„Ez szerelem a legtöbb készítőnek, nem az anyagi haszonszerzésről szól” – Interjú Istvánkó Beával a zine-ekről

Ha nem is definíciószerűen, de legalább egy kis közelítéssel próbáljuk meg körülhatárolni a zine fogalmát és műfaját. Mi is a zine, mitől nevezhetjük annak, és mit jelent a szó?

Maga a műfaj egy 20. századi dolog: a ’60-as, ’70-es évekre vezethető vissza az eredete, és az előzménynek tekinthető fanzine elnevezés a fanatic és a magazine szó összeolvasztásából született. Ez nagyjából jelzi is, hogy mire voltak jók ezek a kiadványok: különböző tudományos-fantasztikus klubok és alternatív zenei irányzatok rajongói használták kommunikációs csatornaként. Azért ez az időszak volt az első virágkora a fanzine-eknek, mert ekkoriban az olcsó nyomtatási technikák, a fénymásolás, az otthoni nyomtatók, az írógépek által a sokszorosítás szélesebb rétegek számára vált elérhetővé. Ez természetesen a Nyugatra vonatkozik – Kelet-Európában van ugyan egy szamizdatos párhuzam, de a szamizdatokat nem tekintjük a fanzine-ek előzményeinek, hiszen ott a tartalomközvetítés volt a fontos. Általában a géppel írt szamizdatot kézzel lemásolták, és úgy adták tovább, tehát egyértelműen a kontent átadása volt domináns.

A fanzine-ek esetében viszont lényeges volt már a kezdetektől a design, egyfajta barkács-, DIY-esztétika jellemezte ezeket a kiadványokat, és ma is vannak olyanok, amelyek ebben a formában jelennek meg. Tehát az egyszerű tűzőgéppel összetűzött, legvékonyabb papírra fénymásolt formátumban, kollázstechnikával, kézzel átfirkált motívumokkal és kézírással kiegészített szövegekből épülnek fel. Alapvetően ez volt az a forma, amelyet klubok és rajongói körök alkalmaztak.

Volt egyfajta továbbadási szándék, mint az említett szamizdat esetében, vagy inkább a „hazaviszem, és egyém marad” érzés motiválta a fogadói oldalt?

Ez egy kommunikációs forma volt – úgy kell elképzelni, mint manapság egy hírlevelet, amit már e-mailben kapunk, de abban az időszakban nem volt internet, emiatt postai úton, hagyományos levelezőlistákon kommunikáltak, és a fanzine maga volt a levél tartalma. Így tették közzé például egy punkzenekar dalszövegeit, vagy értesítették egymást arról, hogy hol lesznek fellépések, koncertek. Tehát abszolút hírlevélszerű funkciót látott el. Éppen ezért a ’90-es évek végén, amikor az internet elterjedt, és főleg a 2000-es éveket követően, a hangsúlyos digitális fordulat után ezek a fanzine-ek átkerültek a webes felületekre. Volt is egy kis cezúra, nagyon sok fanzine megszűnt, és beköltözött az online térbe. Majd 2000–2010 között a műfajt felfedezték maguknak más típusú, elsősorban vizuális kultúrával foglalkozó alkotók. Persze léteznek továbbra is zenei és irodalmi zine-ek, amelyek a régebbi tradíciókat követik, viszont az új típusú tartalommal és céllal készülő artzine-ek megjelenése 2000 és 2010 közé tehető. Ekkor már nemcsak a legolcsóbb sokszorosítási technológiák voltak elérhetőek, hanem a digitális fotózásnak, a képszerkesztő programoknak, a digitális nyomtatásnak köszönhetően olcsón is nagyon magas minőségben elő lehetett állítani nyomtatott tartalmat.

Ez egyfajta ellenkulturális jelenség a művészek számára az online térnek a felhőszerű végtelenségéhez képest, ahol minden elérhető, de valójában nagyon nehezen található meg bármi, és elvileg határtalan a kiterjedése. A nyomtatott fanzine sokkal jobban körülhatárolható, markáns keretek között létezik: van eleje, vége, van narratíva a képek között, amiből szükségszerűen kirajzolódik valamilyen sztori, valamint korlátozott példányszámú. Az artzine-ek sajátossága, hogy általában adott példányban készülnek (ami a régi típusú fanzine-ek esetében nem volt jellemző), az általános példányszám ötven, szám vagy százötven darab – ettől exkluzív a műfaj. A művész a saját kezével beszámozza őket, ahogyan azt például egy fotósorozatnál látjuk: mindegyik példányon szerepel, hogy mondjuk, ötvenből ez hanyadik, és alá is írja. Így az artzine-ek is gyűjthetővé váltak. Ezek az alkotások valahol félúton helyezkednek el a műtárgyak és a nyomtatott kiadványok között.

Tehát képi tartalom és szerkesztettség, limitáltság, eredetiség – ezek azok az ismérvek, amelyek mentén lehet valamiféle meghatározás felé haladni?

Nincs igazán ilyen szabály. A fanzine-ek és az artzine-ek esetében azt is szeretik az alkotók, hogy rendkívül szabad műfaj. Tehát nem tudnék mondani olyan sajátosságot, amely minden fanzine-re jellemző lenne. Van persze, amelyik a legtöbbre igaz, de mindig lehet kivételt találni. Például a limitáltság is ilyen: nagyon sok a számozott, a szignózott, de van, amelyik egyáltalán nem az. Ami talán egységesen elmondható, hogy nincs ISBN-számuk, ez pedig már a kezdetektől így van. Ez általában a limitáltsággal függ össze, hiszen az ISBN-szám ingyenesen igényelhető az Országos Széchényi Könyvtártól, viszont ehhez le kell adni köteles példányokat. Egy tízpéldányos fanzine esetében, amiből hat darabot le kell adni köteles példányba, ez nem igazán értelmezhető.

A műfaji szabadságból adódóan sem akarnak az adminisztratív oldallal foglalkozni a fanzine-készítők. Az a jellemző – főleg a mostani zine-ekre, de lényegében így volt a kezdetektől –, hogy ez általában a fiatal generáció önkifejezési eszköze pont az olcsó, egyszerűen hozzáférhető, könnyű kivitelezhetőség miatt. Az alkotók tervezik, nyomtatják, terjesztik a zine-eket, és szándékosan távol tartják magukat egy központi adatbázistól azzal, hogy nem igényelnek ISBN-számot.

A terjesztés formáit tekintve az alkotóhoz jobban kötődik tehát ez a műfaj, mint mondjuk más nyomtatott kiadványok esetében közvetítői, kiadói résztvevőhöz?

Annyira az alkotókhoz kötődik a terjesztés, hogy az elsődleges helyszín, ahol hozzá lehet jutni fanzine-ekhez, azok a vásárok: az alkotók saját maguk összepakolják a zine-eket, amiket készítettek az elmúlt években, berakják a hátizsákjukba, odamennek a vásárra, van előttük egy kis asztal, kiterítik a kínálatot, ott ülnek egész nap, és beszélgetnek a vásárlókkal, elmesélik, hogy mit hogyan és miért csináltak. Így nagyon személyessé válik a viszony alkotó és közönség között. Persze manapság az internet és a webshopok nyújtotta lehetőségek miatt azért már máshogy is hozzá lehet jutni fanzine-ekhez, ebben az értelemben ez már inkább globális történet. Tök menő amerikai zine-t is tud az ember magának online rendelni – vagy ittenit el lehet adni Amerikában. Kitárult a világ az értékesítés terén.

Ha már online platformok is szóba kerültek, milyen hatást fejtett ki ez a kitáruló világ a zine-ek műfajára?

Elengedhetetlenül fontos, hogy a nyomtatott produktum meglegyen – a nyomtatás aktusa kicsit az internet ellenpontozása is. Viszont a terjesztés, a fanzine-ről való kommunikáció az internetnek köszönhetően sokkal könnyebbé vált, és sokkal messzebb el lehet jutni, jóval nagyobb közönséget meg lehet szólítani. Ez azért mégiscsak egy szubkulturális „termék”, a világszerte különböző helyszíneken létező szubkultúrák pedig össze tudnak kapcsolódni az online kommunikációnak köszönhetően.

A feldolgozott témák is általánosabbak lettek? A nyelvhasználatot mennyiben befolyásolja a globális kommunikáció? Esetleg a képi tartalom még nagyobb hangsúlyt kap ettől?

Az artzine-ek esetében az a jellemző, hogy elsősorban vizuális a tartalom, kevés a szöveg. De ha mégis van, akkor az angol nyelv használata elég általános. Magyar alkotóktól is sokkal több az angol nyelvű kiadvány, mint a csak magyar. Ilyen tekintetben igen, van befolyása a globális elérési dimenziónak. Az is jellemző, hogy Európán belül nagyon könnyen lehet viszonylag olcsón utazni, tehát a hazai zine-esek is megjelennek különböző külföldi vásárokon, és az elsődleges hazai „intézménynek” számító Ukkmukkfukk Zinefeszten is sok nemzetközi alkotó vett már részt.

Van valamilyen tematikai korlát – nyilván ideértve a cenzúra bármilyen formájának kikerülését –, miről lehet és miről nem lehet zine-t készíteni?

Az is az első zine-korszakból jön, hogy olyan témákat minden további nélkül fel lehet dolgozni fanzine-ben, amelyről a mainstream sajtóban nem lehet olvasni, vagy nem lehet szélesebb közönség előtt értekezni. Manapság a médiumok köre sokkal változatosabb, az interneten bárki szinte bármit publikálhat, mégis léteznek olyan zine-ek, amelyek kifejezetten feminizmussal vagy transzszexualitással foglalkoznak. Általában a queermozgalmak kifejezetten szeretik a fanzine-formát. De vannak politikai zine-ek, különböző anarchista zine-ek, amiket sok esetben név nélkül vagy álnéven jelentetnek meg. Emellett készülnek droggal, drogkultúrával foglalkozó zine-ek – tehát olyan témák is előkerülnek, amelyeket nem szívesen tárgyal a mainstream média.

Ezzel szemben az artzine-ek esetében sokkal jellemzőbb, hogy teljesen apolitikus témák jelennek meg. Az ilyen kiadványoknál a design, a papír minősége, a grafika színvonala, a tipográfia, az oldalszám, a kötészet milyensége a „statement”. Nem annyira a szöveges tartalomra koncentrálnak, hanem mint művészeti objektet kezelik a kiadványt.

Művészeti tevékenységekkel milyen viszonyban van a zine-készítés?

Azt tudni kell, hogy a zine-esek általában nem főállásban csinálják ezt, hanem melléktevékenységként – még azok is, akik kiadóként működnek, és több kiadványuk is van. Ez igaz nemzetközi és itthoni alkotókra egyaránt: van valamilyen polgári foglalkozásuk, sok esetben közel dolgoznak a vizuális kultúra valamelyik területéhez (például animáció, tervezőgrafika, nyomtatás), ami mellett van egy fanzine-készítői portfóliójuk és tevékenységük. Ez inkább egy szerelem a legtöbb készítő számára, nem az anyagi haszonszerzésről szól. Persze vannak profi zine-kiadók – természetesen nem Magyarországon, hanem külföldön –, akik már meg tudnak ebből élni, de alapvetően ez amolyan mellékprojekt minden résztvevőnek.

Mennyire fontos a formátum hagyományos jellege? Eredetileg a postázhatóság volt az ok, de a dimenziók mintha nem változtak volna azóta sem.

Igen. Ez egyrészt azért alakult így, hogy a kiadvány beférjen egy borítékba, és fel lehessen adni. Másrészt pedig a kötés miatt, mert ha már vastagabb egy zine, akkor valamilyen komolyabb kötészeti megoldást kell alkalmazni, ami megdrágítja és bonyolítja a kivitelezést. Ezért is a tűzőgépes irkatűzés volt a legelterjedtebb és legegyszerűbb kötészeti technika, amit alkalmaztak, és máig így készül a legtöbb fanzine, de vannak például kézzel varrott zine-ek is. A kézimunka átjárja az egész fanzine-készítést – van is erre egy kifejezés: craftivism, ami azt jelenti, hogy megéli az ember a művészeti aktivizmust, miközben kézzel hoz létre valamit. Ez ad egy fizikai behatároltságot, ami miatt a formátum maradt az eredeti közelében.

Hogyan lehetséges ebben a műfajban a gyűjtés, a rendszerezés, a katalogizálás, a felmérés? Vagy nem is igényli ez a terület és az alkotók, csak a máshol is meglévő katalogizálási kényszer hozza magával, hogy erről beszélünk?

Nincs központi adatbázis, és a gyűjtőkör többnyire általában a készítők közül kerül ki – ez is erősíti a szubkulturális, bennfentes jelleget. Tehát a legnagyobb gyűjteménye azoknak van, akik maguk is készítők. A maguk számára rendszerezik, katalogizálják a gyűjtésüket, de Magyarországon ezek egyelőre láthatatlanok. Az USA-ban több nagyobb gyűjtemény bekerült már bizonyos könyvtárakba, ott tehát vannak kifejezetten komoly fanzine-szekciók. Itthon előfordult már nálunk, az ISBN-ben, hogy egy vidéki gimnáziumból nagyon progresszív szellemiségű tanárok jöttek, akik egy válogatást vásároltak a középiskolájuk számára, hogy a tanulók megismerjék ezt a médiumot. Vannak ilyen előremutató kezdeményezések. És kezd megfogalmazódni az igény, hogy mivel az artzine-ek 2000 körül jelentek meg, jelenleg pedig 2022-t írunk, most már azért jó lenne összeszedni, hogy mi is zajlott ezen a területen. Ezzel is foglalkozom a doktori kutatásomban: rekonstruálni próbálom, hogy Magyarországon mi történt ebben az időszakban a self-publish kiadványok területén.

Egy ekkora és ennyire változatos alkotói folyam esetében lehetséges-e bármilyen trendet felrajzolni? Milyen irányba tart a zine-világ?

Szerintem az látszik, hogy a posztdigitálisnak nevezett korszakunkban sem tűnik el a nyomtatás. Sőt, a Covid előttig egy egészen felfelé ívelő szakasz mutatkozott nemcsak a fanzine-készítés, hanem bármilyen művészkönyv, fotókönyv és hasonló kiadványok esetében. Én eleve azokkal a könyvekkel foglalkozom – itt a boltban és elméleti téren is –, amelyek megmutatják, hogy mi értelme van egyáltalán még nyomtatni, miközben létezik a számítógép és a PDF. Ezek nagyon különleges kiadványok, jó érzés őket megfogni, átlapozni – egészen más befogadói élményt adnak, mintha klikkelgetsz a számítógépeden, és úgy nézel képeket, vagy olvasol szöveget.

Sőt, az állandóan kéznél lévő mobiltelefonod kijelzőjén.

Igen, de bizonyos dolgokat, mondjuk, a napi híreket jó és egyszerű átpörgetni a telefonon, de fanzine-t soha nem fognak az emberek telefonon nézegetni. A fizikai tárgy nagyon fontos szerepet tölt be esztétikai értelemben, és mellé jön még a birtoklás érzése is: szereti az ember, hogy otthon könyvei, kiadványai vannak, bármikor előveheti őket, mert az esztétikai, érzéki élmény csak három dimenzióban, a való életben jön át.

Szóval a nyomtatás meg fog maradni, sőt, visszalendül a tendencia felfelé a könyves piacon, hacsak a papír hiánya nem teszi be a kaput – ez lehet nagy kérdés manapság. Bár az látszik, hogy nem a kis példányszámú kiadványokat fogja leginkább érinteni az általános papírhiány. Környezetvédelmi szempontokat is szoktak emlegetni a nyomtatás kapcsán, hogy mennyi az ökológiai lábnyoma, és mennyire káros a környezetre, ha valami ki van nyomtatva, de az már látszik az ezzel kapcsolatos diskurzusból, hogy ez nem mérhető össze a digitális médiumok lábnyomával. Ráadásul még mindig a könyv a legtartósabb adathordozó, amit ismerünk, több ezer éves könyvek is vannak – egyelőre az még nem derült ki, hogy létezik-e olyan digitális adathordozó, amely ekkora időintervallumot le tud fedni, és megőrzi biztonságosan az információt. Szóval azt nem tudom, hogy újabb nagy korszakváltás lesz-e, de az biztos, hogy a nyomtatás nem leszálló ágban van, hanem inkább keresi a helyét ebben a digitalizált világban, amelyben élünk.