Vissza a Moszkva térre

Ötven év nagy idő. Talán már elég is ahhoz, hogy tárgyilagosan ítéljünk meg akkori történéseket, rendszereket, bűnöket, erényeket. Talán igen. Talán nem. E tekintetben – miután végeztem vele – bizonytalanul és egyúttal elégedetten tettem le Berta Zsolt Kalef című regényét.

Mindvégig éreztem – hol váltakozva, hol egyszerre – egyfajta kettősséget a szövegben. Ami a sajtószerűen idézett történelmi eseményeket illeti, kétségtelen a tárgyilagosság, ami pedig a történelemben és a történetben megbúvó emberi sorsokat, érzelmeket, szenvedélyeket és esendőséget, szó sincs erről. De az öt évvel ezelőtti Jancsiszög alapján nem is számítottam másra. Az író részéről – s ez nagyon üdítő a mai irodalmi elemzéstengerben – nincs üzenet, nincs konklúzió, nincs ítélet: a szereplők annyiféleképpen éreznek és vélekednek, ahányan vannak. Csak mese van, időtálló mese, fiúk és lányok, férfiak és nők, felnőttek és kölykök, szerelmek és barátságok, harc és béke. Emberek.

A Jancsiszög című regényt 2008-as megjelenése után sok helyütt egyrészt a rendszerváltás regényeként, másrészt a Moszkva tér igazi történeteként aposztrofálták. Én azt gondoltam, inkább csak egy remek, szórakoztató és briliáns nyelvezettel megírt történet, ami történetesen a rendszerváltást is magában foglalja, ahogy a megelőző és a következő tizenöt évet is, és ami történetesen a Moszkva téren és környékén játszódik. Most is ezt gondolom.

A Kalef ennek folytatása, ugyanazon család, ugyanazon helyszín (középen a kultikus Moszkva tér és körülötte Magyarország), csak éppen – rendhagyó módon – a történet visszafelé folytatódik az időben, vagyis egy generációval korábbról merít a történelem tengeréből, s halászik korszerű díszleteket, jelmezeket, zenéket egy megint csak remek, de így már ötvenéves történethez. Mégsem érzem, hogy szereplői távolabb lennének tőlem, mint a Jancsiszög hősei voltak. Ebben a közvetlen, egyszerre utcai és irodalmi hangvételen túl döntő a szöveg „realtime” valósága, vagyis a pillanatra megegyező azonos idejűség. Az egyes szám első személyben elbeszélt mese a szemünk láttára születik, illetve történik, az olvasó szinte be van zárva a főhős testébe, az ő agyával gondol, az ő szemével lát. Kicsit sajnáltam, hogy az ő nyelvével beszél is, mert bár az egyébként nagyon is életszerűen, de sokszor pongyolán elgondolt és kimondott szavak a valóság erős illúzióját keltik, s így valamiféle irodalmon túli élménnyel ajándékoznak meg, ugyanakkor ezért cserébe le kell mondani a szerző korábbi – múlt időben megírt – regényeiben megszokott, élvezett, s immár kicsit elvárt nyelvi zsonglőrködéséről. Vagy ha egészen lemondani nem is kell, de azért ez a választott forma érezhetően az egyébként vitathatatlanul egyedi és könnyedén elegáns stílus rovására megy.

Ami pedig nagy előnye egy olyan szószátyár, fecsegő írónak, mint Berta Zsolt. Hisz a kor trendjével szembemenően bő lére eresztett szöveget csak azzal lehet indokolni, hogy egyébként szórakoztató. A szerző a Kalefban is ügyesen egyensúlyoz a még élvezhető locsi-fecsiség határán, s jobbára csak akkor vesszük észre régimódi terjengősségét, amikor már túlestünk egy-egy ilyen részen, s már eléggé kinevettük vagy kisírtuk magunkat romantikus iróniáján. Meglehet, ez nem a szerzőt, hanem a kötet szerkesztőjét és annak erős radírját dicséri, de a végeredmény szempontjából ez mindegy is.

Mindent összevetve nagyon jól szórakoztam, és azt kell mondjam, a Kalef azon olvasmányaim közé tartozik, mely egy újabb világgal gazdagították az enyémet, s melynek olvasása során eltávolodhattam a sajátomtól: nem csupán mint turista, hanem mint abban a világban szeretettel várt, befogadott utazó.