Életrajz helyett esetlen politikai tanmese – Kritika a Jean Seberg minden rezdülése című filmről

Közel sem biztos, hogy mindenki tudja, ki is volt Jean Seberg. A cinefilek persze jól ismerik, hiszen bár Amerikában látta meg a napvilágot, ő lett a francia új hullám egyik üdvöskéje, leghíresebb szerepe a Kifulladásig Patriciája Jean-Paul Belmondo oldalán. Seberg élete ráadásul annyira szövevényes volt, amilyet talán még a legkörmönfontabb hollywoodi forgatókönyvírók sem tudnának kitalálni. Például négy házasságot kötött, és a Fekete Párduc nevű politikai mozgalom aktivistájaként ügyködött, ami miatt az FBI hosszú évekig tartotta megfigyelés alatt. Ha van tehát életút, amely valósággal kiáltott a filmre vitelért, az feltétlenül az övé – épp ezért hihetetlen, hogy Benedict Andrews rendező képes volt elvenni a sztori minden élét.

Az utóbbi időben egyre több, a zsáner megszokott narratíváját nem követő életrajzi film készül. A készítők sokszor felbontják a lineáris időrendet, a tényszerű információk helyett az adott személy életmódja, világlátása válik fontossá. Ez egyébként örömteli változás, hiszen így sokkal érzékletesebben meg lehet ragadni valakinek az igazi jelentőségét, történelmünkben, kultúránkban elfoglalt helyét – ilyesmivel próbálkozik Benedict Andrews is.

Útközben azonban elveszett az a bizonyos jelentés. Pedig a nyitány nagyon ötletes: egy jelenetet látunk a Szent Johanna című filmből, amelyben a Seberg által alakított címszereplő megég a máglyán, jelképesen utalva arra, hogy a színésznővel később mit tett a közvélemény. Ezt követően a Jean Seberg minden rezdülése egy lehallgatási sztoriba oltott polgárjogi kiáltvány szeretne lenni, de csak egy-egy pillanatra találja meg saját hangját. Még azelőtt, hogy a címszereplőt egyáltalán meglátnánk, archív, a figyelmet a történelmi kontextusra irányító tévéfelvételeket kapunk. Andrews így rögtön a játékidő elején jelzi, hogy Seberg aktivistakarrierje, valamint a Fekete Párducokkal kialakított kapcsolata, ezáltal pedig a színész FBI általi megfigyelése lesz a középpontban, és – ahogy az utóbbi egy év filmjei közül többen is (A chicagói 7-ek tárgyalása, Júdás és a Fekete Messiás) – ismét 1968-ban járunk. De a Jean Seberg minden rezdülése nem időzik el a párducok bemutatásánál, ami nem is feltétlenül probléma, hiszen ez még inkább elterelte volna a figyelmet a címszereplőről.

A megfelelő arányokat szinte végig keresi a rendező.

A kevesebb néha több: erre az alapvetésre ez a film is bizonyíték. A Jean Seberg minden rezdülése ugyanis számtalan dologról akar szólni – az említett lehallgatáson és aktivizmuson túl megjelenít zátonyra futott házasságot, titkos viszonyt és depressziót is –, sajnos azonban egyik témát sem sikerül igazán kifejteni, pedig a potenciál megvolt az alapötletben. Manapság gyakori, hogy a megszokott, évtizedeken átívelő lineáris narratíva helyett jóval rövidebb időintervallum kerül a középpontba, amely során a főhősnek súlyos, egész későbbi sorsát befolyásoló döntéseket kell hoznia. Így történik itt is: Jean szerelmi kapcsolatba bonyolódik a Fekete Párducok egyik vezetőjével, ami egyik fél szempontjából sem előnyös. Seberg a házasságát teszi tönkre végleg, a mozgalom számára pedig nem éppen a legjobb marketing, hogy az egyik vezetőjük egy, a fehér felsőbbrendűséget szimbolizáló filmsztárral kezd viszonyt. A film viszont ezzel a húzással szerelmi civódás szintjén, már-már szappanoperába illő módon kezeli a történet olyan – egyébként valóban súlyos – kérdéseit, mint hogy egy kívülálló miért kötelezi el magát egy ilyen csoport mellett. Szintén izgalmas szál lehetett volna az FBI-ügynököké: Andrews meg-megpedzi azt is, hogy a Seberget megfigyelők fejében mi játszódhatott le, ám ez teljes mozit kívánna. Így az ügynökök sztorijával sajnos csak a legdirektebb kémfilmes klisékig sikerül eljutni.

Azonban van, ami megmenti a Jean Seberg minden rezdülését a teljes kudarctól.

Ide sorolható a remek korrajz: az alkotóknak sikerült megragadniuk a miliőt, ami egy ilyen, egyébként is páratlanul izgalmas korszak esetében gyakorlatilag elengedhetetlen. A mű másik fő erénye Kristen Stewart alakítása, aki ezúttal is bizonyítja elsőrangú kvalitásait. Ismét nem hasonlítani szeretne a megformált karakterre, hanem annak lényét próbálja megragadni, Seberg zaklatott személyiségét pedig hitelesen ábrázolja. Erre szükség is volt, hiszen erre az időszakra tehető a címszereplő teljes leépülése, ami leginkább a folyamatos botrányoknak, a nyilvánosság nyomásának volt köszönhető. Seberg férje, Romain Gary például később az FBI-t hibáztatta a nő haláláért.

A többi színésznek már nincs ilyen szerencséje.

Anthony Mackie sem tud mit kezdeni sablonos karakterével, de a legrosszabbul talán Yvan Attal jár, akinek néhány jelenetben kellene megformálnia Seberg férjét, azonban a figura nézőpontja és indulatai egyáltalán nem érvényesülnek a filmben. Andrews legnagyobb bűne azonban mégis az, hogy az amerikai színésznő rejtélyességét, finomságát Stewart remek alakítása ellenére is kihasználatlanul hagyja. A Jean Seberg minden rezdülése ahelyett, hogy izgalmasan, sok nézőpontot felvillantva mesélne el egy valóban érdekes és ellentmondásos történetet, didaktikus és klisés politikai tanmesévé válik. Olyanná, amiben maga Seberg minden bizonnyal nem vállalt volna szerepet.

A film adatlapja a MAFAB-on