Jazzhallgató kisokos kíváncsi fülűeknek, avagy hogyan barátkozzunk meg az egyik legsokoldalúbb stílussal

Persze rögtön felmerülhet a kérdés, miért kellene bárkinek is foglalkoznia a jazzel, ha esetleg első hallásra kaotikusnak vagy szinte bántónak tűnt számára. Erről elsőként az jut eszembe, hogy amikor sráckoromban suli után hazaérve egy-egy lemezt ronggyá hallgattam, sohasem az a szám lett az igazi kedvencem egy albumról, ami először a legjobban tetszett.

A művészetben, mint legtöbbször az életben is, nem azok a legmeghatározóbb élmények, amiket könnyedén él meg az ember, amik az adott pillanatban nagyon kellemesnek tűnnek.

A jazz egy nagyon érdekes kaland lehet, ha elég nyitottan és előítéletektől mentesen kezdjük el hallgatni. Szakcsi Lakatos Béla azt mondta nekem egyszer a muzsikálásról: ahhoz, hogy jól játsszon az ember, szabadság kell, a szabadsághoz pedig bátorság. Mindig úgy kell játszani, hogy biztosak vagyunk abban, hogy amit épp játszani fogunk, az jó lesz. Ha pedig mégsem lesz jó, akkor majd megoldjuk valahogy, ezért vagyunk zenészek. Ez egy olyan nagyon bölcs gondolat, hogy megváltoztatta a zenéhez és úgy általában az élethez való hozzáállásomat.

Picasso azt mondta, hogy az embereknek nem a kész festményét kellene látniuk, hanem azt az alkotói folyamatot, ahogyan a művei elkészülnek. A jazz esetében pontosan ez történik: a hallgatóság szeme láttára, füle hallatára születik meg a mű. Ahhoz, hogy ezt a stílust valaki megszeresse, természetesen kell egyfajta bizalom is azok felé a zseniális művészek felé, akik a műfaj útját kikövezték – a legendás dobos, Kőszegi Imre őket hívja „cölöpverőknek”. Erről megint egy gyerekkori élményem jut eszembe: nagyon szerettem a Beatles együttest (ez azóta sem változott egyébként), akiknek elsőként a ‘60-as évek első felében készített felvételeit ismertem és szerettem meg. Amikor megkaptam az Abbey Road című lemezüket, először nem igazán tetszett, de biztos voltam benne, hogy zseniálisnak kell lennie, hiszen a Beatles csinálta, csak én még nem értem azt a zenei világot, amit ez a zenekar az utolsó albumán megjelentetett. Természetesen sokszor meghallgattam a korongot, és kinyílt előttem egy egészen új zenei világ, amit addig egyáltalán nem ismertem. Ebben a műfajban azóta is ez a kedvenc lemezem.

Könnyű lenne azt mondani, hogy a műfaj megkedveléséhez érdemes végighallgatni a története híres előadóit a kezdetektől – a ‘20-as évektől – napjainkig, fokozatosan megismerve a műfaj irányzatait a könnyebben befogadható New Orleans-i jazztől a bebopon keresztül a napjainkig. Ez akár egy jó út is lehet, de nem az egyetlen. 20. századi, épp ezért elképesztően gyorsan fejlődő műfajról beszélünk – például a ‘40-es évek bebopzenéjének nagyon távoli kapcsolata van az akárcsak a húsz évvel korábbi stílusokkal.

Első benyomásnak szerintem nagyon jó lépés az ‘50-es évek cool stílusával kezdeni. Ekkor a műfaj már túl van a ‘40-es évek fergeteges, nagytempójú, virtuozitásra épülő bebopkorszakán – amikor a jazz a szórakoztató tánczenéből pódiumművészetté vált –, és kicsit nyugodtabb, letisztultabb formába jelenik meg. Kiváló választás a minden idők legnépszerűbb, legnagyobb példányszámban eladott albuma: Miles Davis Kind of Blue című lemeze.

Ez a lemez nem véletlenül vált emblematikus albummá. Már az első So What című kompozíciójában benne van minden, amiért ez a műfajt szeretni lehet. Amikor ezt a számot hallgatom, mindig az ‘50-es évek New Yorkjában érzem magam. Elképzelem, ahogy este sétálok a Nagy Alma utcáin, lassan kinyitnak a jazzklubok, és ez a zene kiszűrődik az utcára. Ugyancsak nagyon jó választás lehet a világhírű trombitás, Chet Baker a zseniális felvételeivel. Az ő érzékeny játéka igazán kivételes énekstílussal párosul, egészen sajátos zenei világot létrehozva.

A kezdeti kóstolók után beszéljünk arról, mire érdemes figyelni a jazz hallgatásakor: először is a lüktető swingritmusra, ami ennek a stílusnak a motorját jelenti. Nem véletlenül hívják ezt swingnek (hintának), hiszen ez egy játékos, szinkópás ritmusvilág, amely rengeteg variációs lehetőséget ad a muzsikusoknak a ritmusok variálására annak ellenére, hogy az alap – a groove – végigkíséri a számokat. A másik nagyon fontos jellemzője a műfajnak a kifinomult harmóniavilág. A jazz egyaránt használ gyönyörű, fülbemászó akkordokat és feszültséget keltő, disszonáns dallamokat. Ezeket az izgalmas utakat járják körül a hangszeres improvizációk, ahol a szólók nem az adott szám témáját variálják – hiszen akkor variációnak hívnák –, hanem a harmóniasorban rejtőző dallami lehetőségeket bontják ki. Nagyon izgalmas megfigyelni a zenészek összjátékát is, egymás ötleteinek, zenei gesztusainak lereagálását, inspirálását. A jazz egy nagyon demokratikus műfaj. Természetesen követni kell egy alapkoncepciót, hiszen enélkül kaotikussá válna az összhangzás, de mégis nagy szabadsága van az egyes muzsikusoknak.

A jazz bizonyos értelemben olyan, mint a sakk. Mindent lehet, de csak a játékszabályok betartása mellett.

Ha valaki már megbarátkozott az ‘50-es évek cool stílusával, érdemes ismét visszanyúlni a ‘40-es évek bebopzenéjéhez. Ez hihetetlenül erőteljes, gyors sodrású, lüktető muzsika virtuóz, merész dallamvezetésű futamokban bővelkedő szólókkal. Benne van az a forradalmi lendület, hogy a zenészek nagyon másképp akartak játszani, mint az elődeik. Le akarták rombolni azokat a műfaji korlátokat, amiket a swingkorszak tánczenei stílusa rájuk erőltetett. Elsősorban a két legnagyobb úttörő – a szaxofonos Charlie Parker és a trombitás Dizzy Gillespie – felvételeit érdemes először meghallgatni.

Ezek után jöhet a ‘60-as évek világa, ahol ismerős arccal találkozhatunk, hiszen Miles Davis kvintettjét ajánlanám elsőként, amit Kőszegi Imre az „aranycsapatként” szokott emlegetni. Davis ezt a zenekarát akkori fiatal zenészekből hozta létre, és természetesen azóta mindegyikőjük legendás muzsikussá vált: Herbie Hancock zongorázott, Wayne Shorter szaxofonozott, Ron Carter bőgőzött és a mindössze tizenhét éves Tony Williams dobolt az együttesben. Ennek a formációnak a Miles Smiles az egyik legikonikusabb albuma.

Ha a ‘60-as évek jazz-zenéjéről van szó, kikerülhetetlen a szaxofonos zseni, John Coltrane. Ő viszonylag rövid élete alatt fantasztikus életművet hozott létre: Giant Steps nevű korongja a modern jazz egyik mérföldköve.

A bátrabbak belekóstolhatnak a ‘60-as évek avantgárd világába is – nekik elsősorban Ornette Coleman felvételeit ajánlanám. Ő egy kicsit szabadabb, a kötöttségeket még inkább elutasító zenei világot hozott létre.

A ‘60-as évek végén, ‘70-es évek elején megszületett a jazz és rock fúziója – természetesen Miles Davis vezetésével. Most mégsem az első fúziósjazz-lemezként számon tartott Bitches Brew című Davis-albumot ajánlanám a stílussal való megismerkedésre, mert ez egy zseniális, ugyanakkor avantgárd elemekben gazdag muzsika. Helyette a Weather Report együttes Heavy Weather anyagával érdemes megismerkedni, amely minden erényét felvonultatja annak a fúziós zenének, amelyben a rock erőteljessége találkozik a jazz differenciáltabb harmónia- és dallamvilágával. Ha valaki fiatalon szerette az igényes rockzenét, talán mindenekelőtt kezdheti a jazzel való ismerkedést a fúziós zenével is olyan előadók segítségével, mint a Chick Corea vezette Return to Forever...

...vagy Herbie Hancock Headhunters nevű formációja, amely a jazzt a funkzenével ötvözte.

Úgy gondolom, hogy azok, akik belevágnak ennek a nagyon gazdag, izgalmas műfaj alkotásainak megismerésébe, egy életre szóló ajándékkal lesznek gazdagabbak. Bernard Show bölcsessége így hangzott: ha meg tudom mondani, hogy miért szeretem, már nem is szeretem igazán – ez pedig a jazzre is igaz. Hiszen ez a műfaj annyi szépséggel és zseniális alkotással ajándékozta meg az emberiség kultúráját, hogy egy írásban lehetetlen összefoglalni, ahogy a zenehallgatás igazi élményét sem lehet pusztán így megosztani másokkal. Csak biztatni tudok mindenkit, hogy üljön le egy kényelmes fotelbe, és gyönyörködjön azokban a fantasztikus muzsikákban, amelyek megalkotására rengeteg tehetséges zenész az életét áldozta.