Hol maradnak a kondenzcsíkok? – kritika Jenei Gyula Légszomj című kötetéről

Az elmúlt másfél évben az egyik leggyakoribb szavunk a karantén volt. A vírus és a járvány mellett ez a kifejezés kevésbé az ismeretlentől való félelemre, mintsem a nagyon is ismert környezetre utal egy olyan összefüggésben, amelyben eddig aligha akartuk használni. A karantén nem állapotjelző, hanem létmód, amelyről érintőlegesen ugyan könnyű panaszkodni vagy egy vicces történettel kényszeredetten lezárni a témát, de a pandémia miatti bezártságról írnia egy hipochonder költőnek aligha könnyű vállalás.

Jenei Gyula érzékeny alkotó, aki már több mint egy tucat kötet szerzője, továbbá szerkesztői, szervezői munkái miatt is fontos alakja a hazai irodalmi életnek, és ahogy néhányan megírták már róla, rejtőzködő alkat. Nem tudni, hogy ez a megállapítás mennyire szól a szerzőről, és mennyire a lírájáról, de a Légszomj beszélője korántsem tűnik eredendően rejtőzködőnek, ahogy az általa beszélt nyelv sem a sejtetés és az elhallgatás alakzataival él – a vírushelyzet azonban mégis egy szükségszerűen óvatos, megfigyelő és szűkszavú ént teremtett.

Címek helyett a karantén napjainak számozása tagolja a versszerűen tördelt naplóbejegyzéseket, forma és tartalom szoros egységében haladunk előre a vírus hullámain, de Verebes György absztrakt grafikái még jobban felerősítik az impulzusokat dokumentáló napló képzetét. Az emberszerű skiccek sokáig a vírus hírével érkező, az első napokhoz köthető szorongáshullám illusztrációinak is tűnhetnek, ám versről versre haladva nyilvánvalóvá válik az a fogalmi és képnyelv közötti szoros összefüggésrendszer, ami inkább a produktív párbeszédben érdekelt, mintsem az imitációban.

A vírus beindulása és a hírek terjedése a kis közösségekben meghatározó szervezőelve a kötet nyitányának, és amikor már talán túljáratottá válik ez a szemlélődő pozíció, a tizenharmadik, majd a tizennyolcadik nap bejegyzésében feltűnik a Jenei Gyula korábbi munkáiban is megfigyelhető egyetemesség fennkölt szólama: „sokan találgatják, mondják, szajkózzák / reménykedve, / hogy amikor túl leszünk a járványon, karanténon, / semmi nem olyan lesz, mint eddig, / hanem bölcsebb, / jobb, tisztább, tisztességesebb. / én nem hiszem ezt. / az ember nem változik. / semennyit. soha.”

A bejegyzések korai szakaszában fontos mozzanat a lírai én hipochondriájának regisztrálása.

A bevezetőben foglalt belátáson túl innen válik olvashatóvá például p. halála, az erre való többszöri reflexió, továbbá a rövid szövegekben gyakran színre vitt halálról való gondolkodás is (lásd még: negyvenegyedik nap verse). Mindez felveti a klinikai olvasat lehetőségét, elgondolhatjuk a kötetet akár a beteg által lirizált kórlapok nem túl vastag dossziéjaként is.

A külső szemlélődő pozícióját álcaként felvevő szerző folyamatos önvizsgálatát végző, esztétikailag különösebben nagyot nem teljesítő, rövidebb bejegyzések mellett jó ritmusban adagolva következnek a már említett, tágabb fókuszú írások. Kiemelkedik közülük is az ötvenharmadik nap (05.02.), amelyben ez a perspektívaváltás nem is lehetne nyilvánvalóbb. „A városban, ahol lakom / gyakran fölnézek az égre” – szólnak a kezdősorok, miután a beszélő elárulja, hogy légifolyosó alatt lakik, de a vírus óta alig lát kondenzcsíkokat az égen. Az olykor mesterkéltnek ható általánosítások és hasonlóságon alapuló alakzatok – levezetések – a kötet ezen pontján sűrűsödnek be, és a repülőgépek hiányát a csillagok, a madarak, végül a városban élő emberek lehetséges eltűnésével társító gondolatfolyam épphogy mesterien találkozik Jenei delejezve merengő versnyelvével.

A második hullám karanténverseinél – ami egyúttal a kötet zárlata – már nincsenek számozva és dátumozva a napok, összefolyik az eddig igazodási pontot jelentő idő. Ha a hipochondria első és legfontosabb tünete a szorongás, úgy a közvetlen ismerősi kört is érintő vírus egyre nagyobb méreteket öltő hullámai valós alapot szolgáltatnak a félelemnek. A halál és az emberi természet kerül fókuszba a kötet zárószakaszában, a karanténlét mindennapos történései már nem érdekesek: „már csak az ugató indulat. / már csak a megtépázott kapcsolatok / buszon, boltban, munkahelyen, / közösségi médiában. / már csak a zsigeri szorongás: / már csak magadért, / a családodért.”

A terjedelemben rendkívül karcsú kötet ebben a szűkösségben is önismétlővé válik helyenként, akár tematikus csomópontjait, akár nyelvi fordulatait vizsgáljuk.

Ezért mondhatnánk: egy változatosabb, alapoktól a tetőig tartó építkezés előnyére válhatott volna a könyvnek, de ezt a gyorsan megfogalmazódó (teljesség)igényt az újraolvasás segíthet árnyalni. Mivel a hipochondria és a szorongás markáns szervezőelve a szövegegésznek, nem csupán a versbeszélő, hanem maga a kötet is bizonytalan, esetleges, a közléskényszer és a visszahúzódó szemlélődés közötti állapotról ad tanúságot.

Ez a visszahúzódó közléskényszer is lehet az oka, hogy Jenei legutóbbi, Mindig más című nagyszerű kötetében is működő versnyelve itt kevésbé domináns, de amikor hullámszerűen előbújik, emlékezetes tapasztalatban részesíti az olvasót, akinek saját szorongásaival és betegségfogalmával is számot kell vetnie a könyvet forgatva. Verebes György grafikái egyrészt megtámogatják, másrészt új megvilágításba is helyezik a karanténnapló szöveges egységeit. Az amorf, szoborszerű alakok oldalról oldalra hol állat-, hol emberformába alakulnak, fenntartva egy olyan elidegenítő vizuális közeget, amely nem oldja föl a versekben színre vitt szorongást, hanem mintha azt felhasználva próbálna megbirkózni a járványügyi helyzet tapasztalatával.