Elégikus kémtörténet – Kritika A játszma című filmről

A 2010-es évek hazai thrillerhullámnak nevezhető trendjét épp A vizsga céltudatos zsánernyelve és áramvonalas cselekményszövése indította el. A ’80-as évek egy-egy elvétett felvillanását (Dögkeselyű) leszámítva Jung András (Nagy Zsolt) és Markó Pál (Kulka János) az ’56-os forradalom politikai utórengéseivel kísért kémhistóriája tette fel ismét a műfajt a magyar filmgyártás térképére. A nyomában olyan hol jobb, hol gyengébb próbálkozások sarjadtak, mint a Víkend, a Valan – Az angyalok völgye, az X – Rendszerből törölve, A martfűi rém vagy legutóbb sorozatfronton A besúgó, ami a kádári ügynökhálózatra húzott tematikája miatt rokonítható leginkább A vizsga és A játszma alaphelyzetével.

Ami viszont Köbli Norbert írásait és történelemszemléletét egyedivé, őt magát pedig a profizmus megtestesítőjévé teszi, az a kiváló érzékkel megválasztott, korlátozott, emberközeli perspektíva.

A mélyenszántó és alázatos kutatómunkából fakadó alaposság, valamint a 20. század elfeledett mikrodrámáinak alulról, a kisember szemszögéből megvilágított korszak- és traumaábrázolása.

Munkái nagyon jól fókuszált, komplex karaktermotivációkkal operáló darabok, amelyek épp azáltal tudják metsző pontossággal és az objektivitás látszatával megragadni a történelmi eseményekkel összeforrt privát sorsok egy-egy szeletét, mert Köbli saját magát háttérben tartva tudatosan kerüli a kommentárjelleget vagy a szerzői filmek személyesebb tónusát. A műfaj- és történelemismeret nála kölcsönösen erősítik egymást, miközben az elbeszélői sémákat és toposzokat arra használja, hogy megmaradjon a semlegesség és az elfogultság narratív határmezsgyéjén. Épp azért érdekes A játszma, mert eddig ez a leginkább merengő és lírai műve, de mint folytatás és kémthriller lapos, önismétlő, és hiányzik belőle az a történelmi fedezet, amivel A vizsga saját szűk terű kamaradrámáján túlmutatva a kommunista rendszer kritikájaként is funkcionált.

A játszma néhány évvel A vizsga eseményei után veszi fel a fonalat, Jung András és felesége, Éva (Hámori Gabriella) egyre magasabbra jutnak a belügyes hierarchiában, amikor felbukkan Markó Pál, az állambiztonság, de leginkább Jungék által egzisztenciálisan teljesen lenullázott exkémfőnök. Jung bepánikol, ezért figyeltetni kezdi a valaha őt mentoráló, azóta pedig feleségét gyászoló és egy stroke-ból épp felépülő Markót. Beszervez egy vidéki lányt, Abigélt (Staub Viktória), hogy tartsa szemmel Markót, ez a húzás viszont próbára teszi házasságát a már amúgy is elhidegült feleségével. A cselekményleírásokból és a marketing által sulykolt bosszú vagy épp a besúgás lélektana köré szervezett történetépítés valójában egy beetetés, A játszma legerősebb vonása ugyanis nem a lehallgatásból, az izzadó tenyerű és egymással farkasszemet néző pártkatonák közti feszültségből, hanem a Markóhoz köthető elégikus hangnemből fakad. A kifejezetten Kulkára írt szerep, illetve az ő közelmúltbeli szélütése mint narratív katalizátor és a karakterívébe szervesen bedolgozott motívum teszi A játszmát igazán emlékezetessé. Markó megformálása szó szerinti jutalomjáték Kulkának, aki a method acting egy egészen elképesztő új dimenzióját mutatja meg. Tűnődő, elrévedő figurájában egyszerre van jelen az elmúlás, az öregedés, a halállal és a gyásszal megbékélő sztoikus nyugalom, valamint a mentális börtönként megélt állapot és leépülés elleni küzdelem. Köbli remek húzással írja bele mindezt Markó figurájába, amivel így rögtön gellert kap a kémfilmek egyik dramaturgiai alapvetése: a lelepleződés. Jungék egy olyan emberből akarnak információt kiszedni, aki épphogy visszanyerte a beszédkészségét, és úgy akarják leleplezni, hogy szétfoszlott emlékei között saját maga számára is elveszik és megkérdőjeleződik az identitása.

Jung karaktere ennek ellentéte: lobbanékony, paranoiás, akit a hatalmi pozícióhoz közel kerülve ugyanaz a megtorlásban formát öltő félelem és szélsőséges bizalmatlanság őrjít meg, mint a kommunista diktátorokat. Nagy Zsolt kiválóan hozza a kétségbeesetten aljas Jungot, és az előző részhez képest a két karakter alá-fölérendeltségének megfordulása is izgalmas, ugyanakkor Köbli nem alapozza meg kellően Jung kiábrándulását a pártállami és karhatalmi berendezkedésből. A film elején még egy hidegvérű pártfunkcionárius, az események előrehaladtával pedig már egy politikai meggyőződést nélkülöző, cinikus törtetőnek látjuk. Habár Jung esetében karakterszinten kevésbé hiteles ez a váltás, Köbli a film egészét tekintve úgy ismétli meg pontról pontra A vizsga alapkonfliktusát, hogy végeredményben mégis sikerül azt továbbgondolnia. A 2011-es film konspirált lakásra korlátozott eseményein túl és magukban a karakterekben még volt egy külső ideológiai motiváltság. Köbli ott azt járta körül, hogy a rendszer belső ellenségekre irányuló bizalmatlansága hogyan szivárog be és termelődik újra a legintimebb emberi viszonyokban is. A játszma ehhez képest a kiüresedés és elidegenedés filmje mind egyéni, mind ideológiai alapon. Már a kommunista hatalmi pozíciók is üresek, lényegében mindegy, ki tölti be őket – ugyanígy nem Abigél vagy Éva fontos Jung számára, hanem a saját státusza, hogy valaki gyereket szüljön neki. A vizsga arról szól, hogy minden és mindenki korrumpált, minden a rendszeren belül van, és mindenki azt keresi, hogyan lehetne bent maradni, A játszmában viszont Jung és Markó már kifelé mennének belőle.

Köbli jó arányérzékkel egybejátssza az olyan politikai és a személyes szinten is egymásnak tükröt tartó motívumokat, mint a hatalmi utódlás és a gyerekvállalás kérdése, vagy az operatív beszervezés mint a szüzesség, a szó szerinti ártatlanság elvétele. Staub Viktória Abigéljével a film némileg átevez a noirok fatalista vizeire, és az erotikus thrillerekkel is flörtöl egy sort, viszont míg Staubnak nagyon jól áll a szende vidéki/egyetemista lány szerepe, femme fatale-ként haloványabb. Az Aranyéletben is már lefegyverző magabiztossággal játszott, de A játszma igazi nagy felfedezése kétségkívül ő.

Noha részleteiben látszik rajta a műgond és a kimunkáltság, a thriller hatásmechanizmusa fájóan nem működik a filmben.

A cselekmény döntő része A vizsga összeizzadt újrázása, annak minden dramaturgiai megoldásával és fordulatával együtt, amiket a legelső perctől kezdve sejteni lehet, ráadásul a fináléban Köbli színpadiasan leülteti az összes főbb szereplőt csak azért, hogy Scherer Péter lényegében felolvassa a szinopszist, és minden csavart szépen elmagyarázzon a nézőnek – az olyan elcsépelt és iskolás feszültségteremtő eszközökről nem is beszélve, mint a fütyülő teaforraló, miközben egy karakter titkos iratok után kutat. A befejezés szintén dagályosan túlbeszélt, a sokadik epilógus és utolsó utáni pillanatban bedobott, ráadásul karaktermeghatározó fordulat inkább elvesz az összhatásból és az addig hibátlanul felépített melankolikus hangulatból. Ennek ellenére Fazakas Péter rendezése decens, letisztult, jó ritmusú, végre kinőtte a vidéki színi társulat (Árulók) és a rádiós hangjátékok (Szabadság – Különjárt) színvonalát.

A játszma formai szempontból és az árnyaltabb karakterek terén túlszárnyalja elődjét, de a cselekmény inkoherenciája és a feszültség hiánya miatt sajnos alulmarad. Az, hogy A vizsga alapkonfliktusa szervesen gyökerezett a történelmi kontextusban és az államvédelmi paranoiában, a fordulatai pedig a karakterdinamikából következtek, kapásból nagyobb és komolyabb téteket adott neki, amitől sokkal érdekfeszítőbb és átélhetőbb Fazakas filmjénél. Igaz, A játszma nem is annyira a cselekmény, hanem a figurái összetettségében érdekelt. Didaktikus megbicsaklásai ellenére is veretes műről van szó, és talán ez Köbli egyik legjobb karaktertanulmánya, Kulka mindent felülíró jelenléte és torokszorítóan erős (a valós életével is rezonáló) megváltástörténete pedig egyértelműen kiemeli a középszerből.

A film adatlapja a MAFAB-on