Jankovics és Jankovics – kritika az MMA Kiadó Jankovics Marcell című könyvéről

„Jankovics Marcell animációs filmjeiről szólva nehéz elkerülni a szuperlatívuszokat” – ezzel az erős felütéssel indít a kötet első tanulmánya Varga Zoltán tollából, és úgy tűnik, ez a lelkiállapot meghatározza a teljes könyvet. Egyrészt – ezt nem is kell túlmagyarázni – Jankovics Marcell munkássága valóban egyedülálló a magyar animáció történetében, és a mai napig lenyűgöz időst és fiatalt egyaránt. Másrészt viszont hiába jogos az elragadtatottság a befogadói oldalon, az életmű elemzőitől ennél több objektivitást várhat el – megint csak jogosan – az olvasó. Banálisan fogalmazva: nem feltétlenül szerencsés, ha az emberről a barátai vagy a rajongói írnak. Pláne nem akkor, ha amúgy az oeuvre maga bőven számíthatna az elismerésre tárgyilagos elemzőktől is, márpedig Jankovics művészeténél ez a helyzet.

Sok véletlen kellett ahhoz, hogy Jankovics Marcell az animációs filmkészítésnél kössön ki. Az építésznek készülő, tehetségesen rajzoló fiút többszöri próbálkozásra sem vették fel az egyetemre a család „foltos káderlapja” miatt (édesapját az ötvenes évek elején letartóztatták, majd az 1956-os forradalom idején kiszabadították). Előbb betanított munkásként kezdett el dolgozni egy laboratóriumban, majd szerencséje volt: egy ismerőse beajánlotta a Pannónia Filmstúdióba, de azért, hogy felvehessék, újra kellett költeni az egész családi legendáriumot. Fázisrajzoló gyakornokként kezdett, majd a szamárlétrát végigjárva minden munkakört kipróbált olyan neves rajzfilmkészítők keze alatt, mint Dargay Attila, Macskássy Gyula vagy Nepp József. Három évvel később, 1963-ban már önálló reklámfilmeket készített, egy év múlva pedig megszületett első saját figurája, Gusztáv. A karikatúra-jellegű animáció hőse a mindennapokban ügyetlenül csetlő-botló, szánandó, de szerethető kisember – a róla szóló szériát egészen 1977-ig gyártották. Első egyedi rövidfilmjét 1965-ben készítette el egy Karinthy Ferenc-szkeccsből, majd ezt követte a hetvenes években az életmű egyik csúcspontjának értékelhető triptichon: a Mélyvíz, a Sisyphus és a Küzdők.

A három rövidfilm egységesen kontrasztos fekete-fehér, minimalista képi felfogást közvetít, miközben tömören és többértelműen fogalmaz meg súlyos, kellemetlen életállapotokat és helyzeteket.

Azzal, hogy az életműben kiemelkedő helyet érdemel ez a hármas, feltehetően a kötet szerkesztői is egyetértenek: a borítón ugyanis a Sysiphus egy részlete szerepel kinagyítva.

A könyv műfajilag valahol a monográfia és a képzőművészeti album között helyezkedik el. Album, hiszen a gazdagon illusztrált kötetben közel kétszáz oldalon (a könyvben szereplő két tanulmány között) Jankovics-grafikákat lapozhatunk át. Valóban lenyűgöző az a sajátosság, amiről ezt a blokkot végigpörgetve meggyőződhetünk: az alkotó saját stílusa nem önmagában épülő formanyelv, hanem mindig az adott témához és anyaghoz illeszkedik. A hetvenes évek elején például gyakorlatilag párhuzamosan készíti el a Sysiphus fekete-fehér, expresszív tusvonásokból felépített drámáját, majd a János vitézt, ami komoly fordulópontot jelöl ki a pályáján. A történetet a népmesékhez köti (visszafejtve az újabb, rárakódott, „operettízű” jelentésrétegeket), vizualitásában pedig sokat merít a Beatlesről készített, Yellow Submarine című 1968-as animációs film világából – a pop-arttal kevert neoszecessziós stílust ötvözi a magyar népművészettel. Számos jankovicsi sajátosság itt figyelhető meg először teljes szépségében, mint például a színszimbolika, a háttér-előtér egységességének megteremtése és a metamorfózis-alapú képi nyelv. Ez utóbbinak köszönhető elsősorban a Jankovics-filmek pszichedelikus hatása: az egyfolytában forgó, egymásba olvadó és egymásból kifejlődő formák lüktetnek, pulzálnak, az egyik szimbólum a másikba folyik és alakul át, a képtér minden eleme egyszerre mozog és változik. Az 1981-es Fehérlófia mindezeket, a János vitézzel elkezdett folyamatokat még bátrabban és radikálisabban dolgozza bele a filmbe.

Itt érdemes egy pillanatra elgondolkodni azon, hogy vajon egy animációsfilm-témájú művészeti kiadvány esetében a legjobb választás-e egyáltalán a könyv, illetve ha már a könyvforma mellett döntött a szerkesztőség, vajon nem túlzottan a grafika felé billenti-e el a mérleg nyelvét a kiadványban közölt kimerevített képkockák sokasága. Kérdés, hogy hogyan lehet jól feloldani ezt az ellentmondást (egy digitális műfajt analóg módon feldolgozni), vagy hogy egyáltalán létezik-e jó megoldás erre a dilemmára. Gondolatkísérletként álljon itt az olyan kiegészítő eszközök lehetősége, mint a DVD-melléklet vagy QR-kóddal leolvasható mozgóképes tartalmak – megjegyezve, hogy később ezek mind elavulttá válhatnak, ami a kötet időtállóságát negatívan befolyásolhatná. A tökéletes megoldást feltehetőleg nem itt fogjuk megtalálni, ugyanakkor a dilemma dilemma marad.

A kötetben szereplő képek élményt nyújtanak, behúznak a varázsvilágba – a mozgókép azonban képkockáiban tud csak jelen lenni, részlegesen.

Amennyiben monográfiának értelmezzük a könyvet, ismét kisebb fennakadásba ütközünk. A monográfia terminusa szerint olyan írásmű, amely egy tudományos kérdést minden szempontból, kimerítően, egységbe foglalva tárgyal. Tekintsünk el attól a különbségtől, hogy itt most nem egy, hanem két elemzői értekezést olvashatunk, és vegyük végig röviden a tudományos kísérőszövegekben felvetett kérdések relevanciáját és tárgyalásmódjukat!

Két tanulmány olvasható a könyvben, amikből kétféle Jankovics-kép rajzolódik ki. Varga Zoltán filmtörténész jegyzi az animációs filmes, vizuális művész portréját, amelynek a Sziszifusz a csúcson – Jankovics Marcell animációs filmjei címet adta. A szöveg rendkívül informatív, nagyon részletesen és korrekten veszi végig Jankovics animációs filmművészeti munkásságát, ugyanakkor magáról a műfajról is bő ismeretanyagot közöl. Izgalmas olvasni például, ahogyan a jelképszerű átváltozásokat elemzi a képi építkezésben – ilyenfajta gondolatfolyamokat élvezetes lett volna még többet olvasni az elemzésben, még ha ez azzal járt is volna, hogy a korrekten végigkövetett életút kronológiája itt-ott felbomlik.

Mindezzel együtt a tanulmány alapos és tanulságos: a szerző láthatólag mélyen érti Jankovics alkotói világát.

Kissé zavaró néhol, hogy a tudományos elemző köntöse fel-fellibben, és előtűnik a rajongó arca (jó példa erre a már idézett kezdőmondat, de a szövegben folyamatosan előfordulnak olyan kifejezések is, mint a „lehengerlő” vagy a „lenyűgöző”), ám a tanulmány ezzel együtt is bőven megközelíti azt, amit egy monografikus elemzéstől elvárhat az olvasó.

Kevésbé jelenthető ez ki a kötetben szereplő másik tanulmányról. A Hoppál Mihály etnológus-folklorista (és a Sámán Központ létrehozója) által jegyzett szöveg – Kultúrtörténeti tanulmányok – Jankovics „másik arcának” megrajzolására tesz kísérletet. Az, hogy egyáltalán erre sor kerülhet, onnan fakad, hogy Jankovics Marcell a hetvenes évektől kezdve (animációs pályájával párhuzamosan, ami mellett egyébként egyéb alkalmazott grafikai tevékenysége is jelentős, legyen szó képregény- vagy könyvillusztrációról, plakát- és emblématervezésről) mese- és mítoszkutatást, illetve művelődéstörténeti irányú munkásságot is folytat. Ezt mutatja, hogy 1980-tól számos ilyen típusú elemzést jegyez, viszonylag széttartó, de általánosságban a magyarsághoz köthető témákban. Jelent meg könyve például népmesei, népművészeti motívumokról (A népmesék és a csillagos ég, 1980; Ahol a madár se jár, 1981; Jelkép-kalendárium, 1997), középkori legendákról (Csillagok között fényességes csillag, 1987 a Szent László-legendáról), még korábbi mítoszokról (A Szarvas könyve, 2004), felvidéki templomok (például a kassai, a lőcsei vagy a kakaslomnici román vagy gótikus templomok kultúrtörténetéről), de a nemzetstratégia ügyében is állást foglalt (Magyar nemzetstratégia, 2008) a nemzettudat gyengüléséről és a globalista uralkodó ideológiákról szólva elítélően.

Hosszú a lista – de itt akkor is egy masszív kérdőjelbe ütközünk. Láthatóan az volt a tanulmány célja, hogy az olvasó érzékelje, hogy Jankovics Marcell életművében a magyar filmtörténeti szempontból meghatározó animációs filmrendezői munkássága csak a jéghegy csúcsa. De vajon a number one magyar animációs filmes, a Fehérlófia és Az ember tragédiája alkotója munkásságában ez a két szegmens valóban összemérhető? Összevethető animációs, grafikai művészete és etnográfiai kutatásai vagy nemzetügyi elképzelései egymással? Tegyük fel: maga a művész ambicionálja esetleg, hogy munkásságának ez az oldala is megjelenjen egy róla készülő elemzésben – vajon egy magára valamit is adó kiadvány ezt megteheti nyugodt szívvel? Úgy tűnik, hogy ezzel jelentősen torzított képet közvetítenek a Jankovics-életműről a kötet szerzői és szerkesztői. Egy olyan típusú kiadványban, ahol több (nem csak két), különféle szempontokat kidomborító tanulmányt rendeznek össze, természetesen bőven lenne helye Hoppál Mihály szövegének. Azonban így, hogy mindössze két szöveg jelenik meg a könyvben, az egyszeri olvasónak az az érzése, hogy a két oldal egyforma súllyal eshet a latba a pályakép értékelésekor, ez pedig súlyos csúsztatásnak tűnik.

Hoppál Mihály elemzésében egyébként azt a megoldást választja, hogy időrendben végigveszi Jankovics Marcell teoretikus jellegű írásait, amelyekben a mese- és mítoszkutatói tevékenysége kibontakozott. Talán ha egy másik elemzési útvonalat jár be a szerző, kevésbé lenne a zavaró a fenti probléma. Amennyiben, tegyük fel, egyes motívumok népművészeti eredetét vetné össze a Jankovics-féle írásokban fellelhető kutatásokkal és az animációs filmekben történő megvalósulással, az elemzés hasznosnak és relevánsnak bizonyulhatna. További kellemetlenséget jelent a szövegben a tanulmány egészét átható barátias, elfogult hangnem, ami ugyancsak nem mentes a túlzásoktól és a pátosztól. Sőt néha egyenesen banális, mint például a következő részben, ahol a 2013-as Mese, film és álom kötetről számol be: „Már az is figyelemre méltó, hogy fáradtságot nem ismerő szerzőnk a filmkészítés, az esszéírás és más szerzők köteteinek illusztrálása mellett még arra is talált időt, hogy 2001-től kezdve rendszeresen lejegyezze álmait. Ez már azért is jelentős teljesítmény, mert azt mutatja, hogy epikus részletességgel emlékezik álmaira, ehhez pedig egészen kivételes, fotografikus memóriára van szükség. Minden bizonnyal ilyen típusú emlékezete van szerzőnknek, hiszen rajzfilmjeinek elkészítéséhez erre folyamatosan szüksége is volt.”

Márpedig erre a barátias kedvezésre és elfogult túlzásra Jankovics Marcellnak egyszerűen nincs szüksége.

Hat évtizedes pályája eddigi és jelenleg is folyamatban lévő (most készül épp a Toldi, amit nagy érdeklődéssel vár a szakmai és a laikus közönség egyaránt) szakasza erre elegendő tanúbizonyságot szolgáltat. A kötet apropójának tekinthető egyébként egyrészt ez a közelgő kerek évforduló, másrészt pedig a 2020. év elején bezárt tárlat, amelyet a Műcsarnokban rendeztek meg a Képpraxis című, egyszerre több alkotót bemutató kiállítássorozat második felvonásának részeként (kurátorok: Fazakas Réka és Medve Mihály). Egy Jankovicshoz hasonló kaliberű művészről elkészülő reprezentatív kiadvány megszületése mindenképpen örömteli tény – gyermekbetegségei ellenére is. A megvalósult könyvtárgy pedig szép, elegáns darab lett, amelyben élvezetes végiglapozni a rajzokat a Sysiphustól a János vitézig, aMélyvíz expresszív fuldoklásától a Magyar népmesék, az Ének a csodaszarvasról és a Fehérlófia etnoart kísérleteiig.