó darabjai. A parafrazáló emlékezet veszi át a szerepet: pályatársakra (Búcsú Rába Györgytől) és kultikus alakokra (Petőfi posztomusz levele, Rimbaud az angyalok közt). Az utolsó ciklus címadó versében Álmatlanoknak nevezi a felejtéssel szembesülni nem tudó, identitásukat vesztett bolygó lelkeket, akik: „[m]ár nem értik az emlékeiket. (…) nem keresi őket senki sem.” A holokauszt a költőnőben, ahogy Pilinszkyben is, apokalipszisélménnyé változik; vagy Kertész Imréhez hasonlóan, nála is állandó értelmezési keret: „Az út beforrta a lábnyomokat. / Konferenciák, érmek, koszorúk. / A lábnyomok beforrják az utat” (Álmatlanok). Az 1962-ben született Harmadszort felidéző Visszhang című költemény a legexpresszívebb az újabbak közül, jambusai sodró erejűek, kérdései pedig beleakadnak az énbe, újrafejtve a Papp Zoltánhoz fűződő szerelmi szálat, melynek elevenségéről a Két szimpla a Kedvesben, azaz a memoárbanolvashatunk, a Viharkabát már inkább a halottat burkoló emlékek szövete.

Gergely Ágnes eleven nyugatos és újholdas, klasszikus és modern, talán az utolsó poéta doctus, aestheticus és moralista, akinek a verseit ha tűz emésztené el, a Nászéjszaka kivételével, akkor is világirodalmi jelentőségű költőnő maradna.

Gergely Ágnes: Viharkabát, Európa, 2016.