A gyűlölet lélektana

A második világháború alatti zsidóüldözést, a koncentrációs táborokban történteket bőséggel feldolgozta már az irodalom. Sok történet véget ér a jelentősebb eseményeknél, nem tárgyalja az azt követő szürkébb hétköznapokat, a mindennapi életet. A felszabadított haláltáborokból hazatérő zsidók további életéről ritkán emlékeznek meg, pedig sokukat azután sem a Kánaán várta. Az Új Élet izraelita hetilap 1946-ban tizenkét pogromról számol be az országban, amelyből kettő követelt áldozatokat. Miskolcon ketten haltak meg, amelyről Závada könyvében röviden értesülünk a történet végén, a fő szál azonban a kunmadarasi, három áldozatot követelő 1946. május 20-21-i pogromot dolgozza fel.

A regényben a Kunvadassá vadult Kunmadaras azonban hamar jelzi az olvasónak, hogy bár flaubert-i alapossággal kutatott háttérismereteket látunk, itt azért mégis irodalomról, fikcióról van szó – a narrátor is ugrál az időben: hol a jelen eseményeiről, hol annak előzményeiről szól. Sőt már az első mondat négy időjárási metaforája is azt hivatott előre jelezni, hogy ne kifejezetten történelmi regénynek tekintsük. A szagok jelentőségének kiemelése is a fikciót erősíti. Az elbeszélő mind a kisgazdákat, mind a kommunistákat bűzlőként jellemzi, egy bűzös mellékhelyiségben hallgatja ki a szervezkedő nőket, illetve az őt megerőszakoló is bűzlik. Az eredeti nevek megváltoztatásánál – például a Nagy János helyi református tanító és leventeoktatóról formált alak Hadnagy Sándor lesz a regényben, az egyik áldozat, Kuti Ferenc tojáskereskedő pedig a Grósz Ferenc – fontosabb az elbeszélői nézőpont: a férjéért aggódó feleségé.

Hadnagy Sándorné Csóka Mária feljegyzéseiből értesülünk az eseményekről, amelyek sajátosságaira koncentrálva nem csak azok számára lehet érdekes olvasmány, akik a 20. század közepi magyar történelemre kíváncsiak. A nyelvi többszólamúság is gazdagítja a regényt. Az antiszemiták számára például tabu kimondani azt, hogy zsidók, helyette „minekmondjákok”, „izék”. „hogymondjákok” vagy „pászkarágók” is szerepel. Az író értékmérőként imitálja e rongyos népség nyelvi kulturálatlanságát, ellentétben a tanító beszédével, de kommentálja is: „csak most kezdem fontolgatni, hogy az ilyen mocskos beszédet tanítóné létemre egyáltalán lejegyezzem-e”. Az egyik lincselőnek fel kell olvasni a bíróságon, ami persze vontatottan, akadozva sikeredik csak. Érdekes szempont a humor, ami alpári és szegényes az agresszoroknál, a tanítóból viszont mindenestül hiányzik – a felesége talán ezt az egyet fájlalja benne. Mindezt pedig az ő feljegyzéseiből tudjuk, ami szintén sajátos nyelvi regisztert képez. Ízléséről például az derül ki, hogy nagy kedvence a revíziós mozgalmi vezérsége miatt ’49 után betiltott Herczeg Ferenc Második szerelem című sikerkönyve.

A kissé túl bárgyúnak, naivnak, jóhiszeműnek vagy becsületesnek mutatkozó tanító férj Hadnagy Sándort jól kiegészíti az inkább két lábbal a földön járó feleség, aki a kisgazdapárt felől az ellenlábas kommunista párttitkárnéhoz sem rest segítő közbenjárásért fordulni, és ahol a feleség közös nevezővel érvelése célt is ér. Hadnagy Sándort végül felmentik a hosszadalmas per végén. A dosztojevszkiji ízléssel krisztusi tisztaságúvá formált tanító pártatlanságának lényege, hogy nem akar ellenségeket, ám éppen így lehet bűnbak, és bár tökéletes alibije van, kis híján halálra ítélik. Az igazság bajnoka tanítványainak megóvására figyel, nem támogatja a zsidók deportálását, ám éppen ezek ellenkezőjét próbálják rábizonyítani. A szerető feleség szemével így látjuk a lépéseivel neki imponálni kívánó férjet.

Az erkölcsi ellenpontot képezik azok a nők, akik főkolomposok a gyűlölködésben. Nemükön túl azonban lényegesebb szegénységük és iskolázatlanságuk. Az orosz eredetű, pusztítás jelentésű pogrom szó azt a csoportos erőszakcselekményt jelöli, amelyben valamilyen kisebbség felé irányul az agresszió – a zsidóság ennek tipikus célpontja. Bár Seneca szerint soha semmi nem indokolhatja eléggé a haragot, a háború utáni nincstelenségben ezt nem vették figyelembe azok, akik már a zsidók távoztának napján elkezdték kifosztani őket, majd mikor a hazatérő tulajdonosok jogosan kérték vissza ingóságaikat, őket hibáztatták saját szerencsétlenségük miatt. A tömegpszichózisban alulmarad az ész, eluralkodik a generált közvélekedés, ezért nehéz a válasz a fülszöveg kérdésére: „Mi vihet arra embereket, hogy bandába verődve rátámadjanak másokra?” A pogromban az egyik legrémületesebb, hogy visszájára is fordulhatnak a dolgok: Hadnagy Sándort azzal is vádolják, hogy leventéit a halálba akarta küldeni, amikor éppen megmentette őket. Mindez nem 20. századi találmány, hasonló történt Miltiadésszal is Madáchnál az athéni színben. Závada pedig abból az apropóból tárgyalja mindezt, hogy bármikor történhet ilyen, sőt történik is – ahogy Camus jellemzi a pestist – , csak a megfelelő alkalom szükséges, és már kész is a baj.

Závada Pál regénye hiánypótló történelmi szempontból, hiszen a második világháborút követő néhány évről kevés szó esik, így annak irodalmi feldolgozásában sem bővelkedünk. Fölveti azt a kérdést, hogyan fordulhat elő, hogy a zsidógyűlölet és pogrom lehetséges még a holokauszt után is. A felkészült szociológus-író látleletet ad e társadalmi betegségről, amelyre abszolút hatásos orvosság nehezen adható. Ám ha az egyik szimptóma az ábrázolt tudatlanság, a tudással már elérhető valami, a tudás egyik forrása pedig az olvasás. Az eredetileg színdarabnak induló, annak jegyeit magán viselő mű könnyen olvasható, kiváló regény lett. Mérete kisebb, mint a Jadviga párnája vagy a Milota volt, sűrűségével azonban nem marad alább az előzőeknél.

Závada Pál: Egy piaci nap, Magvető, 2016.