Elfelejtették a gondjaikat? – Kritika a Vígszínház Kabaré című előadásáról

„Dőljenek hátra, élvezzék a műsort. Itt elfelejtik a gondjaikat, mert itt minden szép. A lányok is, és még a zenészek is szépek.” Sokaknak ismerősek a konferanszié mondatai a Kabaré című musicalből. A ‘30-as évek Berlinjében játszódó történetnek számos feldolgozása született az elmúlt évtizedekben. Christopher Isherwood Goodbye to Berlin című életrajzi ihletésű regénye 1939-ben, még a háború alatt jelent meg. Nagy népszerűségre tett szert: először 1951-ben készített belőle színdarabot John Van Druten I Am a Camera címmel, majd négy évvel később ugyanezen a címen filmet is forgattak belőle. 1966-ban John Kander zenéjével, Fred Ebb dalszövegeivel és Joe Masteroff szövegkönyve alapján megszületett a Cabaret című musical, ami szinte azonnal meghódította a világot, 1972-ben pedig Liza Minelli főszereplésével és a musical zenéjével megjelent a Cabaret filmváltozata is, amit nyolc Oscar-díjjal jutalmazott az Akadémia. Isherwood maga nem volt teljesen megelégedve az utóbbi két feldolgozással, ennek ellenére épp ez a két adaptáció vált a legnépszerűbbé.

A musicalt először a ‘70-es évek végén vitték színre magyar színházakban, az elmúlt közel negyven év alatt pedig több mint harminc különböző rendezésben tekinthette már meg a hazai közönség.

A Vígszínház ezidáig kimaradt ebből a sorból, idén nyáron azonban Béres Attila rendezésében a Margitszigeti Szabadtéri színpadon mutatták be a Kabarét, amelynek a vígszínházi premierje októberben volt.

De mi lehet az oka ennek a töretlen lelkesedésnek? Miért állítják újra és újra színpadra ezt a történetet? Vannak klasszikusok, amelyek nem tudnak megöregedni: elkezd ugyan őszülni a halántékuk, de valahogy mégis örökifjak maradnak – legalábbis a közönség érdeklődését fent tudják tartani, ez pedig elegendő ok az újrarendezésre. Vajon mitől lesz népszerű egy, az 1930-as évek Németországában játszódó történet a 21. században? Hogyan lehet feldolgozni, hogy ma is érdekes legyen? Milyen eszközökkel élnek napjainkban ennek érdekében?

A zene nyilván évtizedek óta változatlan. Ha azt ismeri és szereti valaki, máris jóleső érzéssel ül be az előadásra. Olyan ez, mint egy rég látott ismerőssel találkozni: változnak az idők, de előjönnek a régi élmények, és felfrissül a barátság, sőt, még napokkal később is mosolyog az ember a felelevenített emlékeken. Ilyen ez a musicalklasszikusok esetében is: hosszú ideig ott csengenek az ember fülében a jól ismert dallamok. Furcsa ugyan ezeket magyarul hallani (a fordítás, a prozódia néha kicsit döcögős), de végtére is hazai színházban vagyunk, természetes, hogy magyarul énekelnek. A Béres Attila rendezte előadásban a zenére összességében nem lehet panasz. A zenekar remek, Szilágyi Csenge pedig mindkét felvonás végén hatalmasat énekel. Sikeresen felelevenedik a „régi barátság”, létrejön a nosztalgikus ábrándozás. Szilágyi Csenge Sallyje egyébként kevésbé kelekótya, mint például a filmbeli, már az előadás legelején tele van fájdalommal és szorongással – ez árnyalja a karaktert, érdekesebbé és talán kevésbé idegesítővé is teszi. Eközben Kern András jelenléte a színpadon egyszerre rendkívül szórakoztató és fájdalmas, épp mikor mire van szükség. Az ő alakítása által válik Schulz úr az előadás tragikus hősévé.

A díszlet is grandiózus és gyönyörű, legyünk akár a berlini pályaudvaron, akár a Kék Angyal mulatóban, akár Schneider asszony házában. A forgószínpad hatalmas terét óriási, légies, élethű díszletekkel töltik ki.

Itt nem a jelzésértékűség a cél, hanem az atmoszférateremtés, hogy valóban a korabeli helyszíneken érezze magát a néző, ami az erős hanghatásokkal együtt meg is valósul.

A látványvilág nem akar modernizálni, sem a teret, sem a kort nem hozza közelebb az előadás a 21. századhoz. Megmarad egy százéves történetnek, mégsem válik idegenné. Gyönyörködtet, de emlékeztet rá, hogy ez nem a jelen, hogy mégiscsak egy klasszikust nézünk. Ám ami a forgószínpad előnye, az a hátránya is, legalábbis az első felvonásban, amikor kicsit darabosan követik egymást a helyszínváltások, nem igazán függnek össze a jelenetek. Ezt a második rész már orvosolja, szépen egymásba szövődnek a különböző szálak. De a két felvonás más tekintetben is különbözik egymástól: míg az elsőben inkább egy lassabb, nagyvonalúbb történetvezetést látunk, ahol a szórakozásnak és a szabadságnak jut több tér, a másodikban hirtelen erővel tör be a szereplők életébe a náci propaganda. Ez a hirtelenség egyrészt jelzi, hogy milyen váratlanul jöhetett ez a változás a valóságban is, másrészt viszont kicsit didaktikusabbá válik tőle a történet. Bár az szerencsére távol áll az előadástól, hogy nagyon szájbarágós legyen, egyszerre akar szórakoztatni és üzenetet is átadni az emberségről, a kettő pedig nem mindig kerül egyensúlyba. Azonban még így is könnyű beleborzongani annak a gondolatába, hogy milyen változások mehettek végbe a náci térhódítással.

Fontos-e ma az eredeti kontextusában nézni a klasszikusokat? Az ember természeténél fogva vonzódik a régi dolgokhoz, szeret a múlton merengeni. A Kabaré talán azért is olyan népszerű, mert megadja ezt a nosztalgiát, miközben valahogy még mindig modern. Persze a regény korában ez a történet még nem nosztalgia, hanem nagyon is a mindennapi valóság volt. Mára viszont mindenki számára ismertek a II. világháború borzalmai, így egyszerre válthat ki borzadást és reményt a nézőben, hiszen olyan emberekről szól, akik elveszettek a saját világukban – sokaknak ismerős lehet ez a helyzet napjainkban is.

„Hátradőltek, élvezték a műsort? Elfelejtették a gondjaikat?” Bár a kívülállás bizonyára megmarad a nézőben, mivel nem egy mai történetet néz, de lenyűgözőek a kellékek, a díszlet, így egyszerre vonódik be az eseményekbe, és távolodik el tőlük. A konferanszié a musical elején és a végén jelzi is ezt: itt elfelejtődnek a gondok.

Itt minden szép.

És erre rímel az előadás is: célja, hogy szép legyen, hogy a művészettel kicsit kiragadja a nézőt a mindennapokból. Kifejezetten el akar távolítani a mától, közben mégis érezzük, hogy szólhatna ez a jelenről is. Úgy tart tükröt, hogy a néző nem magát nézi benne. Szórakoztat, de szembesít azzal, hogy az ember szörnyű és szép is. Valahol talán ez a művészet célja, és talán ezért nézik meg ma is több ezren a klasszikusokat.