© Kortárs Online. Minden jog fenntartva!
It's Only Rock 'n Roll
50 éves a Rolling Stones
Ötven évet egyazon munkahelyen eltölteni manapság már inkább szánandó, mintsem tiszteletre méltó fegyvertény. Együtt megöregedni, elhasználódni a kollégákkal, kézbe venni a munkaeszközt fél évszázadon át – nem sokan sóhajtanának vágyakozva. És ha azt mondom, hogy a cég neve Rolling Stones? Nos, így már más a leányzó – mit leányzó, rengeteg leányzó – fekvése!
Ötven évet egyazon munkahelyen eltölteni manapság már inkább szánandó, mintsem tiszteletre méltó fegyvertény. Együtt megöregedni, elhasználódni a kollégákkal, kézbe venni a munkaeszközt fél évszázadon át – nem sokan sóhajtanának vágyakozva. És ha azt mondom, hogy a cég neve Rolling Stones? Nos, így már más a leányzó – mit leányzó, rengeteg leányzó – fekvése!
1962. július 12-én este a Marquee Clubban lép fel a legendás néven először a banda, az első lemez 1964-ben jelenik meg, a kölcsönvett nóták mellett egyelőre csak egy Jagger–Richards-dallal, meg két zenekari közös szerzeménnyel. A korongot a Decca adta ki, amely lemezcég egy ’62-es meghallgatás után kiadta a Beatles útját – talán a könnyűzene legnagyobb melléfogását prolongálva minden időkre.
A Rolling Stones nekilátott az amerikai fekete muzsikának, s korának legkeményebb, legnyersebb megszólalásával, s persze viselkedésével minden lányos apa rémálmává vált igen rövid idő alatt. A tagok csak erősen részrehajló jóindulattal voltak jóképűnek mondhatók (érdekes, hogy a tagok közül a ma legviseltesebb Keith Richards volt a legsármosabb – édesanyám közlése), Mick Jagger táplálkozószerve és mozgása mintha Darwint igazolná, a ruházkodás is egyre extravagánsabb lett. Aztán jöttek a kábítószeres ügyek, majd a rendőrség, de a hatvanas években ez szinte szakmai ártalom volt a könnyűzenészek esetében. A nagy fegyvertény inkább az, hogy míg pályatársaik közül több jelentős előadó bele is halt – a szerencsésebbje csak művészetileg, de Jimi Hendrix, Janis Joplin testileg is – e forradalmi évtizedbe, a Rolling Stones képes volt messze túlélni e viharos dekádot. Pedig erre nem sokan fogadtak volna.
Hogy mitől akkora kaliber a Stones, amekkora? Összehoztak – szerintem véletlenül, de nem érdemtelenül – egy teljesen új gitárhangszerelést, amelyben a két szólam szinte véletlenszerűen kerülgeti egymást, ritmikájuk nincs patikamérlegen összeillesztve, mintha nem is lenne kötött szólam, inkább folyamatosan hergelnék, kergetnék egymást a masszív dob és basszus fölött. Olykor az a sejtés is igazolhatónak tűnik, hogy mintha nem emlékeznének a dalra, mintha keresgélnék a hangokat. Koncertjeiken ennek a gyanúnak a két gitáros illumináltsága is alapot adhat. Mindehhez természetesen jellegzetes látvány is dukál, erről Keith Richards gondoskodik is. Előrehaladott kora ellenére még ma is olajozottan mennek a terpesztések, oldalra lendített lábfigurák – nem egyszerűek, én kipróbáltam mindet… Mick Jagger meg roggyant egyet térdben, egyik karját laza csuklóval előrelendíti, ráz egyet a fején, és megnyitja ajkait, melynek méretéről még Steven Tyler (Aerosmith), Tina Turner, de még Veronika (Való Világ) is csak az elismeréssel vegyes tisztelettel szólhat.
[youtube]http://www.youtube.com/watch?v=EnKvEVsz6aE[/youtube]
A Stones ma már jóval több, mint zenekar. Szimbólum, amely a lázas ifjúság, a lázadás, a teljes szabadság folyamatos fenntarthatóságát hirdeti, miközben zeneileg vastagon kötődik az amerikai fekete zenék hagyományaihoz. Hogy a kívülállást, a lázadást egy fél évszázadon át lehet művelni, az még elképzelhető, még ha a Stones fordulatszámán forog is a kerék, de hogy mindez túl is élhető, ez már kész csoda – nekik. Nekünk meg kész szerencse.
1962. július 12-én este a Marquee Clubban lép fel a legendás néven először a banda, az első lemez 1964-ben jelenik meg, a kölcsönvett nóták mellett egyelőre csak egy Jagger–Richards-dallal, meg két zenekari közös szerzeménnyel. A korongot a Decca adta ki, amely lemezcég egy ’62-es meghallgatás után kiadta a Beatles útját – talán a könnyűzene legnagyobb melléfogását prolongálva minden időkre.
A Rolling Stones nekilátott az amerikai fekete muzsikának, s korának legkeményebb, legnyersebb megszólalásával, s persze viselkedésével minden lányos apa rémálmává vált igen rövid idő alatt. A tagok csak erősen részrehajló jóindulattal voltak jóképűnek mondhatók (érdekes, hogy a tagok közül a ma legviseltesebb Keith Richards volt a legsármosabb – édesanyám közlése), Mick Jagger táplálkozószerve és mozgása mintha Darwint igazolná, a ruházkodás is egyre extravagánsabb lett. Aztán jöttek a kábítószeres ügyek, majd a rendőrség, de a hatvanas években ez szinte szakmai ártalom volt a könnyűzenészek esetében. A nagy fegyvertény inkább az, hogy míg pályatársaik közül több jelentős előadó bele is halt – a szerencsésebbje csak művészetileg, de Jimi Hendrix, Janis Joplin testileg is – e forradalmi évtizedbe, a Rolling Stones képes volt messze túlélni e viharos dekádot. Pedig erre nem sokan fogadtak volna.
Hogy mitől akkora kaliber a Stones, amekkora? Összehoztak – szerintem véletlenül, de nem érdemtelenül – egy teljesen új gitárhangszerelést, amelyben a két szólam szinte véletlenszerűen kerülgeti egymást, ritmikájuk nincs patikamérlegen összeillesztve, mintha nem is lenne kötött szólam, inkább folyamatosan hergelnék, kergetnék egymást a masszív dob és basszus fölött. Olykor az a sejtés is igazolhatónak tűnik, hogy mintha nem emlékeznének a dalra, mintha keresgélnék a hangokat. Koncertjeiken ennek a gyanúnak a két gitáros illumináltsága is alapot adhat. Mindehhez természetesen jellegzetes látvány is dukál, erről Keith Richards gondoskodik is. Előrehaladott kora ellenére még ma is olajozottan mennek a terpesztések, oldalra lendített lábfigurák – nem egyszerűek, én kipróbáltam mindet… Mick Jagger meg roggyant egyet térdben, egyik karját laza csuklóval előrelendíti, ráz egyet a fején, és megnyitja ajkait, melynek méretéről még Steven Tyler (Aerosmith), Tina Turner, de még Veronika (Való Világ) is csak az elismeréssel vegyes tisztelettel szólhat.
[youtube]http://www.youtube.com/watch?v=EnKvEVsz6aE[/youtube]
A Stones ma már jóval több, mint zenekar. Szimbólum, amely a lázas ifjúság, a lázadás, a teljes szabadság folyamatos fenntarthatóságát hirdeti, miközben zeneileg vastagon kötődik az amerikai fekete zenék hagyományaihoz. Hogy a kívülállást, a lázadást egy fél évszázadon át lehet művelni, az még elképzelhető, még ha a Stones fordulatszámán forog is a kerék, de hogy mindez túl is élhető, ez már kész csoda – nekik. Nekünk meg kész szerencse.
